A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európa Könyvkiadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európa Könyvkiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban

Már régóta szerettem volna olvasni valamit Austertől, de sajnos - mint kiderült - a regény, amire végülis a választásom esett nem volt a legszerencsésebb az íróval való első találkozás szempontjából. Sikerült kiszemelnem azt a művét, melyre a leginkább jellemző, hogy más regényeire építkezik, és emiatt megértéséhez nem árt ismerni Auster teljes életművét.

Ami miatt végülis ezt választottam, az a könyv hátoldalán található rövid tartalmi ismertetés volt, ami mindjárt kíváncsivá tett. Adva van ugyanis egy Mr. Blank nevű öregember, aki valamilyen oknál fogva egy ismeretlen szobában ébred. Nem emlékszik arra, ki ő, hogy és mi okból került oda. A szoba maga is érdekes: az íróasztalon kéziratköteg, ismeretlen alakok fényképei, a redőnyt nem lehet felhúzni, és bár valahonnan többször is ellátják váltásruhával, a szekrényt akárhogy keresi, nem találja. Időnként meglátogatják őt, ám sehogysem tudja hova tenni ezeket az embereket azon kívül, hogy érzi, valahol, valamikor már mindannyiukkal találkozott.

Az alapötlet nagyon tetszik, és tulajdonképpen a megvalósítás is, annak ellenére is, hogy valami egészen másra számítottam. A megrögzött Paul Auster olvasók persze már biztosan félúton, sőt talán már előtte is leleplezik az író célját, ezzel szemben én csupán a végén kezdtem kapisgálni, és a tényleges megértéshez nagy segítségemre volt a frappáns befejezés, és némi utánaolvasás (pl. hogy milyen szerepet töltenek be az öregúr látogatói).

Így utólag sajnálom, hogy ezzel a regénnyel kezdtem az Austerrel való ismerkedést, mert tényleg egy jó kis olvasmányról van szó, de azt hiszem, sokkal ütősebb lett volna számomra a könyv, ha mindarra, amit nagy nehezen felismerni véltem a sorok közt, magamtól jövök rá az eddigi Auster regények élményei kapcsán, s nem pedig némi külső segítséggel.

Umberto Eco: A rózsa neve

"Az Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és ravaszsággal lát neki a nyomozáshoz, Adso segédletével. Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tudnak bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek..."
Bár már nagyon régóta el szerettem volna olvasni a könyvet, végülis csak nemrég, az Amadea-féle könyvklub kapcsán sikerült ténylegesen rávennem magam arra, hogy belekezdjek. S mint kiderült, kissé meggondolatlan voltam, legalábbis ami a határidőt illeti - ami elméletileg május 15. volt -, ugyanis nem sejtettem, hogy nekem ez ilyen nehezen fog menni...
Jó könyveket általában pik-pak kiolvasok. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy A rózsa neve nem egy jó könyv. Valamiért - talán rossz időben, rossz hangulatban fogtam hozzá - nekem mégis egy kicsit csalódást okozott. Érdekes volt, hogy egyes részek (főleg a gyilkosságok körüli nyomozósdi) szinte sodort magával, aztán a rákövetkező oldalak során majdhogynem elaludtam, majd megint egy izgalmasabb, érdekfeszítőbb rész következett, amit ismét egy unalmasabb követett... (Persze az is lehet, hogy nem az esti órák a legalkalmasabbak a könyv olvasására, amikor egy fárasztó nap után beesek az ágyba, és akarva-akaratlan leragadnak a szemeim Eco hosszadalmas filozófiai eszmefuttatásain.)
Na de a lényeg, hogy végül azért kiolvastam, és nem érzem úgy, hogy nem volt érdemes rászánni az időt. Az említettek ellenére számos olyan dolog volt, ami egyenesen lenyűgözött. példának okáért a regényben igencsak fontos szerepet betöltő könyvtár. Aztán maga a kolostori élet, a szerzetesek szokásai, gondolkodásmódja... ami talán azért is volt számomra különösen érdekes, mert szégyen, nem szégyen, nem igazán vagyok vallásos, így néhány alapvető ismerettől eltekintve, nem sokat konyítok a témához. Azt is el kell ismernem, hogy leírhatatlan hangulat lengi át az egész regényt, sokszor úgy éreztem, mintha magam is ott bóklásznék az éj leple alatt a kolostor falai közt.
DE: Érzem én, értem én, hogy a könyv csak másodsorban krimi, és az a baj, hogy engem éppen az a váz, a regény krimi volta, ami inkább megfogott. Én nem éreztem plusznak azt a filozófikus, intellektuális töltetet, ami miatt sokak számára ez egy valóságos irodalmi csemegének számít.
Azt hiszem, én inkább olvasnék egy Agatha Christie-t. Ez van.

Margaret Drabble: Malomkő

Ez egy olyan könyv volt, ahol már az első néhány mondat után tudtam, imádni fogom. A regény hősnője, Rosemund Stacey, akiről annyit érdemes tudni, hogy ideje nagy részét a 16. századi angol költészet tanulmányozásával tölti, egyszerre két férfival találkozgat, ám egyikhez sem fűzi szorosabb szál, inkább csak amolyan látszatkapcsolat mindkettő, ami nagyjából abban merül ki, hogy jókat beszélgetnek, s együtt mennek csavarogni az unalmas estéken. Szexről azonban szó sincs.

Rosemund naplószerűen meséli el életének egy rövidke, ám annál jelentősebb szakaszát, amikor is 23-24 évesen, miután életében előszőr találkozik valakivel, aki valóban felkelti az érdeklődését, s életében előszőr kerül ténylegesen testi kapcsolatba egy férfival, teherbe esik. Az eset számára is megdöbbentő, hisz hogy lehet, hogy pont vele történik mindez? Vele, aki majdhogynem "kóros hidegségben" szenved, s aki számára a "szenvedély" szó szinte ismeretlen. Vele, amikor annyi olyan lány szaladgál az utcákon, aki első szóra beugrik éppen aktuális partnere ágyába. Mindenesetre ez a helyzet, s Rosemund - miután sikerül felülkerekednie az első sokkon - úgy dönt, megtartja a babát.

Tulajdonképpen az ezt követő eseményekről szól a könyv, rendkívül őszintén, humorosan tálalva, helyenként megfűszerezve egy jó nagy adag öniróniával. Itt jegyezném meg, hogy sítlusában engem egy kicsit talán az Üvegburáéra emlékeztetett (többször eszembe jutatta legalábbis olvasás közben), amit szintén nagyon szerettem, többek közt azért, ahogyan egy önmagában nagyon tragikus témát rendkívüli öniróniával és sokhelyütt humorral tudott tálalni.
És ami még nagyon-nagyon tetszett, az a regény lezárása. Amikor elolvastam az utolsó mondatot is, és becsuktam a könyvet, előszőr bosszantott a befejezés. Arra, gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy ennek így van vége. Aztán ismét elolvastam az utolsó mondatot, amit Rosemund George-hoz, gyermeke apjához intéz, rájöttem, hogy a regény szempontjából ennél megfelelőbb mondat el sem hagyhatta volna főshősnőnk száját. :)

Anne Bronte: Agnes Grey

Azt hiszem, az Agnes Grey nem tudott igazán meggyőzni Anne Bronte kiválóságáról. Nem is írói stílusáról van szó - bár kevésbé tudott lenyűgőzni, mint pl. Austen, a maga rendkívül elmés és humoros fejtegetéseivel -, inkább a történetből hiányoltam valamit.

A Bronte nővéreknél - valószínűleg saját sorsukból adódóan - gyakori témának mondható, hogy főhősnőnk nevelőnőnek áll egy módósabb családnál. Így van Agnes Grey kisasszony esetében is. Egy elszegényedett papcsalád legkisebb gyermekeként úgy dönt, azzal próbál segíteni helyzetükön, hogy munkát vállal, s mivel máshoz nem igen van tehetsége, előszőr egy Bloomfield nevű újgazdag család otthonába szegődik nevelőnőnek. A sznob famíiliánál, ahol az apuka iszik, az anyuka pedig túlontúl elfogult elkényesztetett, neveletlen gyermekeivel szemben, nem igen értékelik Agnes próbálkozásait, így hamarosan továbbáll. A következő állomás a Murray család otthona, ahol - bár nem mondható, hogy tanítványaiban sokkal inkább örömét leli - már jobban boldogul. A két kezére adott kamaszlány közül Rosalie kerül közelebb hozzá, ám a közöttük tátongó társadalmi különbségek okán nem tudnak úgy istenigazából összebarátkozni. A jómódú leányzót sokkal inkább érdekli ugyanis a tánc, a bálok, a kacérkodás, mint azok az erkölcsi nézetek, melyeket Agnes mindenáron belé akar verni. A Murray családnál való tartózkodása alatt ismerkedik meg Weston úrral, az új segédlelkésszel, és természetesen beleszeret. Ám a köztük kialakuló kapcsolatot kezdetben számos tényező nehezíti...

A regény rövid, és azt hiszem, talán pont a terjedelmével és túlzott lényegretörésével volt a bajom. Kíváncsi lettem volna a Murray családnál töltött nevelőnői évek részleteire, ám ebből alig kaptam valamicskét. Kíváncsi lettem volna, hogyan boldogul Agnes és anyja, miután saját "vállalkozásba" kezdenek egy leányiskola megnyitásával. Erről sem tudtam meg sokat. Így igazándiból szórakoztató volt - hisz másképp nem keltették volna fel érdeklődésem az előbb említettek -, de valahogy kevesebb és felejthetőbb, mint amire számítottam. (Igaz, nem is ezt tartják Anne Bronte főművének.)

  • Értékelés: 6/10

Collen Mccullough: A gránitember

Collen Mccullough neve sokaknak ismerősen csenghet, hisz ő írta többek közt a vílághírűvé vált Tövismadarak című regényt (tévéfilmsorozat is készült belőle 1983-ban), illetve az ő nevéhez fűződik az ugyancsak igen népszerű Róma-sorozat is. Nekem sajnos eddig az említettek egyikéhez sem volt szerencsém, A gránitember viszont nem volt rossz. De úgy igazán feledhetetlen sem.

Történetünk főhősnője Elizabeth Drummond, ki tizenhat esztendős koráig egy skóciai városkában tengeti napjait. Élete egyhangúan telik, ideje nagy részét zsémbes, kiállhatatlan édesapja ellátásával tölti. Aztán egy napon váratlanul levél érkezik Új-Dél-Walesből. Távoli unokabátyja, Alexander kéri a ház urát, küldje el hozzá Elizabethet, s adja beleegyezését, hogy feleségül vegye. (Mindezt természetesen egy szép kis summa ellenében). S ekkor kezdődik meg Elizabeth kalandja egy távolti, ismeretlen kontinensen, ahogy egy számára addig idegen férfi rögvest feleségül veszi, s egy általa alapított virágzó kisvárosba viszi, hogy háza úrnőjévé tegye.

A regény izgalmas, érzelmekben és szenvedélyekben gazdag, s bár terjedelmét tekintve nem egy vékony darab (663 oldal), nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Nyomon követhetjük benne több generáción keresztül Alexander Kinross családjának életét, betekintést nyerhetünk egy bizarr szerelmi háromszögbe, s valamelyest képet kaphatunk az 1800-as évek második felére jellemző, az aranylázat követő Ausztrália mindennapjairól. Összességében egy "könnyed, szórakoztató olvasmányként" definiálnám, ami a maga nemében nagyon is jó, ám nem hagy különösebben mély nyomokat az emberben. Legalábbis bennem nem.

  • Értékelés: 7/10

Thomas Hardy: Lidércfény

Nem nagyon tudok rosszat mondani erről a regényről, még annak ellenére sem, hogy valami iszonyatosan nyomasztó hangulat hatja át. Bár Hardynak csak ezt az egy művét olvastam eddig, a szakirodalom szerint alapvetően jellemző rá ez a fajta komor, tragikus hangvétel, amit egyébként általában nem kedvelek annyira, mert van, hogy bizony az én életkedvemet is elég rendesen aláássa. Most viszont nem éreztem azt, hogy nem akarom olvasni, hogy nincs kedvem tovább követni egy olyan főhős viszontagságait, akitől a sors szinte minden boldogságot megtagad.

Jude élete ugyanis egy teljes tragédia, elvétve talán egy-két kellemesebb pillanattal megfűszerezve. Kezdve a nagy életcéllal - hogy egy jelentéktelen szegény falusi fiúból egyetemi hallgató válljék -, ami hamar dugába dől. Aztán Arabella iránti fellángolása, majd a nővel való házasságkötése - szintén teljes csőd. És ami talán a legfájóbb, hogy az egyetlen igazi szerelme a lánnyal, Sue-val - akiért a világon mindent feladna - sem teljesülhet be, kapcsolatukat ugyanis beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Abban az időben elutasították a házasság felbontásának gondolatát, így a válás - mely mind Jude, mind pedig Sue életében megesett - ha lehetséges is volt, örökre megbélyegezte azt, akivel megtörtént. Az pedig végképp erkölcstelennek számított, ha két ember - mint ahogyan hőseink is - házasságkötés nélkül éltek együtt, mint szerelmesek.)

A történet számomra legfeledhetetlenebb és egyben legmegrázóbb alakja a kis Idő Apó volt, Jude és Arabella 'állítólagos' közös gyermeke. Hardy annyira tökéletesen formálta meg ezt a koravén, látszólag mindenféle érzelemtől mentes, lelkileg sérült kisfiút, hogy szinte megborzongtam minden egyes résznél, ahol ha csak egy pillanatra is, de feltűnt a színen. Körülbelül olyan volt ő nekem, mint egy tipikus horrorfilmbeli alak - a Sátán gyermeke, aki rendelkezhet akár angyali, gyermeki ábrázattal, mégis körbelengi valami rosszat sejtető, valami "furcsa", amitől az embert még a hideg is kirázza.

A regény 1895-ben jelent meg, s a korabeli kritika nem fogadta túl jól. Exeter püspök pl. nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok pedig az eredeti "Jude, the Obscure" címet "Jude, the Obscene"-ként figurázták ki. Hardy mindezek hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.
Érdekes és szerencsés fordulatnak mondható, hogy az író a fent említett rossz fogadtatás ellenére megérte, hogy könyvét mégis siker koronázza. 81 éves születésnapján egy fiatal író a következőképp köszöntette: "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is.” Hardy tanúja lehetett még a Lidércfény színpadi adaptációinak, illetve egyes megfilmesítési kísérleteinek is.

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Talán azzal kezdeném, hogy nagyon kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Nagyjából semmit sem tudtam a Fred Vargas írói álnéven tevékenykedő szerzőről (aki egyébként egy hölgy), s magáról a regényről. Hogy mégis megvettem az kb. a fülszövegnek köszönhető - izgalmasnak ígérkezett a történet, és felkeltette az érdeklődésemet, hogy az írónő civilben középkorász és pestisszakértő -, illetve nem utolsó sorban annak a potom 500 Ft-nak, amit elkértek érte (itt).

A könyvben előszőr Jossal ismerkedhetünk meg, egy hajóskapitányból lett kikiáltóval, kihez egy napon különös üzenetek érkeznek. Nagyjából itt érhető tetten előszőr Fred Vargas civilbeli hivatása, hisz egy a múltból vett foglalkozással ruházza fel szereplőjét. Ma már nem sűrűn látunk ugyanis utcai hírmondókat, akik faládikájukban gyűjtik a nép felhívásait, üzeneteit, majd meghatározott időközönként felolvassák őket a téren. Hiába tv, rádió, internet, újság, én jópofa dolognak tartom ezt a kikiáltósdit, így felettébb örültem az ötletnek.
Joss üzeneteivel egy időben Adamsberg felügyelő (ezúttal igazat adok a fülszövegnek, tényleg kissé columbós az emberünk), arra lesz figyelmes, hogy itt is, ott is elforgatott négyesre emlékeztető jelek bukkannak fel a lakásajtókon. Később pedig a jelöletlen ajtók mögött patkánybolhák által összecsípkedett, megfeketedett hullákra akadnak. A nagy kérdés, hogy vajon valóban pestisjárvány fenyegeti-e Párizst, ahogyan arra a titokzatos üzenetek és az áldozatok utalnak? S ha így van, vajon kinek állna érdekében ilyen szörnyűséget művelni?

Ez egy nagyon okosan kigondolt krimi, és bár a végén nincs az a hű, de nagy meglepetés, mégis meg vagyok elégedve a végkifejlettel is. Azért pedig külön köszönet az írónőnek, hogy így hirtelenjében baromi okos lettem pestis-ügyben! :) A műből egyébként 2007-ben film is készült Messze fuss, soká maradj! címmel, ám a véleményezések alapján nem egy maradandó alkotás. Kár, mert ez tényleg egy olyan történet, amit megnéztem volna filmen is.
  • Értékelés: 8/10

Jack Kerouac: Úton

Beagle után kicsit nehéz volt visszacsöppenni Kerouac valóságába, amit Az utolsó egyszarvú kedvéért tettem le, kb. úgy fél-Úton. Az igazat megvallva egyébként is eléggé nyögvenyelősen haladtam vele, már a könyv elején kiderült számomra, hogy ez bizony nem kimondottan az én regényem. Ennek pedig két oka is van:

1. Kerouac az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója volt, s nem kétlem, hogy Úton című regénye az 50-60-as évekbeli Amerika forrongó ifjúságának Bibliája lehetett. A könyv remekül adja vissza azt az életérzést, ami akkoriban uralkodhatott a háború utáni társadalomból kiábrándult, lázadó fiatalságban. A gond csak az, hogy ez az életforma (végigstoppolni, beautózni Amerikát, legatyásodva lézengeni egyik napról a másikra az ivászat, a drogok és a nők mámorában) mérföldekre van az enyémtől. Ami alapvetően még nem is lenne akkora gond, DE:

2. Végig volt bennem egy olyan érzés, hogy talán ahhoz, hogy ez a könyv tényleg igazán magával ragadjon, férfinek kéne lennem. :) Telis-tele van pl. sztorizgatásokkal, amiken, ha az ellenkező nem képviselője vagyok, valószínűleg, jókat röhögök, így azonban kissé sokaltam őket.

A mű tulajdonképpen nem szól másról, mint az "úton levésről", az utazás körülményeiről, egy-egy állomáson eltöltött kaland elbeszéléséről. A két legfontosabb szereplő a főhős, Sal Paradise és cimborája, Dean Moriarty, akik a valóságban maga az író és barátja, Neal Cassady. Ők ketten ugyanis valóban beautózták Amerika és Mexikó különböző tájait, az Úton című regény pedig tulajdonképpen ennek az utazásnak a beszámolója fiktív szereplőkkel.

  • Értékelés: 6/10 (A fentebb említett rajtam kívülálló okok miatt:)

J. D. Salinger: Franny és Zooey

Az 1957-ben kiadott könyv két (elvileg) novellát tartalmaz, ám véleményem szerint együtt a kettő - mivel igencsak szorosan összefüggnek - simán elmenne egy kisregénynek. Az első, "Franny" címmel fémjelzett novellából megtudhatjuk, hogy Frances Glass alias Franny igen erőteljesen hatása alá kerül egy bizonyos könyvnek, mely egy orosz parasztember zarándoklatáról szól, s arról, hogyan lehet megtanulni szüntelenül imádkozni, s az ima folytonos ismétlésével egyfajta "megvilágosult" állapotba jutni. Frannyben - maga sem érti miért - megváltoztat valamit az említett könyvecske, furcsán érzi magát, miközben barátjával ebédel (valójában ő maga csak ül szendvicse felett, míg Lane jóízűen falatozik), folyton rosszul lesz, ok nélkül elsírja magát a mosdóban, majd ájultan esik össze az étterem padlóján.
A második novella főszereplője Zooey, Franny bátyja, a 25 éves tévészínész, a helyszín pedig a család new yorki otthona, ahol a lány teljes depresszióban fekszik a díványon. Itt tulajdonképpen két beszélgetésnek leszünk fültanúi - az egyik Zooey és anyja, a másik pedig Zooey és maga Franny közt zajlik -, melyek mindegyikének középpontjában a lány idegösszeomlásának okai, illetve ebből a neurotikus állapotából való kizökkentése áll. Ebben a részben számos háttérinformációt is megtudhatunk a Glass családról. A dialógusokból kiderül, hogy a szülőket hét "csodagyerekkel" áldotta meg a sors, akik kiskoruktól fogva éveken keresztül szereplői voltak egy rádiós műsornak, mely "Az okos gyerek" címmel futott. Egyértelművé válik, hogy ez a tényező, illetve a két legidősebb testvér részéről gyakorolt vallásfilozófiai, spirituális ráhatás Frannyre és Zooeyra nem kis mértékben befolyásolta, hogy a két címszereplő olyan lett, amilyen. Hogy egyikük sincs kibékülve önmagával, s a világgal. (Mert bizony attól függetlenül, hogy a könyvben csupán Frannynél tapasztalható látványosan az idegosszeomlás, a depresszió, a párpeszédekből érezhető, hogy a fiúval sincs minden rendben, csupán az ő esetében ez másképpen nyilvánul meg.)
Huh, hát az van, hogy nekem ez volt az első Salingerem, és már értem, miért van az, hogy az írót vagy nagyon szeretik vagy nagyon nem (köztes kategóriáról azt hiszem, még nem nagyon hallottam). Örömmel nyugtázhatom, hogy én az előbbibe tartozom. Viszont valóban nem ajánlom azoknak, akiket egyáltalán nem érdekel a filozófia, pszichológia, lélektan mert bizony itt nem a cselekmény az, ami hangsúlyos, itt olyan beszélgetéseket olvashatunk, amelyek nem hangzanak el egy átlagos család átlagos nappalijában. Erőteljesen elgondolkodtató, és sokszor bizony az olvasót magát is megbolygató, néha nyomasztó beszélgetések ezek. Feltéve persze, ha képes az ember beleélni magát a leírtakba...

Yann Martel: Pi élete

Yann Martel 1963-ban született Spanyolországban kanadai szülőktől. Pi élete című regényével elnyerte a Booker-díjat, számos nyelvre lefordították, s kiadója nemzetközi pályázatot hírdetett meg a könyv illusztrálására. Itthon a 2004-es Könyvhétre jelentették meg magyarul, ám nem aratott zajos sikert.
Igazság szerint, nem értem, miért. Én imádtam a könyvet! Magasan a legjobb regény (az Üvegbura mellett), amit az utóbbi időben olvastam. Végre mindehez egy tartalomhoz méltó borító is járult csodás illusztrációkkal... egyszerűen minden tökéletes. Élmény olvasni, és szinte lehetetlen letenni!

A történet főhőse - mint ahogyan az a címből is kiderül - Pi, egy 16 éves indiai kisfiú, aki családjával és egy állatkertre való vadállattal a fedélzeten (édesapja egy állatkert vezetője és tilajdonosa volt Indiában) nekiindul a Csendes-óceánnak, hogy új éltet kezdjenek Kanadában. Egy éjszaka azonban elsüllyed a hajó valahol az óceán kellős közepén. Az egyetlen túlélő Pi, és mint később kiderül még egy mentőcsónaknyi állat: egy orángután, egy zebra, egy hiéna és egy bengáli tigris.

A továbbiakben nyomon követhetjük Pi több, mint 200 napos hánykolódását az óceánon, ami azért is különösen izgalmas, mert hősünk személyében nem egy hétköznapi fiút ismerhetünk meg: mélységesen vallásos, olyannyira, hogy egyszerre muszlim, hindu és keresztény; hinduizmusából fakadóan vegetáriánus; alapjában véve egy jámbor személyiség, a légynek sem tudna ártani. Kérdés, hogy ilyen tulajdonságokkal felruházva, hogy lehet életben maradni ilyen páratlanul hosszú ideig az óceánon, és hogy lehet elviselni a tényt, hogy egy pillanat alatt elveszítette az egész családját? Vagy talán pont emiatt képes a végsőkig kitartani?

Remek könyv, ajánlom mindenkinek! (Azoknak pláne, akik szeretik Hamingway Öreg halászát vagy Defoe Robinson Crusoeját!)
  • Értékelés: 10/10
  • Egy "kritika" a Pi életéről és Yann Martel novelláskötetéről
  • Tudnivalók az íróról

Alberto Moravia: A megvetés

"A házasság első két évében - ma már megállapíthatom - tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben a homály kísérte az érzékek teljes és mély összhangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem. Vagy talán láttam a hibáit, és ő is látta az enyéimet, ám a szerelem titokzatos módon nemcsak hogy bocsánatossá varázsolta őket, de egyenesen szeretnivalóvá is, mintha nem is hibák, hanem erények volnának, bár kissé különös erények. Mindenesetre nem bírálgattuk, hanem szerettük egymást. Ez a történet azt beszéli el, hogy amíg én továbbra is szerettem, és nem bírálgattam Emiliát, ő egyszercsak fölfedezte vagy fölfedezni vélte néhány hibámat, és bírálgatni kezdett, következésképp: kiábrándult belőlem."

Az első könyvem Moraviától, de valószínűleg lesz még, ami folytatja a sort. Nem állítom, hogy méltó helyet kap a kedvenceim közt, annyira azért nem volt maradandó, de mindenesetre jó könyvnek találom. Elejétől a végéig fenntartotta az érdeklődésem és kíváncsiságom arra vonatkozóan, hogy vajon mi okozhatta azt a hirtelen feltámadt megvetést, melyet Emilia érzett a férje iránt? Végül nem kellett megvárnom, míg Molteni, az elbeszélő maga mondja ki a titok nyitját, a nő és férfi közt lezajló bárbeszédekből, mélylélektani boncolgatásokból szépen lassan összeállt a kép. Vagy legalábbis egy alternatíva, hisz tulajdonképpen csak sejthető, mi lehetett a táptalaja ezeknek a váratlanul feltörő negatív érzéseknek.

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Amikor az Alexandra honlapján nézelődtem, akadtam rá a könyvre, mint Sylvia Plath Az üvegbura című regényéhez hasonló olvasmányra.

Wurtzel könyve szintén önéletrajzi mű, tizenéves korától kezdődő majd' tíz évig tartó depsressziójának történetét meséli el. Nyíltan beszél mesésnek nem mondható családi körülményeiről (mely talán úgy-ahogy részese volt a betegség kialakulásának), őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, a pszichoterápiák alkalmával megismert terapeutákról, kórházi kezelésekről, egyetemi éveiről, öngyilkossági kísérletéről és a betegség ideje alatt átélt kínlódásairól, érzéseiről. A mű végén egy esszét is olvashatunk a címben szereplő Prozacról, mely a 90-es évek elején csodaszerként jelent meg a gyógyszerpaicon, s melynek segítségével végül őt is "meggyógyították". A gyógyszer megjelenésével azonban úgymond divattá vált a Prozac-szedés. Már szinte mindenkinek, aki az átlagosnál egy kicsivel rosszabb hangulatra panaszkodott, felírták a Prozacot vagy egy ahhoz hasonló antidepresszánst. Wurtzel szerint azonban az igazi depressziónak nem lehet 100%-osan véget vetni egy tabletta segítségével, csupán enyhíteni lehet azt. A valódi depresszióra ma sem tudjuk a megoldást.
Valahol olvastam a könyvről egy nem túl pozitív olvasói véleményt, melyben Wurtzelt 400 oldalon keresztül hisztiző, nyavajgó, idegesítő lányként jelllemezte az illető. Én ezzel nem értek egyet. Tény, hogy egy egészséges ember talán megütközik azokon a problémákon, melyeken Elizabeth teljes mértékben kiborul. Számunkra ezek apró-cseprő dolgoknak tűnhetnek. Na de épp ezt írja ő is, és ebben rejlik a depresszió maga, hogy bár nem lenne "jogunk" a szomorúságra, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mégis értelmetlennek látjuk a világot. S a kívülállók emiatt nem igen tudnak mit kezdeni a bajunkkal.

"S amikor több olvasómtól is azt hallottam, hogy miközben olvasták, bosszantónak, dühítőnek találták a könyvet, azt válaszoltam nekik: Helyes. Nagyon helyes. Ez csak azt mutatja, hogy sikerült megcsinálnom, amit akartam. Azt mutatja, hogy az a tehetetlen düh, az a bosszúság, amelyet a könyv olvasása közben éreztek, hasonló ahhoz a tanácstalansághoz, amelyet a legtöbben éreznek, amikor a való életben egy igazi depresszióssal van dolguk. A depresszió egy makacsul narcisztikus állapot, s olyan intenzív befelé fordulással jár, hogy a beteg egyszerűen nem lát ki belőle, képtelen észrevenni, ami szép és jó mégiscsak akadna a környező világban. "
/részlet az Utószóból/

Sylvia Plath: Az üvegbura

"Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás." :)

Azt hiszem, az igazán jó könyvekről a legnehezebb véleményt írni. Legalábbis én így vagyok ezzel. Nemrég fejeztem be, de szivem szerint ismét kézbe venném, s belekezdenék újra. Ezúttal egy ceruzával a kezemben, hogy sorra aláhúzzam vagy kiírjam azokat a részeket, melyek a leginkább megfogtak. Ami azt illeti, körmölhetnék egy darabig...

Önéletrajzi mű. Sylvia Plath saját fiatalkori válságáról írta a regényt, melyben nyomon követhetjük idegösszeomlásának folyamatát, szűnni nem akaró rettegéseit, majd gyógyulását ebből a különös, tudathasadásos állapotból. Borzasztó dolgokról ír (elmegyógyintézetek, elektrosokk, öngyilkossági kísérletek, hogy csak néhányat említsek..), mégis mindezt olyan humorosan, ironikusan teszi, hogy nem sajnálatot, se nem szánalmat, sokkal inkább valami hihetetlen szimpátiát és érdeklődést ébreszt maga iránt.

A mű egyébként az írónő egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása, melyet tíz évvel összeomlása után írt. 1963-ban jelent meg. Ugyanebben az évben öngyilkos lett.