A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése

Naomi Novik: Őfelsége sárkánya

Normális esetben valószínűleg egy, maximum két nap alatt kiolvasom ezt a regényt, de mostanában annyi más adódott, ami elterelte a figyelmemet a könyvekről (leánybúcsúztunk egyet a csajokkal - ne tessék megijedni, nem az enyém volt -, szurkolnom kellett a páromnak a kajak-kenu világkupán, aztán egy új jövevény, Panka - egy havanese kiskutya - érkezése...). Szóval egy időre elszakadtam Novik lenyűgöző fantáziavilágától, ami megjegyzem, előtte sikeresen magába szippantott.

Kellemes csalódás volt, pedig igazándiból nem sok félnivalóm volt, hisz nagyon sok pozitív kritikát olvastam a regényről, mielőtt magam is belevágtam az olvasásba. A történet hihetetlenül érdekes és olvasmányos, és bár sokan nehezményezik Noviknak, amiért a cselekményt a szokásostól eltérően nem egy kitalált fantáziavilágba, hanem egy létező történelmi korba, a napóleoni háborúk idejébe helyezi, nekem ez kifejezetten tetszett. Novik olyan részletesen bemutatja az általa megálmodott repülő hadtestet, a különféle sárkányok és reptetőik a társadlomtól kissé elszigetelt, különc életét, hogy számomra cseppet sem vált összeegyeztethetetlenné a napóleoni kor egyéb hadi alakulataival, és zokszó nélkül el tudtam fogadni, hogy valahol, valamikor egy alternatív világban akár így is lehetett volna.

A történet egy Kevély névre hallgató angol hajón veszi kezdetét - ekkor még nyoma sincs sárkányoknak. Aztán miután egy könnyű csatában legyőzik a francia Amitiét, egy különös hadizsákmányra tesznek szert: egy sárkánytojásra. A hajó fedélzetén eluralkodó izgalom már itt sejteti velünk, hogy a repülő hadtest létezése ugyan köztudomású, annak pontos működését és egyáltalán a sárkányok és gazdáik közös életét bizony sűrű homály fedi. És ettől még izgalmasabbnak ígérkezik a dolog. A tojásról megállapítják, hogy hamarosan kikel, így gyorsan gondoskodniuk kell egy személyről, aki vállalja az állat befogását, mely egyet jelent azzal, hogy élete hátralévő részét kizárólag e különös teremtménynek szenteli. Arra azonban egyikük sem számít, hogy hiába a sorshúzás, a sárkányfióka maga választja ki gazdáját, John Laurence kapitányt, akinek attól a pillanattól fogva fenekestül felfordul az élete...

Bár eddig nem igazán volt szerencsém egyéb sárkányos sztorikhoz, így összehasonlítási alapom nem igen van, Noviké viszont valami hihetetlen módon magával rgadott. Nagyon tetszett, hogy többféle sárkányt is felvonultatott, más-más külső és belső ismertetőjegyekkel és különleges képeségekkel. Izgatottan várom, milyen további fajokat ismerhetünk még meg a sorozat elkövetkezendő részeiben, és hogy egyáltalán... hogyan alakul hőseink sorsa. Zárszóként még annyit, hogy a borító valami gyönyörű. Mindhárom eddig megjelent részé egyaránt. Élmény volt kézbe venni.

Peter S. Beagle: Tamsin története

Úgy tűnik, Beagle minden egyes könyve tartogat meglepetéseket. Az utolsó egyszarvú és A fogadós éneke, na meg Amadea és Nima élménybeszámolója után szinte biztos voltam benne, hogy ismét egy csodálatos történetben lesz részem, ami be is igazolódott. Amire nem számítottam: hogy egy idős férfi - mert ugye Peter S. Beagle azért már benne van a korban - ilyen brilliánsan képes visszaadni egy pattanásos, kamaszkölyök gondolat- és érzelemvilágát, aki ráadásul a női nemet erősíti. Szerintem ez egészen egyszerűen mesteri. Ennél jobban nem is találhatta volna el Jenny, a főszereplő hangját.
Be kell, hogy valljam, ha ugyanezt az alaptörténetet nem Beagle írta volna, valószínűleg nem gyakorolt volna rám különösebb hatást. Általában véve ugyanis nehezen tudom beleélni magam egy tizenéves főhős szerepébe, most viszont ez maximálisan megvalósult. Szinte magamon éreztem a "Százholdas Pagony" tölgyeinek fenyegető árnyékát, hallottam a lehulott falevelek ropogását Jenny és Tamsin éjszakai sétái alkalmával, és egyáltalán végig szinte tapintható volt az a különleges, varázslatos atmoszféra, ami körüllengte a történetet.
Az ötlet, hogy az eseményeket Beagle úgy adja a kislány szájába, mint hogyha ő írná meg életének e rövidke szakaszát saját regényében, különösen tetszett. Az ehhez kapcsolódó kiszólások, magyarázatok pedig méginkább megerősítik az olvasót abban, hogy bizony egy csapongó kamaszlány beszámolóját olvassuk.
"Meena, ha kicsit is rendes akarsz lenni, akkor átugrod ezt a részt. Majd úgy teszek, mintha engedelmeskednél. Mert különben soha nem leszek képes megírni. Rendben?"
Mellesleg A fogadós énekében is voltak ilyenek. És már ott is nagyon szerettem. :)
Nem is áradozom tovább! Ezt el kell olvasni!
  • Értékelés: 10/10 (Dehát Beagle-től ezt már megszokhattuk!)

Orson Scott Card: A rézbőrű próféta

Az első résztől (A hetedik fiú) nagyon el voltam ragadtatva, de ha kell, a folytatás még izgalmasabbra sikeredett. Alvin Millertől épp akkor szakadtam el az első kötet végén, amikor megszületett az elhatározás: elhagyja családját, hogy kovácsinasnak szegődjön egy távoli faluban. Lévén, hogy Alvin otthonában sem volt teljes biztonságban, s fotyton-folyvást valami rejtélyes baleset érte, az utazás mégnagyobb kalandokat sejtet.
Ez be is igazolódik, bár - nagy csalódásomra - a vártnál kicsit később lehetünk csak tanúi mindezeknek. Orson ugyanis a második rész elején előbb egy határvidéki erdei városkába kalauzol bennünket, ahol megismerkedhetünk Bill Harrisonnal, a gonosz kormányzójelölttel, aki alkohollal igyekszik megnyerni magának az indiánokat. Így Lolla-Wossikyt, a részeges indiánt is, aki azonban fogja magát, s elszökik Harrisontól, hogy megtalálja az "álomlényét". És itt jön végre a képbe Alvin, aki ugyanis nem más, mint Lolla-Wossiky álomlénye. Lolla-Wossiky pedig nem más, mint a "fénylő ember", mely az első részben megjelent Alvin szobájában, s hatására kis hősünk letette első fogadalmát.
Én nem is mesélnék tovább, hisz aki kíváncsi a történetre, úgyis elolvassa. A lényeg, hogy a második könyv, ha lehet ilyet mondani, még magasabbra tette a mércét. S mivel - a kalandok, a történtek Alvinra és más szereplőkre gyakorolt hatásától, s némi jellembeli fejlődéstől eltekintve - nem sokban kerültünk közelebb a tervbe vett út végéhez, kíváncsian várom, hogyan alakul Alvin sorsa a következő részben.
  • Értékelés: 10/10

Mireille Calmel: A farkasok bálja 2. - Isabeau bosszúja

Ha elmesélném a második kötet történéseit, azzal akaratlanul is fényt derítenék arra, hogy miképp alakult a szereplők sorsa az első könyvben. Márpedig ezt nem szeretném, úgyhogy a cselekmény rövid összefoglalását most mellőzöm (ha valakit nagyon furdalna a kíváncsiság, itt a fülszöveg), helyette azonban jöjjenek a regénnyel kapcsolatos észrevételeim, benyomásaim:

A második kötet már egyészen olyan, mintha egy fantasy, egy kaland- és egy történelmi regény furcsa egyvelege lenne. A mágia, alkímia, valamint a farkasok és emberek közel sem hétköznapi transzmutációja továbbra is jelen van. Az események túlnyomó része azonban itt már I. Ferenc királyi udavárban játszódik, ahol megjelenik, mint új szereplő Medici Katalin, feltűnik V. Károly német-római császár, mint a király nagy ellenfele, illetve találkozhatunk Jean Calvinnal, a kálvinizmus "atyjával" is. Történelmi személyekből tehát nincs hiány.
Úgy, ahogy izgalmakból sincs. A második kötet ugyanis hasonlóan kalandosra sikeredett, mint az első, valamiért azonban mégsem tudom azt mondani A farkasok báljára, hogy "ez egy igazán jó könyv". Nekem talán túlzottan is sok volt a fordulat, úgy éreztem, hogy a folytatás háromnegyed része felesleges epizódok sorozata, mely már-már elfeledteti velünk a tulajdonképpeni problémát. Aztán ahogy a könyv vége felé közeledünk, egyszer csak hip-hop, megoldódik minden, és itt a vége, fuss el véle... Szóval úgy gondolom, kicsit kevesebb mellékszállal, akár egy könyvben is meg lehetett volna ezt írni.
Végezetül néhány gondolat az írónő stílusáról: Már az előző bejegyzés kapcsán is említettem, hogy itt-ott bizony kissé elfuserált a megfogalmazás (vagy legalábbis nem az én ízlésemnek megfelelő). A második részben azonban sokszor már nem is csak azon akadtam fenn, ahogyan ír a szerző, hanem azon is, amit papírra vetett. Még a regény eleje felé van egy jelenet, amikor is Isabeau közösül egy farkasemberrel. Ez kifejezetten zavarbaejtő volt, mintha valami horror-pornót olvastam volna. A kedvencem azonban a következő pár sor, ami alapvetően vicces, persze, de valahogy annyira nem volt oda való:
"Rabelais válaszul furcsa fintort vágott, és égzengéshez hasonló zajjal bűzös levegőt bocsátott ki a körülötte állók felé. A király összehúzta a szemöldökét, s miközben a hölgyek elhúzódtak, odafordult hozzá.
- Igencsak csavarja az orromat e gáz, amit eleresztett, barátom.
- Minek ez a finom locsogás, Sir? Egyszerűen terhére van, hogy fingtam!"
Szóval vegyes érzelmeim vannak A farkasok báljával kapcsolatban, mert igazán szórakoztató és izgalmas regény, sokszor alig tudtam letenni, mégis azt kell, hogy mondjam, nincs benne semmi plusz, semmi olyan, ami különlegessé tenné. Na de sebaj, néha ilyen is kell!

Mireille Calmel: A farkasok bálja 1. - Az elátkozott szoba

Farkasok, farkasemberek, törpék, alkimisták, gonosz hűbérúr, Nostredamus, titkos földalatti járatok, a koldusok uralta Csodák Kertje, I. Ferenc királyi udvara, a Louvre báltermei... Vagyis 352 oldalnyi izgalmakkal teli kaland.

A történet az 1500-as években játszódik, amikor még érvényben volt az ius primae noctis név alatt ismert középkori intézmény, vagyis az "első éjszaka joga", miszerint a földesurak igényt tarthattak alattvalóik menyasszonyának szüzességére. (Ha emlékeztek, A rettenthetetlen című filmben is emiatt kell William Wallace-nak és Murron-nak titokban megesküdnie.)
A farkasok báljában Isabeau, a történet csodaszép főhősnője esik áldozatául hűbérurának, miután férjével szökni próbál, hogy megmentsék ártatlanságát. A nagyúr a fiatal férjet felakasztatja, Isabeau-t pedig megerőszakolja, megveri, tüzes vassal megbélyegzi, majd kidobatja az éhes farkasok elé. Ő azonban életben marad, a mindenki által rettegett állatok befogadják, sőt hamarosan kiderül, hogy közülük való. Éppúgy, mint Isa húga, ki ráadásul azt a különös képességet örökölte nagyanyjától, hogy minden egyes teliholdkor maga is farkassá változik. Isabeau tehát életben marad, s miközben a vár ura halottnak hiszi, ő egy farkasfalkával tengeti napjait, s kegyetlen bosszút forral, melynek megvalósítását a nagyúr kegyetlenségének gyümölcseként született lánya kezébe adja...

Csuda izgalmas kis történet volt, az utolsó oldalakig végig izgultam a szereplőkért. Az alkotói stílust tekintve nem állíthatom, hogy kiemelkedő a regény, sőt néhol akad egy-két elfuserált, félresikerült mondat, ám mindezt maximálisan kárpótolja a történetszövés, és nem utolsó sorban a szerzőnő hihetetlen színes fantáziavilága. Összességében tehát egy eseményekben gazdag, érdekes, izgalmas és rendkívül szórakoztató kis könyv. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit el akar rugaszkodni a valóságtól, s egy a miénktől messzi, kalandos világba kíván csöppenni. Én mindenesetre visszatérek Isabeau-hoz és társaihoz, és hamarosan jövök a folytatással (avagy a második kötettel)! :)

Orson Scott Card: A hetedik fiú

Hosszas dilemmát követően - hogy meg merjem-e rendelni egy sok kötetes fantasy sorozat első darabját - végül elolvastam Orson Scott Card A hetedik fiú című regényét. Félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, valószínűleg nem fog egymagában, folytatásai nélkül porosodni a könyvespolcomon, hihetetlenül jó kis történet ugyanis! Olyannyira nem hagy nyugodni, hogy miként alakul Alvin (a főszereplő) sorsa a továbbiakban, hogy már tegnap moziba menet beslisszantam az Alexandrába, hogy megvegyem a sorozat következő darabját, de sajna csak az utolsó rész volt meg, így egy darabig még izgulhatok. No de sebaj...

A regény főhőse, ahogy említettem is, ifjabb Alvin Miller, egy hetedik fiú hetedik fia, ráadásul a család tizenharmadik gyermeke, így a népi hagyományoknak megfelelően varázslatos képességek birtokosa. A kis Alvin életét azonban egy ismeretlen erő különös balesetekkel sújtja, a helyi keresztény pap pedig - aki mélységesen megveti a Miller család és az amerikai telepesek különböző hexákkal, bűbájjal, ráolvasásokkal teli hitvilágát - magát az ördögöt látja a fiúban. Ezt sújosbítják folyamatosan megjelenő látomásai, melyet isteni kinyilatkozásnak tulajdonít, s melyek arra ösztökélik, hogy pusztítsa el a gyermeket.

A vallás, a hitvilág különösen hangsúlyos szerepet kap a műben, mondhatni lényegét képezi, ami egyáltalán nem meglepő annak tudatában, hogy a regény valójában a mormon vallás megalapítójának, Joseph Smith profétának az életét dolgozza fel. Alakja Alvin személyében elevenedik meg egy olyan 18-19. századi Amerikában, mely nagyon hasonló a valódihoz, azzal a különbséggel, hogy ebben a regénybeli világban másképp alakult a történelem (pl. George Washingtont lefejezték, így sosem lett elnök; Ben Franklin pedig kora nagy varázslója volt), illetve ebben az Amerikában a ráolvasások, igézések, a varázslat a telepesek mindennapjainak részét képezik. Joseph Smits élete és Alvin sorsa közt számos párhuzam felfedezhető, ám ennek, illetve az amerikai történelem különösebb ismeretének hiányában is teljes mértékben érthető és élvezhető a regény.

A fentiekből már talán sejthető, hogy ez nem egy átlagos fantasy regény. A természetfelettiség, a különböző varázslatos mozzanatok csupán finoman vannak jelen a történetben, így az események közel sem tűnnek olyan hihetetlennek. (Más műfaj ugyan, de engem kicsit Joanne Harris természetfeletti tulajdonságokkal, s varázslatos praktikákkal megáldott szereplőire emlékeztettek Card egyes alakjai.)
Nos, így első körben ennyi, de mivel Orson Scott Card igazán felkeltette az érdeklődésemet, és még számtalan dolgott meg lehetne említeni erről regényciklusról, tervbe vettem, hogy a további kötetek kapcsán majd alaposabban is körbejárom a témát (a mormon vallástól kezdve, Joseph Smithszen keresztül egészen magáig a szerzőig).

Peter S. Beagle: A fogadós éneke

"Három különös nő érkezik a Húzó és Nyúzó fogadóba - mindhárman különleges erők birtokában, mind egy lehetetlen, kétségbeesett küldetést követve. Eljövetelük mindörökre megváltoztatja a fogadó lakóit és őket magukat is. Nyomukban Tikat lovagol, egy déli ifjú, aki meghalt és feltámasztott szerelme után kutatva egyre mélyebbre hatol a varázslatok és rejtelmek világába. Az ő sorsa is összefonódik a fölfoghatatlan hatalmakkal."

A fogadós éneke 1993-ban jelent meg előszőr, s elnyerte a Locus-díjat. Eredetileg egy öt versszakból álló dalból nőtte ki magát, melyet évekkel a regény keletkezése előtt írt Beagle. Állítása szerint azért kezdett bele A fogadós éneke történetébe, hogy rájöjjön, tulajdonképpen miről is szól a versike. A "kísérlet" olyannyira sikeres lett, hogy Beagle saját bevallása szerint is ezt a regényt tartja személyes kedvencének.

Érdekes könyv, a szó legpozitívabb értelmében. Az utolsó egyszarvú olvasása után voltak bizonyos be nem vallott elvárásaim Beaglevel szemben. Nos, ez a könyv mindet felülmúlta. S már így előljáróban megjegyezném, ha az író további művei (mert már most szomjazom a következőkre) is ilyen szinten lenyűgöznek, attól tartok, menthetetlenül a rajongójává válok.

A tartalom, a stílus kifogástalan (ahogyan Az utolsó egyszarvúban is), ám itt - ha lehet ilyet mondani - még egy lapáttal rátesz Beagle, mégpedig egy különleges és izgalmas szerkesztési móddal: az egymás után következő fejezeteket mindig más és más szereplő meséli el nekünk. És valóban olyan, mintha nekünk mesélnének. Beagle ugyanis képes elhitetni velünk, hogy mi magunk is ott ülünk a Nyúzó és Húzó fogadó (a regény fő helyszíne) egyik asztalánál, s kíváncsian hallgatjuk, ahogy a szereplők elbeszélik nekünk azt a nagy kalandot, mely valamilyen módon mindnyájukat összeköti. Gyakran még meg is szólítják az olvasót, mintha csak biztosak szeretnének lenni a figyelmünkben; vagy előfordul, hogy az asztalra csapnak, ami megint csak tudatosítja bennünk, hogy mi is ott vagyunk, mi is részesei vagyunk a kalandnak. A hatást pedig csak méginkább fokozza az az egyéni színezet, mely az egyes szereplők megynyilvánulásaira jellemző. Beagle ügyel arra, hogy egy-egy karakter esetében más-más hangot alkalmazzon, így szépen lassan észrevétlenül is kialakul bennünk egy olyan érzés, mintha mindegyikőjüket jól ismernénk, mintha valóban lenne létjogosultságunk ahhoz, hogy tagjai legyünk e különös társaságnak. Azt hiszem, talán Lőrinczy Judit fogalmazta meg legjobban az rpg.hu-n, azt a hatást, amit Beagle ezzel az előadói technikával az olvasóra gyakorol: "Pár nappal azután, hogy elolvastam az utolsó betűt is, hiányozni kezdtek a szereplők." Valami hasonlót éreztem/érzek én is.

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Véletlenül akadtam erre a könyvre, szinte érintetlenül pihent az öcsém polcán. Ha nem tévedek, ajándékba kaphatta valakitől, de mivel - ne kérdezzétek miért - ő szinte kizárólag Forgotten Realms könyveket búj, azóta se olvasta el. Gondoltam, majd én. :)

A könyv hátlapján a következő ajánlások olvashatók:

"Ez a mű örök életű, mert a fantázia szépséges ereje is örök életű." /Nem York Times/

"Beagle-t joggal hasonlították Lewis Carrollhoz és J.R.R. Tolkienhez, de becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán." /The Saturday Review/

"A modern fantasy irodalom top tízes listáján Beagle regényének ott kell lennie." /A Fantasy Irodalom Klasszikusai/

Zöldfülű fantasy-olvasóként nem tudom, egyetérthetek-e, de annyi bizonyos, hogy engem teljesen lenyűgözött. Olvasása közben szinte láttam magam előtt minden egyes jelenetet, sőt, úgy éreztem, mint ha magam is belecsöppentem volna ebbe a bájos, izgalmakkal és kalandokkal teli tündérmesébe. Nem hittem volna, hogy ennyi idősen is ekkkora élményt nyújthat egy ilyesféle történet. És mégis. Sőt, egyetértek azzal a megállapítással, amit Komáromi Gabriella is megemlít a könyv utószavában, miszerint ez egy olyan regény, amelyet senki sem sajátíthat ki, sem gyermek, sem felnőtt.

A történet főhőse az egyszarvú, ki egy napon véletlenül megtudja, hogy ő maradt utolsónak a világon. Nem akar hinni a szóbeszédnek, így vándorútra indul, hogy megtalálja társait. Útja során barátokra lel egy varázsló és egy különös asszony személyében, akik végül vele tartanak, hogy segítsenek küldetésében, és egyben saját sorsukat is beteljesítsék.

A regényt egyébként 1968-ban írta Beagle. Azóta csak angol nyelven több, mint harminc kiadást megért, 1982-ben pedig animációs film is készült belőle. Nálunk csak 2005 táján jelent meg előszőr magyarul. Azóta az író több regénye és novelláskötete is kapható a Delta Vision Kiadó jóvoltából. (Már meg is rendeltem az egyiket.)