Margaret Drabble: Malomkő

Ez egy olyan könyv volt, ahol már az első néhány mondat után tudtam, imádni fogom. A regény hősnője, Rosemund Stacey, akiről annyit érdemes tudni, hogy ideje nagy részét a 16. századi angol költészet tanulmányozásával tölti, egyszerre két férfival találkozgat, ám egyikhez sem fűzi szorosabb szál, inkább csak amolyan látszatkapcsolat mindkettő, ami nagyjából abban merül ki, hogy jókat beszélgetnek, s együtt mennek csavarogni az unalmas estéken. Szexről azonban szó sincs.

Rosemund naplószerűen meséli el életének egy rövidke, ám annál jelentősebb szakaszát, amikor is 23-24 évesen, miután életében előszőr találkozik valakivel, aki valóban felkelti az érdeklődését, s életében előszőr kerül ténylegesen testi kapcsolatba egy férfival, teherbe esik. Az eset számára is megdöbbentő, hisz hogy lehet, hogy pont vele történik mindez? Vele, aki majdhogynem "kóros hidegségben" szenved, s aki számára a "szenvedély" szó szinte ismeretlen. Vele, amikor annyi olyan lány szaladgál az utcákon, aki első szóra beugrik éppen aktuális partnere ágyába. Mindenesetre ez a helyzet, s Rosemund - miután sikerül felülkerekednie az első sokkon - úgy dönt, megtartja a babát.

Tulajdonképpen az ezt követő eseményekről szól a könyv, rendkívül őszintén, humorosan tálalva, helyenként megfűszerezve egy jó nagy adag öniróniával. Itt jegyezném meg, hogy sítlusában engem egy kicsit talán az Üvegburáéra emlékeztetett (többször eszembe jutatta legalábbis olvasás közben), amit szintén nagyon szerettem, többek közt azért, ahogyan egy önmagában nagyon tragikus témát rendkívüli öniróniával és sokhelyütt humorral tudott tálalni.

És ami még nagyon-nagyon tetszett, az a regény lezárása. Amikor elolvastam az utolsó mondatot is, és becsuktam a könyvet, előszőr bosszantott a befejezés. Arra, gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy ennek így van vége. Aztán ismét elolvastam az utolsó mondatot, amit Rosemund George-hoz, gyermeke apjához intéz, rájöttem, hogy a regény szempontjából ennél megfelelőbb mondat el sem hagyhatta volna főshősnőnk száját. :)

• Margaret Drabble honlapja

Suzanne Prou: Bernardiniék terasza

A Bernardíniék terasza Suzanne Prou, francia írónő Renaudot-díjat nyert regénye, vagyis magáénak tudhatja az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést. Tudomásul véve az infót, és a könyv rövid tartalmi ismertetőjét átolvasva valami igazán "nagy durranás"-ra számítottam, pláne, hogy valamiféle, a szereplők életét behálózó, sötét, múltbéli titkot sejtet a fülszöveg, ami általában kifejezetten kedvemre való.

Nos, titkokban valóban nem volt hiány, és a végkifejlet is meglepőnek mondható, de valahogy annyira nem tudtam átérezni a szereplők közt kialakult kissé bizarr kapcsolatot, mely a lényegét képzi tulajdonképpen a regénynek, hogy ahogy a vége felé haladtam a könyvnek, sajnos egyre kevésbbé tetszett.

A történet a Bernardíni ház életébe enged betekintést. A ház úrnője Laure asszony, ki délutánénként barátnőivel teázik a teraszon. A teát Therese szolgálja fel az idős hölgyeknek, ki furcsamód egy szolgálólányhoz nem illő, túlságosan közvetlen hangnemet engedhet meg magának, mely már a könyv elején sejteni engedi, hogy Therese személye jelentős szerepet tölt majd be a történet kibontakozásában. A házban furcsa dolgok tapasztalhatók, pl. Laure asszony ebéd utáni elfoglaltsága, melyet minden egyes alkalommal azzal kezd, hogy ollójával régi, elsárgult fényképeről vagdos ki egy bizonyos alakot. Vagy Therese tortúrái a tükör előtt ülve: színesre mázolja petyhüdt arcát, majd sírásban tör ki, s könnyei áztatják le róla a fekete és vörös festéket...

Lisa See: Aranyhegyen

Akik gyakran látogatják a blogom (már ha van ilyen), azok számára már egészen biztosan feltűnt, hogy ez a könyv jó ideje foglalja a helyet a jobb szélen, a "most olvasom" felirat alatt. Bizony, ritka, hogy ilyen nehezen rágom át magam egy regényen. Majd' két hónapba telt, míg befejeztem, és az, hogy végülis befejeztem valószínűleg csak annak köszönhető, hogy nem szeretek könyvet félbehagyni. Egészen egyszerűen nem kötött le. És azt hiszem, tudom is, hogy miért nem:

Lisa See alapvetően nem ír rosszul. Nem lehet véletlen, hogy a Hóvirág és titkos legyező is - amit mellesleg én nem olvastam -olyan hatalmas sikert aratott, és az általam gyakran látogatott olvasó blogok is olyan sok jót írtak róla. A történet sem lenne rossz, ráadásul én különösen kedvelem a családregényeket. Ami azonban - mint kiderült - nem fekszik nekem, az a regény dokumentum jellege, túlzott tényszerűsége. Sokszor olyan érzésem volt, mintha valamiféle tudósítást olvasnék egy Amerikában élő kínai család életéről. Zavart a sok dátum, magyarázat, helyreigazítás, a történet szempontjából lényegtelen epizódok egy-egy családtagról. Mindamellett el kell ismerni, hogy Lisa See rendkívül alapos munkát végzett annak érdekében, hogy emléket állítson a See családnak. Ez az alaposság viszont az én esetemben az élvezhetőség kárára ment. A család számos leszármazottját megismerhettem, de egyiket se igazán. Egy szereplővel sem tudtam azonosulni. Nem tudtam átérezni a velük történteket, mert mindamellett, hogy szinte mindent megtudtam róluk, az érzelmeikbe, a lelkivilágukba nem igen nyertem betekintést.

De semmi gond. Levontam a következtetést: nekem nem jönnek be a dokumentumregények.

• Lisa See weboldala (Az írónő képét elnézve ki hinné, hogy kínai vér is csordogál ereiben?) :)

Tersánszky J. Jenő: Illatos levélkék

Valójában hasonló okból vettem a kezembe, mint amit Mademoiselle is említett itt valamelyik hozzászólásában: olyan sokat ígért a cím, a fülszöveg. Ráadásul Tersánszkyval való első találkozásom (Legenda a nyúlpaprikásról) is igazán szerencsés volt (mondhatni, hasamat fogtam a nevetéstől egy-egy jelenetnél).

Olyan az egész, mint hogyha egy kedves cimboránk mesélné el életének egy rövidke fejezetét, mely egy különös, addig ismeretlen, finom illatot árasztó levélkével veszi kezdetét:

"Kedves Színművész Úr!

Ha holnap délután 5 és 6 óra között a Lependék-erdő túlsó szélén sétál, nagyon lekötelez engem. A többiről majd értesül. Csak arra kérem, amennyire lehet, feltűnés nélkül, egyedül menjen oda. Tudom, hogy kifogástalan úriember. Remélem, nem hiába kérem."

Főhősünket, az éppen Sárhalmon állomásozó énekes színészt, ki egyébként sem veti meg a szép hölgyek társaságát, persze fűti a kíváncsiság, így elmegy a találkára, melyet - maga sem gondolta volna - több másik is követ majd. A titokzatos hölgy elnyeri szívét, ám ahogyan az lenni szokott, esetünkben sem alakulnak zökkenőmentesen a dolgok. De tulajdonképpen nem is ez a lényeg! Hanem az, ahogyan Zürössy Sándor, a művész úr kellő öniróniával, humorral fűszerezve meséli nekünk saját tragédiáját.

Rövid kis történet ez, néhány óra alatt elolvasható, s úgy gondolom, ennyit mindenképp érdemes rászánni. Tudomásom szerint nem tartozik Tersánszky legnépszerűbb művei közé, egészen 2006-ig csupán egyszer, első megjelenésekor adták ki. Ez igazándiból nem lep meg különösebben, mert valóban nem az a fajta olvasmány, amire azt mondjuk, hogy "ez igen, ez egy remekbe szabott mű", és abban is biztos vagyok, hogy nem fog olyan sokáig élni az emlékezetemben, mint a Legenda a nyúlpaprikásról, de ettől függetlenül egy cseppet sem bánom, hogy a kezembe került. Fura ilyet mondani (de akkor is!): végeredményben arra a megállapításra jutottam, hogy ez a Tersánszky Józsi Jenő egy igazán jó fej ember lehetett! :)

• Értékelés: egyre kevésbé van kedvem értékelni, mert egyszerűen nehezemre esik pontokban lemérni egy könyv "nagyságát". Ez ezért tetszik, más meg azért. Nincs több pontozás. Punk-tum.
• Tersánszky Józsi Jenő

Theodor Fontane: Effi Briest

Nagyon rég nem sikerült annyira szívembe zárnom egy könyvbéli szereplőt, mint most Effi Briest-et! A fiatal lány - mert bizony még csupán tizenhét éves, amikor férjhez adják anyja egykori udvarlójához, a nála sokkal idősebb Instettenhez - számos hibája ellenére egy valóságos tünemény. Mindez többek közt annak köszönhető, ahogyan kislányos féktelensége és szeleburdisága párosul azzal a hatalmas igyekezettel, mellyel meg akar felelni a feleség, a "nagyságos asszony", majd később az anya szerepének.

Végül azonban mindenütt kudarcot vall. A súlyos magány, mely férjhezmenetele után ránehezedik, házasságtörésbe sodorja. Bár Fontane előbb is sejteni engedi a félrelépést, mégis szinte egyszerre válik biztossá számunkra, s Instetten számára, hogy mi is zajlott felesége s Crampas őrnagy közt sok évvel korábban. A büszke férfinak persze lépni kell, melynek eredményeképpen Effi tökéletesen magára marad, elszakadva férjétől, kislányától, s kitaszítva a gazdag berlini nemesi társaságból és - ami a legfájdalmasabb - sokáig a szülői házból. Megható, ahogy a család idős orvosa, és a kissé komikus cselédlány, Roswitha mégis milyen megértést, s hűséget tanúsít Effivel szemben.

Ami végtelenül szimpatikus volt számomra, és sehogy sem megy ki a fejemből, az az, ahogyan Effi nem sokkal halála előtt saját fiatalságáról, rövid kis életéről vélekedik:

"- De azt hiszem, valamit el akartál mesélni.

- Igen, akartam is, mert arról beszéltél, hogy még olyan fiatal vagyok. Persze, hogy még fiatal. De az nem baj. Még a boldog időben volt, amikor Instetten esténként felolvasott nekem; nagyon jó könyvei voltak, és az egyikben ez állt: valakit elhívtak egy vidám asztal mellől, s másnap megkérdezte az, akit elhívtak, mi is volt még azután. Ekkor azt felelték neki: "Ó, még mindenféle volt. De voltaképpen nem mulasztott semmit." Látod, mama, ezek a szavak belém vésődtek... nem sokat jelent, ha az embert kicsit korábban hívjak el az asztaltól."

Végeredményben azt hiszem bárki egyet értene velem abban, hogy az az asszonyi hűtlenség, melyet Effi elkövetett, mindenképpen megbocsátható. Mi több, még egy bizonyos fokú sajnálatot is kelt bennünk. A mű végére talán az egyetlen lélek, aki képtelen a megbocsátásra, az maga Effi Briest. Önmaga iránt.

• Értékelés: 10/10
• Theodor Fontane
• A köny alapján készült film

Anne Bronte: Agnes Grey

Azt hiszem, az Agnes Grey nem tudott igazán meggyőzni Anne Bronte kiválóságáról. Nem is írói stílusáról van szó - bár kevésbé tudott lenyűgőzni, mint pl. Austen, a maga rendkívül elmés és humoros fejtegetéseivel -, inkább a történetből hiányoltam valamit.

A Bronte nővéreknél - valószínűleg saját sorsukból adódóan - gyakori témának mondható, hogy főhősnőnk nevelőnőnek áll egy módósabb családnál. Így van Agnes Grey kisasszony esetében is. Egy elszegényedett papcsalád legkisebb gyermekeként úgy dönt, azzal próbál segíteni helyzetükön, hogy munkát vállal, s mivel máshoz nem igen van tehetsége, előszőr egy Bloomfield nevű újgazdag család otthonába szegődik nevelőnőnek. A sznob famíiliánál, ahol az apuka iszik, az anyuka pedig túlontúl elfogult elkényesztetett, neveletlen gyermekeivel szemben, nem igen értékelik Agnes próbálkozásait, így hamarosan továbbáll. A következő állomás a Murray család otthona, ahol - bár nem mondható, hogy tanítványaiban sokkal inkább örömét leli - már jobban boldogul. A két kezére adott kamaszlány közül Rosalie kerül közelebb hozzá, ám a közöttük tátongó társadalmi különbségek okán nem tudnak úgy istenigazából összebarátkozni. A jómódú leányzót sokkal inkább érdekli ugyanis a tánc, a bálok, a kacérkodás, mint azok az erkölcsi nézetek, melyeket Agnes mindenáron belé akar verni. A Murray családnál való tartózkodása alatt ismerkedik meg Weston úrral, az új segédlelkésszel, és természetesen beleszeret. Ám a köztük kialakuló kapcsolatot kezdetben számos tényező nehezíti...

A regény rövid, és azt hiszem, talán pont a terjedelmével és túlzott lényegretörésével volt a bajom. Kíváncsi lettem volna a Murray családnál töltött nevelőnői évek részleteire, ám ebből alig kaptam valamicskét. Kíváncsi lettem volna, hogyan boldogul Agnes és anyja, miután saját "vállalkozásba" kezdenek egy leányiskola megnyitásával. Erről sem tudtam meg sokat. Így igazándiból szórakoztató volt - hisz másképp nem keltették volna fel érdeklődésem az előbb említettek -, de valahogy kevesebb és felejthetőbb, mint amire számítottam. (Igaz, nem is ezt tartják Anne Bronte főművének.)

• Értékelés: 6/10

Jane Austen: Értelem és érzelem

Majdnem biztos vagyok benne, hogy Jane Austen Értelem és érzelem című regénye mindig is nagy népszerűségnek örvendett olvasói körében. Két főszereplőnk van ugyanis, két egészen különböző hölgy személyében. Elinor és Marianne testvérek, ám míg Elinor, az idősebb nővér a józan ész, a nyugodt, higgadt viselkedés megtestesítője, addig Marianne a szenvedélyes érzelmeké. Adva van tehát két különböző természet, így szinte lehetetlennek tartom, hogy valamelyikükben egy kicsit ne ismerjünk magunkra.

Jómagam inkább Elinorral éreztem együtt, így természetes, hogy kialakult bennem a vélemény, mely szerint - bár a két nővér szerelmi élete egészen hasonlóan alakul a regényben - Marianne csalódása érthetőbb, viselkedésével inkább rászolgált sorsára, mint nővére. Szinte sajnáltam tőle Brandon ezredest, akit a mű vége felé közeledvén egyre inkább Elinornak szántam. (Sebaj, megszoktam, hogy ízlésem a férfiak terén nem egyezik egészen Austenéval). :)

A jellemábrázolások - mint az eddig olvasott Austen-regényekben is - tökéletesek. Különösen megragadt bennem például az a jelenet, amikor Mrs. Jennings igyekszik diszkréten kihallgatni Elinort és Brandon ezredest, amint az ablaknál társalognak; s néhány elcsípett félmondatból mindjárt összeházasítja a két fiatalt. Mindez annyira jellemző a minden lében kanál Mrs. Jenningsre! :) De ott van pl. Mrs. Palmer is vagy a fiatalabb Steel kisasszony. Megszólalásaik mindig megmosolyogtattak.

A történetnek elvileg született folytatása is - nevezzük annak. Julia Barett A harmadik nővér című regényében megírta, hogyan alakul Margaret, a legifjabb Dashwood kisasszony sorsa. Hogy őszinte legyek, egy pillanatig sem éreztem a könyv olvasása során, hogy különösebben furdallna a kíváncsiság, vajon mi történhet Margarettel a továbbiakban. Ettől függetlenül persze lehet, hogy elolvasom...

• Értékelés: 9/10 (Eddig ez a kedvenc Austen-tól!)

Előrejelzés az elkövetkezendő hónapokra

Általában nem szoktam különösebben előre tervezni az olvasás terén, de úgy esett, hogy az elkövetkezendő néhány hónapban meglehetősen sokat leszek egyedül. (A párom februárban edzőtáborba megy Dél-Afrikába, így hat hétig magamra maradok.) Igyekeztem bebiztosítani magam, hogy még véletlenül se unatkozzam, ezért tegnap édesapámmal ellátogattunk kedvenc antikvárumunkba. Sikerült tizenkét regénnyel hazatérnem, és csupán 7000 Ft-om bánta:

• Charlotte Bronte: Shirley
• Anne Bronte: Wildfell asszonya
• Anne Bronte: Agnes Grey
• Jane Austen: Emma
• Jane Austen: Meggyőző érvek
• J. D. Salinger: Zabhegyező
• George Sand: Consuelo I-II.
• Theodor Fontane: Cécile
• John Fowles: A francia hadnagy szeretője
• Henry Fielding: Amelia
• Doris Lessing: A fű dalol
• David Herbert Lawrence: Lady Chartterley szeretője

Szintén olvasásra vár még a karácsonyra kapott kötetek egy része, illetve néhány nemrég beszerzett regény is:

• Joanne Harris: Rúnajelek
• Fejős Éva: Hotel Bali
• Naomi Novik: Őfelsége sárkánya
• Naomi Novik: A jádeköves trón
• Szepes Mária: A vörös oroszlán
• Lisa See: Aranyhegyen
• Kemény János: Viziboszorkány
• Tersánszky J. Jenő: Illatos levélkék
• Theodor Fontane: Effi Briest
• George Sand: Mauprat
• Kaffka Margit: Hangyaboly

Hogy őszinte legyek, kicsit zavarban is vagyok, s jelenleg fogalmam sincs, mihez nyúljak legközelebb. Az utóbbi időben a klasszikus romantikus szépirodalomba vagyok belebolondulva, úgyhogy az Értelem és érzelem című regényt követően talán a Bronte nővérek tűnnek a legesélyesebbnek a folytatásra.

Peter S. Beagle: Tamsin története

Úgy tűnik, Beagle minden egyes könyve tartogat meglepetéseket. Az utolsó egyszarvú és A fogadós éneke, na meg Amadea és Nima élménybeszámolója után szinte biztos voltam benne, hogy ismét egy csodálatos történetben lesz részem, ami be is igazolódott. Amire nem számítottam: hogy egy idős férfi - mert ugye Peter S. Beagle azért már benne van a korban - ilyen brilliánsan képes visszaadni egy pattanásos, kamaszkölyök gondolat- és érzelemvilágát, aki ráadásul a női nemet erősíti. Szerintem ez egészen egyszerűen mesteri. Ennél jobban nem is találhatta volna el Jenny, a főszereplő hangját.

Be kell, hogy valljam, ha ugyanezt az alaptörténetet nem Beagle írta volna, valószínűleg nem gyakorolt volna rám különösebb hatást. Általában véve ugyanis nehezen tudom beleélni magam egy tizenéves főhős szerepébe, most viszont ez maximálisan megvalósult. Szinte magamon éreztem a "Százholdas Pagony" tölgyeinek fenyegető árnyékát, hallottam a lehulott falevelek ropogását Jenny és Tamsin éjszakai sétái alkalmával, és egyáltalán végig szinte tapintható volt az a különleges, varázslatos atmoszféra, ami körüllengte a történetet.

Az ötlet, hogy az eseményeket Beagle úgy adja a kislány szájába, mint hogyha ő írná meg életének e rövidke szakaszát saját regényében, különösen tetszett. Az ehhez kapcsolódó kiszólások, magyarázatok pedig méginkább megerősítik az olvasót abban, hogy bizony egy csapongó kamaszlány beszámolóját olvassuk.

"Meena, ha kicsit is rendes akarsz lenni, akkor átugrod ezt a részt. Majd úgy teszek, mintha engedelmeskednél. Mert különben soha nem leszek képes megírni. Rendben?"

Mellesleg A fogadós énekében is voltak ilyenek. És már ott is nagyon szerettem. :)

Nem is áradozom tovább! Ezt el kell olvasni!

• Értékelés: 10/10 (Dehát Beagle-től ezt már megszokhattuk!)

2008 felejthetetlen olvasmányai

Annyi helyen olvasni összesítést 2008 legjobb olvasmányairól, hogy gondoltam, én is élek a lehetőséggel, s megosztom veletek, számomra melyek voltak az idei év legfeledhetetlenebb olvasmányai. Nem könnyű, pláne, hogy furcsamód azt tapasztalom, hogy így utólag egészen másként értékelnék néhány regényt. (Az idő nagy úr, úgy tűnik, vannak könyvek, melyek csak később fejtik ki rám igazán hatásukat.) No de lássuk azt a listát:

• Yann Martel: Pi élete - Nálam 2008-ban vitathatatlanul az első helyen landol. A vége egyszerűen megdöbbentő. Napokig agyaltam rajta, hogy "akkor tulajdonképpen, hogy is van ez..." És ami a legfurcsább, hogy nem tudom eldönteni, a felkínált lehetőségek közül melyiket tudnám inkánn elfogadni.
• Sylvia Plath: Az üvegbura - Egyszerre humoros, ironikus és borzalmas (úgy értem, megrázó). Nem jó olvasni, mert az ember hajlamos maga is depresszióba esni. Mindazonáltal egy remekmű.
• J. D. Salinger: Franny és Zooey - Engem valamiért nagyon megragadott Salinger stílusa. 2009-ben sort kerítek a Zabhegyezőre is - mert én azt még nem olvastam. *elpirul*
• Peter S. Beagle: A fogadós éneke - Idén belekóstoltam a fantasybe is, és szerencsémre éppen Beagle-vel kezdtem, aki eddig minden regényével elvarázsolt. Kivétel nélkül. (Épp most fejeztem be a Tamsint, de az már 2009-re sorolandó).
• Charlotte Bronte: Jane Eyre - Na erről beszéltem. Kilenc pontra értékeltem, pedig azóta is elevenen él bennem a regény minden egyes apró részlete.