A következő címkéjű bejegyzések mutatása: német irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: német irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

Theodor Fontane: Effi Briest

Nagyon rég nem sikerült annyira szívembe zárnom egy könyvbéli szereplőt, mint most Effi Briest-et! A fiatal lány - mert bizony még csupán tizenhét éves, amikor férjhez adják anyja egykori udvarlójához, a nála sokkal idősebb Instettenhez - számos hibája ellenére egy valóságos tünemény. Mindez többek közt annak köszönhető, ahogyan kislányos féktelensége és szeleburdisága párosul azzal a hatalmas igyekezettel, mellyel meg akar felelni a feleség, a "nagyságos asszony", majd később az anya szerepének.
Végül azonban mindenütt kudarcot vall. A súlyos magány, mely férjhezmenetele után ránehezedik, házasságtörésbe sodorja. Bár Fontane előbb is sejteni engedi a félrelépést, mégis szinte egyszerre válik biztossá számunkra, s Instetten számára, hogy mi is zajlott felesége s Crampas őrnagy közt sok évvel korábban. A büszke férfinak persze lépni kell, melynek eredményeképpen Effi tökéletesen magára marad, elszakadva férjétől, kislányától, s kitaszítva a gazdag berlini nemesi társaságból és - ami a legfájdalmasabb - sokáig a szülői házból. Megható, ahogy a család idős orvosa, és a kissé komikus cselédlány, Roswitha mégis milyen megértést, s hűséget tanúsít Effivel szemben.
Ami végtelenül szimpatikus volt számomra, és sehogy sem megy ki a fejemből, az az, ahogyan Effi nem sokkal halála előtt saját fiatalságáról, rövid kis életéről vélekedik:
"- De azt hiszem, valamit el akartál mesélni.
- Igen, akartam is, mert arról beszéltél, hogy még olyan fiatal vagyok. Persze, hogy még fiatal. De az nem baj. Még a boldog időben volt, amikor Instetten esténként felolvasott nekem; nagyon jó könyvei voltak, és az egyikben ez állt: valakit elhívtak egy vidám asztal mellől, s másnap megkérdezte az, akit elhívtak, mi is volt még azután. Ekkor azt felelték neki: "Ó, még mindenféle volt. De voltaképpen nem mulasztott semmit." Látod, mama, ezek a szavak belém vésődtek... nem sokat jelent, ha az embert kicsit korábban hívjak el az asztaltól."
Végeredményben azt hiszem bárki egyet értene velem abban, hogy az az asszonyi hűtlenség, melyet Effi elkövetett, mindenképpen megbocsátható. Mi több, még egy bizonyos fokú sajnálatot is kelt bennünk. A mű végére talán az egyetlen lélek, aki képtelen a megbocsátásra, az maga Effi Briest. Önmaga iránt.

Stefanie Zweig: Viszontlátni Afrikát

Szeretek más, a miénktől merőben különböző tájak és kultúrák világában barangolni, megismerni az ott élők szokásait, hiedelmeit, a számomra még ismeretlen természet csodáit, ízeket, illatokat... Ha másképp nem megy, legalább a könyvek lapjain. Ilyenkor, nyáron különösképp élvezem az ilyen, és ehhez hasonló olvasmányokat, hisz egy kicsit mintha ezáltal is nyaralni mennék.

A könyv szerzője, Stefanie Zweig maga is sok időt töltött Afrikában (ld. önéletrajzi regénye: Hontalanul Afrikában), így minden bizonnyal hiteles képet kaphatunk a lenyűgöző afrikai tájról, s az itt élők mindennapjairól, gondolkodásmódjáról. Engem rabul ejtett ez a miénktől távoli és merőben más értékrenden alapuló világ, mely talán sokunk számára túlontúl civilizálatlannak és nyersnek bizonyulna, de szerintem pont ebben rejlik a varázsa. A könyvben felvonultatott afrikaiak élete közel sem könnyű, mégis hihetetlen nyugalommal és kiegyensúlyozottsággal élik azt. Minden sokkal lassabb, az emberek velünk ellentétben ráérnek "szafarira menni" (mint megtudtam, ez jelenti azt, amikor elmerülnek gondolataikban, múltról, jövőről, az élet dolgairól). Különös lehet számunkra az is, hogy egy egyszerű szék, vagy egy kőfalakkal épült viskó tolajdonosa már kiváltságos embernek számít köreikben. Furcsa szokásaikról pedig csak annyit így előljáróban, hogy meglepve olvastam, hogy az afrikai emberek (legalábbis a műben szereplők) csak évekkel születésük után adnak gyermekeiknek nevet.

A történet egy fiatal hölgyről, Stelláról szól, aki gyermekkorát Afrikában töltötte a szüleivel. (Mint utóbb rájöttem - bár nem zavaró a könyv olvasása szempontjából-, okosabb lett volna előbb az írónő Karibu - Isten hozott c. regényével kezdenem, az szól ugyanis a család Afrikában való letelepedéséről, s Stella gyerekkoráról.) Itt Stella már felnőtt nő, gyermeket vár egy férfitől, akivel - tudomása szerint - nem lehetnek együtt. Úrrá lesz rajta a bizonytalanság, nem találja a helyét a világban, így gondol egyet, s várandósan útnak indul Angliából a távoli Afrikába, ahová élete korai szakaszának feledhetetlen emlékei fűzik. Célja, hogy kiderítse, melyik is valójában igazi hazája: Anglia, ahol szülei halála után él gazdag nagyapjával, vagy a múltját jelentő afrikai táj?