Naomi Novik: Őfelsége sárkánya

Normális esetben valószínűleg egy, maximum két nap alatt kiolvasom ezt a regényt, de mostanában annyi más adódott, ami elterelte a figyelmemet a könyvekről (leánybúcsúztunk egyet a csajokkal - ne tessék megijedni, nem az enyém volt -, szurkolnom kellett a páromnak a kajak-kenu világkupán, aztán egy új jövevény, Panka - egy havanese kiskutya - érkezése...). Szóval egy időre elszakadtam Novik lenyűgöző fantáziavilágától, ami megjegyzem, előtte sikeresen magába szippantott.

Kellemes csalódás volt, pedig igazándiból nem sok félnivalóm volt, hisz nagyon sok pozitív kritikát olvastam a regényről, mielőtt magam is belevágtam az olvasásba. A történet hihetetlenül érdekes és olvasmányos, és bár sokan nehezményezik Noviknak, amiért a cselekményt a szokásostól eltérően nem egy kitalált fantáziavilágba, hanem egy létező történelmi korba, a napóleoni háborúk idejébe helyezi, nekem ez kifejezetten tetszett. Novik olyan részletesen bemutatja az általa megálmodott repülő hadtestet, a különféle sárkányok és reptetőik a társadlomtól kissé elszigetelt, különc életét, hogy számomra cseppet sem vált összeegyeztethetetlenné a napóleoni kor egyéb hadi alakulataival, és zokszó nélkül el tudtam fogadni, hogy valahol, valamikor egy alternatív világban akár így is lehetett volna.

A történet egy Kevély névre hallgató angol hajón veszi kezdetét - ekkor még nyoma sincs sárkányoknak. Aztán miután egy könnyű csatában legyőzik a francia Amitiét, egy különös hadizsákmányra tesznek szert: egy sárkánytojásra. A hajó fedélzetén eluralkodó izgalom már itt sejteti velünk, hogy a repülő hadtest létezése ugyan köztudomású, annak pontos működését és egyáltalán a sárkányok és gazdáik közös életét bizony sűrű homály fedi. És ettől még izgalmasabbnak ígérkezik a dolog. A tojásról megállapítják, hogy hamarosan kikel, így gyorsan gondoskodniuk kell egy személyről, aki vállalja az állat befogását, mely egyet jelent azzal, hogy élete hátralévő részét kizárólag e különös teremtménynek szenteli. Arra azonban egyikük sem számít, hogy hiába a sorshúzás, a sárkányfióka maga választja ki gazdáját, John Laurence kapitányt, akinek attól a pillanattól fogva fenekestül felfordul az élete...

Bár eddig nem igazán volt szerencsém egyéb sárkányos sztorikhoz, így összehasonlítási alapom nem igen van, Noviké viszont valami hihetetlen módon magával rgadott. Nagyon tetszett, hogy többféle sárkányt is felvonultatott, más-más külső és belső ismertetőjegyekkel és különleges képeségekkel. Izgatottan várom, milyen további fajokat ismerhetünk még meg a sorozat elkövetkezendő részeiben, és hogy egyáltalán... hogyan alakul hőseink sorsa. Zárszóként még annyit, hogy a borító valami gyönyörű. Mindhárom eddig megjelent részé egyaránt. Élmény volt kézbe venni.

Henry James: Washington Square

A történet eléggé tipikus. Adva van egy fiatal lány, akinek olyan férfit sikerül kiszemelnie vőlegényéül, aki édesapjának meglehetősen ellenszenves. Az apa, aki csak lánya érdekeit kívánja szem előtt tartani, ellenzi a házasságot, s kijelenti, hogy amennyiben létrejön a frigy, kitagadja lányát az örökségből.

Az elején egészen ígértesnek tűnt a regény. Miután Henry James bemutatta Dr. Sloper-t, a neves New York-i orvost - az apát -, s megtudhattuk, hogy feleségét, s első gyermekét - egy fiút - elveszítette, és csupán Catherine maradt neki - aki se nem szép, se nem különösebben okos, és ráadásul ugye lány - kíváncsi lettem, mi fog kisülni ebből az érdekesnek ígérkező apa-lánya kapcsolatból.

Négy fontosabb szereplőnk van: Dr. Sloper, Catherine, Lavínia néni (Catherine nénikéje) és Morris (az udvarló). Mint karakter, mindegyikük tökéletes, ám egyikükkel sem tudtam igazán azonosulni, sőt mi több, a doktor volt az egyedüli, aki nem ment az idegeimre. :) Catherine bosszantóan naív, még azt is meg merném kockáztatni, hogy egy kicsit butuska, és egy cseppnyi életrevalóság sem szorult belé. Lavínia néni tipikus lepcses szájú nagynéni, aki a világon mindenbe beleüti az orrát, és rend szerint kissé elferdítve adja tovább a megszerzett információkat. Morris egy piperkőc, első perctől ellenszenves az apának - nekem is -, hősnőnk egyszerűsége pedig többek közt ebben is remekül tetten érhető, hisz soha egy percig sem kételkedik szerelme becsületességében, pedig számtalanszor jelét adja ellenkezőjének. És az apa, a remek emberismerő, akinek szintén megvannak a maga hibái, de még így is talán ő az egyedüli, aki képes a normális gondolkodásra.

Bár nagyon hamar kiolvastam, nekem nem tetszett igazán ez a regény. A történet fárasztó és a vége felé egyre inkább nyomasztó volt számomra. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben én lettem volna az apa helyében, sokkal egyszerűbb, kézenfekvőbb és véleményem szerint hatásosabb megoldást találtam volna arra, hogy makacs lányom kiverje fejéből a nemkívánatos kérőt, mint esetünkben Dr. Sloper. (Ő európai útra vitte Catherine-t.) De az én ötletem valószínűleg túl egyszerű lett volna a történetszövés szempontjából. :)

Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei

Megint egy OKK-s poszt, és kivételesen a határidővel - amit ugyan csak megközelítőleg kell betartani - sem voltam gondban. Pedig egy jó darabig azt hittem, hogy abban leszek. :) Amikor ugyanis elkezdtem olvasni a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy ez valami bődületesen nagy baromság lesz, ami nem biztos, hogy engem érdekel. Aztán szerencsére hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, és maximális elégedettséggel tettem le a regényt. Határozottan ki merem jelenteni, hogy fogok még Vonnegut könyvet olvasni. Érzésem szerint nem is egyet.

A könyvklubnak ugye A Titán szirénjei-re esett a választása, melynek címe ugyan valamelyest árulkodó, én mégsem gondoltam, hogy egy sci-fi-t veszek a kezembe. Márpedig Vonnegut regénye a tudományos fantasztikus irodalom közé sorolható. Ezt pedig a „krono-szinklasztikus infundibulum” teszi lehetővé, ami valami olyasmit jelent, hogy általa egyszerre tudunk létezni múltban, jövőben, sőt általa képesek vagyunk testet ölteni más-más bolygókon egyszerre. (Tudom, lehetne pontosítani a meghatározáson, de ennyire futotta.) Esetünkben Winston Niles Rumfoord lesz az a szerencsés, aki magáénak tudhatja az említett képességet, s általa, mint bábokat, mozgathatja embertársait, különös tekintettel két személyre: egykor volt feleségére és egy olyan fickóra, akit egész életében mindig, mindig csak szerencse ért.

Ez így persze mind egy kicsit bugyutának tűnik. És még számos más elsőre bugyutának tűnő dolog előkerül a könyvben, de természetesen mindez nem véletlen. A könyv egy hatalmas paródia, ami mégis rendkívül komoly kérdéseket feszeget, úgy mint vallás és tudomány közti kényes viszonyt, a szabad akarat kérdését és egyáltalán az élet értelmét.

Nincs is miért szaporítanom tovább a szót... Ez a könyv baromi jó volt! Úgyhogy ezer hála és köszönöt a Könyvklubnak. Ha nem került volna porondra az OKK-ban, nem valószínű, hogy egyhamar a kezembe veszem.

• A többiek véleménye: Christina, Nima, Szilvi, Poggi, Dün
• Vonnegut.com

Umberto Eco: A rózsa neve

"Az Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és ravaszsággal lát neki a nyomozáshoz, Adso segédletével. Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tudnak bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek..."

Bár már nagyon régóta el szerettem volna olvasni a könyvet, végülis csak nemrég, az Amadea-féle könyvklub kapcsán sikerült ténylegesen rávennem magam arra, hogy belekezdjek. S mint kiderült, kissé meggondolatlan voltam, legalábbis ami a határidőt illeti - ami elméletileg május 15. volt -, ugyanis nem sejtettem, hogy nekem ez ilyen nehezen fog menni...

Jó könyveket általában pik-pak kiolvasok. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy A rózsa neve nem egy jó könyv. Valamiért - talán rossz időben, rossz hangulatban fogtam hozzá - nekem mégis egy kicsit csalódást okozott. Érdekes volt, hogy egyes részek (főleg a gyilkosságok körüli nyomozósdi) szinte sodort magával, aztán a rákövetkező oldalak során majdhogynem elaludtam, majd megint egy izgalmasabb, érdekfeszítőbb rész következett, amit ismét egy unalmasabb követett... (Persze az is lehet, hogy nem az esti órák a legalkalmasabbak a könyv olvasására, amikor egy fárasztó nap után beesek az ágyba, és akarva-akaratlan leragadnak a szemeim Eco hosszadalmas filozófiai eszmefuttatásain.)

Na de a lényeg, hogy végül azért kiolvastam, és nem érzem úgy, hogy nem volt érdemes rászánni az időt. Az említettek ellenére számos olyan dolog volt, ami egyenesen lenyűgözött. példának okáért a regényben igencsak fontos szerepet betöltő könyvtár. Aztán maga a kolostori élet, a szerzetesek szokásai, gondolkodásmódja... ami talán azért is volt számomra különösen érdekes, mert szégyen, nem szégyen, nem igazán vagyok vallásos, így néhány alapvető ismerettől eltekintve, nem sokat konyítok a témához. Azt is el kell ismernem, hogy leírhatatlan hangulat lengi át az egész regényt, sokszor úgy éreztem, mintha magam is ott bóklásznék az éj leple alatt a kolostor falai közt.

DE: Érzem én, értem én, hogy a könyv csak másodsorban krimi, és az a baj, hogy engem éppen az a váz, a regény krimi volta, ami inkább megfogott. Én nem éreztem plusznak azt a filozófikus, intellektuális töltetet, ami miatt sokak számára ez egy valóságos irodalmi csemegének számít.

Azt hiszem, én inkább olvasnék egy Agatha Christie-t. Ez van.

• A többiek véleménye: Mamzel, Joey, káááá, csipkepitty

E. M. Forster: Szoba kilátással

A könyv alapján készült film már nagyon régóta megvan, és alig vártam, hogy megnézhessem. Előtte viszont mindenképpen el szerettem volna olvasni magát a regényt. Nos, ez megtörtént, csak épp sikerült a saját csapdámba esnem, most ugyanis, miután végére értem a kötetnek, valahogy elment a kedvem a filmtől. :)

Egy az 1900-as évek Angliájában játszódó szerelmi történetről van szó. Főhősnőnk Lucy Honeychurch, aki unokatestvérével, a kissé konzervatív Charlotte Bartlett-tel Firenzébe utazik, hogy ismerkedjék a művészetekkel. Itáliában tett látogatása során megismerkedik a különc Emersonékkal (apa és fia), akik furcsa, addig ismeretlen érzéseket indítanak meg benne. Lucy, miután egy kirándulás alkalmával kissé félreérthető szituációba keveredik a fiatal George Emersonnal, összezavarodik, s Rómába menekül, ahol megismerkedik a sznob Cecil Vyse-szal, ki később a vőlegénye lesz.

Namármost a könyv jó volt, még annak ellenére is, hogy az elején nagyon nehezen találtunk egymásra (én és a történet). A regény első fele, a Firenzében zajló eseményekkel valamiért nem is kötött le különösebben. Aztán attól kezdve, hogy "haza" érkeztünk a vidéki Angliába, csak úgy faltam az oldalakat. Pozitívum, hogy a Jane Austen regényekkel ellentétben, itt végre az általam is preferált férfiszereplőre esik az író választása is. (A Jane Austen művek kapcsán írtam, hogy valamiért mindig, minden egyes regénye olvasásakor a hősnő által mellőzött férfiút sikerült kiszemelnem magamnak.) :) És még egy hatalmas pirospont azért, ahogyan Forster Lucy családját ábrázolja. Imádtam, ahogyan a kicsit különc, de amellett hihetetlenül szeretnivaló anyukáról és testvérről írt, és maga az értékrend is rendkívül szimpatikus, miszerint a család minden vagyonnál és egyéb kecsegtető kilátásoknál előrébbvaló. Ebben maximálisan egyet kell, hogy értsek.

És végül, hogy miért is ment el a kedvem a filmtől? Félek, csalódnék. Pláne, hogy kicsit utánnanyomoztam a szereplőgárdának, és amellett, hogy a Lucy szerepét játszó Helena Bonham Carter-t pl. kifejezetten kedvelem, valahogy egyészen másképp élnek a képzeletemben. (Ennek ellenére azért valószínűleg megnézem. Majd egyszer. Ha már nem él ilyen elevenen emlékeimben a történet.)

Peter Mayle: Monaco, mon amour

Ajándékba kaptam a könyvet, úgy két évvel ezelőtt, de mivel olvastam már Peter Mayle-tól az Egy év Provence-ban című regényt, ami aranyos és szórakoztató volt a maga nemében, de semmi több, egészen idáig váratott magára.

Aztán elkövettem azt a hibát, hogy leutaztam szüleimhez egy hétvégére anélkül, hogy egyetlen könyvet is bepakoltam volna a táskámba, s mivel ez volt az első kötet, amin megakadt a szemem régi szobácskám könyvespolcán, gondoltam, miért is ne? Ideje elolvasni.

Tulajdonképpen nem volt rossz. Olyan volt, amilyenre számítottam, így Peter Mayle-nak erre a regényére is éppen úgy ráillik a kedves és szórakoztató jelző, mint a fentebb már említett Egy év Provence-ban című művére. A főszereplő is ismerős lehet azok számára, akik lelkesen bújják a könyveit, ugyanis a Bor, mámor, Provence-ből jól ismert Benett kalandos útjai folytatódnak ebben a könyvben. (Én ugyan nem olvastam, de láttam a filmet, és úgy rémlik, hogy egy bizonyos Benett-ről szólt a történet.)

Amit még tudni érdemes, hogy ez a könyv az Egy év Provence-bennel ellentétben nem egy gasztroregény, sokkal inkább krimi, vagy legalábbis afelé tendál. Benettnek pénz híján el kell fogadnia egy dúsgazdag fickó megbízását, ami eleinte nagyon kecsegtetőnek tűnik (semmi más dolga nem lenne, csupán Monaco egy fényűző villájában, havi "zsebpénzzel" ellátva lébecolni), aztán persze kissé bonyolódik a helyzet. Közben persze mellészegődik egy szupernő, pont mint ahogyan az a B-kategóriás akciófilmekben lenni szokott. (Azért írom ezt, mert annyiszor eszembe jutott olvasás közben, hogy éppen olyan a könyv cselekménye, mint ezeknek a tucatjával készült, fájdalmasan tipikus akció-krimi sorozatoknak vagy filmeknek.)

Hát szóval ezt is kiolvastuk, és a kissé negatív kritikával ellentétben, nagyon lendületes és valahol szórakoztató volt, de azt hiszem Peter Mayle-ből ennyi elég is nekem. :)

• Peter Mayle-ról bővebben

Margaret Drabble: Malomkő

Ez egy olyan könyv volt, ahol már az első néhány mondat után tudtam, imádni fogom. A regény hősnője, Rosemund Stacey, akiről annyit érdemes tudni, hogy ideje nagy részét a 16. századi angol költészet tanulmányozásával tölti, egyszerre két férfival találkozgat, ám egyikhez sem fűzi szorosabb szál, inkább csak amolyan látszatkapcsolat mindkettő, ami nagyjából abban merül ki, hogy jókat beszélgetnek, s együtt mennek csavarogni az unalmas estéken. Szexről azonban szó sincs.

Rosemund naplószerűen meséli el életének egy rövidke, ám annál jelentősebb szakaszát, amikor is 23-24 évesen, miután életében előszőr találkozik valakivel, aki valóban felkelti az érdeklődését, s életében előszőr kerül ténylegesen testi kapcsolatba egy férfival, teherbe esik. Az eset számára is megdöbbentő, hisz hogy lehet, hogy pont vele történik mindez? Vele, aki majdhogynem "kóros hidegségben" szenved, s aki számára a "szenvedély" szó szinte ismeretlen. Vele, amikor annyi olyan lány szaladgál az utcákon, aki első szóra beugrik éppen aktuális partnere ágyába. Mindenesetre ez a helyzet, s Rosemund - miután sikerül felülkerekednie az első sokkon - úgy dönt, megtartja a babát.

Tulajdonképpen az ezt követő eseményekről szól a könyv, rendkívül őszintén, humorosan tálalva, helyenként megfűszerezve egy jó nagy adag öniróniával. Itt jegyezném meg, hogy sítlusában engem egy kicsit talán az Üvegburáéra emlékeztetett (többször eszembe jutatta legalábbis olvasás közben), amit szintén nagyon szerettem, többek közt azért, ahogyan egy önmagában nagyon tragikus témát rendkívüli öniróniával és sokhelyütt humorral tudott tálalni.

És ami még nagyon-nagyon tetszett, az a regény lezárása. Amikor elolvastam az utolsó mondatot is, és becsuktam a könyvet, előszőr bosszantott a befejezés. Arra, gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy ennek így van vége. Aztán ismét elolvastam az utolsó mondatot, amit Rosemund George-hoz, gyermeke apjához intéz, rájöttem, hogy a regény szempontjából ennél megfelelőbb mondat el sem hagyhatta volna főshősnőnk száját. :)

• Margaret Drabble honlapja

Suzanne Prou: Bernardiniék terasza

A Bernardíniék terasza Suzanne Prou, francia írónő Renaudot-díjat nyert regénye, vagyis magáénak tudhatja az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést. Tudomásul véve az infót, és a könyv rövid tartalmi ismertetőjét átolvasva valami igazán "nagy durranás"-ra számítottam, pláne, hogy valamiféle, a szereplők életét behálózó, sötét, múltbéli titkot sejtet a fülszöveg, ami általában kifejezetten kedvemre való.

Nos, titkokban valóban nem volt hiány, és a végkifejlet is meglepőnek mondható, de valahogy annyira nem tudtam átérezni a szereplők közt kialakult kissé bizarr kapcsolatot, mely a lényegét képzi tulajdonképpen a regénynek, hogy ahogy a vége felé haladtam a könyvnek, sajnos egyre kevésbbé tetszett.

A történet a Bernardíni ház életébe enged betekintést. A ház úrnője Laure asszony, ki délutánénként barátnőivel teázik a teraszon. A teát Therese szolgálja fel az idős hölgyeknek, ki furcsamód egy szolgálólányhoz nem illő, túlságosan közvetlen hangnemet engedhet meg magának, mely már a könyv elején sejteni engedi, hogy Therese személye jelentős szerepet tölt majd be a történet kibontakozásában. A házban furcsa dolgok tapasztalhatók, pl. Laure asszony ebéd utáni elfoglaltsága, melyet minden egyes alkalommal azzal kezd, hogy ollójával régi, elsárgult fényképeről vagdos ki egy bizonyos alakot. Vagy Therese tortúrái a tükör előtt ülve: színesre mázolja petyhüdt arcát, majd sírásban tör ki, s könnyei áztatják le róla a fekete és vörös festéket...

Lisa See: Aranyhegyen

Akik gyakran látogatják a blogom (már ha van ilyen), azok számára már egészen biztosan feltűnt, hogy ez a könyv jó ideje foglalja a helyet a jobb szélen, a "most olvasom" felirat alatt. Bizony, ritka, hogy ilyen nehezen rágom át magam egy regényen. Majd' két hónapba telt, míg befejeztem, és az, hogy végülis befejeztem valószínűleg csak annak köszönhető, hogy nem szeretek könyvet félbehagyni. Egészen egyszerűen nem kötött le. És azt hiszem, tudom is, hogy miért nem:

Lisa See alapvetően nem ír rosszul. Nem lehet véletlen, hogy a Hóvirág és titkos legyező is - amit mellesleg én nem olvastam -olyan hatalmas sikert aratott, és az általam gyakran látogatott olvasó blogok is olyan sok jót írtak róla. A történet sem lenne rossz, ráadásul én különösen kedvelem a családregényeket. Ami azonban - mint kiderült - nem fekszik nekem, az a regény dokumentum jellege, túlzott tényszerűsége. Sokszor olyan érzésem volt, mintha valamiféle tudósítást olvasnék egy Amerikában élő kínai család életéről. Zavart a sok dátum, magyarázat, helyreigazítás, a történet szempontjából lényegtelen epizódok egy-egy családtagról. Mindamellett el kell ismerni, hogy Lisa See rendkívül alapos munkát végzett annak érdekében, hogy emléket állítson a See családnak. Ez az alaposság viszont az én esetemben az élvezhetőség kárára ment. A család számos leszármazottját megismerhettem, de egyiket se igazán. Egy szereplővel sem tudtam azonosulni. Nem tudtam átérezni a velük történteket, mert mindamellett, hogy szinte mindent megtudtam róluk, az érzelmeikbe, a lelkivilágukba nem igen nyertem betekintést.

De semmi gond. Levontam a következtetést: nekem nem jönnek be a dokumentumregények.

• Lisa See weboldala (Az írónő képét elnézve ki hinné, hogy kínai vér is csordogál ereiben?) :)

Theodor Fontane: Effi Briest

Nagyon rég nem sikerült annyira szívembe zárnom egy könyvbéli szereplőt, mint most Effi Briest-et! A fiatal lány - mert bizony még csupán tizenhét éves, amikor férjhez adják anyja egykori udvarlójához, a nála sokkal idősebb Instettenhez - számos hibája ellenére egy valóságos tünemény. Mindez többek közt annak köszönhető, ahogyan kislányos féktelensége és szeleburdisága párosul azzal a hatalmas igyekezettel, mellyel meg akar felelni a feleség, a "nagyságos asszony", majd később az anya szerepének.

Végül azonban mindenütt kudarcot vall. A súlyos magány, mely férjhezmenetele után ránehezedik, házasságtörésbe sodorja. Bár Fontane előbb is sejteni engedi a félrelépést, mégis szinte egyszerre válik biztossá számunkra, s Instetten számára, hogy mi is zajlott felesége s Crampas őrnagy közt sok évvel korábban. A büszke férfinak persze lépni kell, melynek eredményeképpen Effi tökéletesen magára marad, elszakadva férjétől, kislányától, s kitaszítva a gazdag berlini nemesi társaságból és - ami a legfájdalmasabb - sokáig a szülői házból. Megható, ahogy a család idős orvosa, és a kissé komikus cselédlány, Roswitha mégis milyen megértést, s hűséget tanúsít Effivel szemben.

Ami végtelenül szimpatikus volt számomra, és sehogy sem megy ki a fejemből, az az, ahogyan Effi nem sokkal halála előtt saját fiatalságáról, rövid kis életéről vélekedik:

"- De azt hiszem, valamit el akartál mesélni.

- Igen, akartam is, mert arról beszéltél, hogy még olyan fiatal vagyok. Persze, hogy még fiatal. De az nem baj. Még a boldog időben volt, amikor Instetten esténként felolvasott nekem; nagyon jó könyvei voltak, és az egyikben ez állt: valakit elhívtak egy vidám asztal mellől, s másnap megkérdezte az, akit elhívtak, mi is volt még azután. Ekkor azt felelték neki: "Ó, még mindenféle volt. De voltaképpen nem mulasztott semmit." Látod, mama, ezek a szavak belém vésődtek... nem sokat jelent, ha az embert kicsit korábban hívjak el az asztaltól."

Végeredményben azt hiszem bárki egyet értene velem abban, hogy az az asszonyi hűtlenség, melyet Effi elkövetett, mindenképpen megbocsátható. Mi több, még egy bizonyos fokú sajnálatot is kelt bennünk. A mű végére talán az egyetlen lélek, aki képtelen a megbocsátásra, az maga Effi Briest. Önmaga iránt.

• Értékelés: 10/10
• Theodor Fontane
• A köny alapján készült film

Anne Bronte: Agnes Grey

Azt hiszem, az Agnes Grey nem tudott igazán meggyőzni Anne Bronte kiválóságáról. Nem is írói stílusáról van szó - bár kevésbé tudott lenyűgőzni, mint pl. Austen, a maga rendkívül elmés és humoros fejtegetéseivel -, inkább a történetből hiányoltam valamit.

A Bronte nővéreknél - valószínűleg saját sorsukból adódóan - gyakori témának mondható, hogy főhősnőnk nevelőnőnek áll egy módósabb családnál. Így van Agnes Grey kisasszony esetében is. Egy elszegényedett papcsalád legkisebb gyermekeként úgy dönt, azzal próbál segíteni helyzetükön, hogy munkát vállal, s mivel máshoz nem igen van tehetsége, előszőr egy Bloomfield nevű újgazdag család otthonába szegődik nevelőnőnek. A sznob famíiliánál, ahol az apuka iszik, az anyuka pedig túlontúl elfogult elkényesztetett, neveletlen gyermekeivel szemben, nem igen értékelik Agnes próbálkozásait, így hamarosan továbbáll. A következő állomás a Murray család otthona, ahol - bár nem mondható, hogy tanítványaiban sokkal inkább örömét leli - már jobban boldogul. A két kezére adott kamaszlány közül Rosalie kerül közelebb hozzá, ám a közöttük tátongó társadalmi különbségek okán nem tudnak úgy istenigazából összebarátkozni. A jómódú leányzót sokkal inkább érdekli ugyanis a tánc, a bálok, a kacérkodás, mint azok az erkölcsi nézetek, melyeket Agnes mindenáron belé akar verni. A Murray családnál való tartózkodása alatt ismerkedik meg Weston úrral, az új segédlelkésszel, és természetesen beleszeret. Ám a köztük kialakuló kapcsolatot kezdetben számos tényező nehezíti...

A regény rövid, és azt hiszem, talán pont a terjedelmével és túlzott lényegretörésével volt a bajom. Kíváncsi lettem volna a Murray családnál töltött nevelőnői évek részleteire, ám ebből alig kaptam valamicskét. Kíváncsi lettem volna, hogyan boldogul Agnes és anyja, miután saját "vállalkozásba" kezdenek egy leányiskola megnyitásával. Erről sem tudtam meg sokat. Így igazándiból szórakoztató volt - hisz másképp nem keltették volna fel érdeklődésem az előbb említettek -, de valahogy kevesebb és felejthetőbb, mint amire számítottam. (Igaz, nem is ezt tartják Anne Bronte főművének.)

• Értékelés: 6/10

Jane Austen: Értelem és érzelem

Majdnem biztos vagyok benne, hogy Jane Austen Értelem és érzelem című regénye mindig is nagy népszerűségnek örvendett olvasói körében. Két főszereplőnk van ugyanis, két egészen különböző hölgy személyében. Elinor és Marianne testvérek, ám míg Elinor, az idősebb nővér a józan ész, a nyugodt, higgadt viselkedés megtestesítője, addig Marianne a szenvedélyes érzelmeké. Adva van tehát két különböző természet, így szinte lehetetlennek tartom, hogy valamelyikükben egy kicsit ne ismerjünk magunkra.

Jómagam inkább Elinorral éreztem együtt, így természetes, hogy kialakult bennem a vélemény, mely szerint - bár a két nővér szerelmi élete egészen hasonlóan alakul a regényben - Marianne csalódása érthetőbb, viselkedésével inkább rászolgált sorsára, mint nővére. Szinte sajnáltam tőle Brandon ezredest, akit a mű vége felé közeledvén egyre inkább Elinornak szántam. (Sebaj, megszoktam, hogy ízlésem a férfiak terén nem egyezik egészen Austenéval). :)

A jellemábrázolások - mint az eddig olvasott Austen-regényekben is - tökéletesek. Különösen megragadt bennem például az a jelenet, amikor Mrs. Jennings igyekszik diszkréten kihallgatni Elinort és Brandon ezredest, amint az ablaknál társalognak; s néhány elcsípett félmondatból mindjárt összeházasítja a két fiatalt. Mindez annyira jellemző a minden lében kanál Mrs. Jenningsre! :) De ott van pl. Mrs. Palmer is vagy a fiatalabb Steel kisasszony. Megszólalásaik mindig megmosolyogtattak.

A történetnek elvileg született folytatása is - nevezzük annak. Julia Barett A harmadik nővér című regényében megírta, hogyan alakul Margaret, a legifjabb Dashwood kisasszony sorsa. Hogy őszinte legyek, egy pillanatig sem éreztem a könyv olvasása során, hogy különösebben furdallna a kíváncsiság, vajon mi történhet Margarettel a továbbiakban. Ettől függetlenül persze lehet, hogy elolvasom...

• Értékelés: 9/10 (Eddig ez a kedvenc Austen-tól!)

Peter S. Beagle: Tamsin története

Úgy tűnik, Beagle minden egyes könyve tartogat meglepetéseket. Az utolsó egyszarvú és A fogadós éneke, na meg Amadea és Nima élménybeszámolója után szinte biztos voltam benne, hogy ismét egy csodálatos történetben lesz részem, ami be is igazolódott. Amire nem számítottam: hogy egy idős férfi - mert ugye Peter S. Beagle azért már benne van a korban - ilyen brilliánsan képes visszaadni egy pattanásos, kamaszkölyök gondolat- és érzelemvilágát, aki ráadásul a női nemet erősíti. Szerintem ez egészen egyszerűen mesteri. Ennél jobban nem is találhatta volna el Jenny, a főszereplő hangját.

Be kell, hogy valljam, ha ugyanezt az alaptörténetet nem Beagle írta volna, valószínűleg nem gyakorolt volna rám különösebb hatást. Általában véve ugyanis nehezen tudom beleélni magam egy tizenéves főhős szerepébe, most viszont ez maximálisan megvalósult. Szinte magamon éreztem a "Százholdas Pagony" tölgyeinek fenyegető árnyékát, hallottam a lehulott falevelek ropogását Jenny és Tamsin éjszakai sétái alkalmával, és egyáltalán végig szinte tapintható volt az a különleges, varázslatos atmoszféra, ami körüllengte a történetet.

Az ötlet, hogy az eseményeket Beagle úgy adja a kislány szájába, mint hogyha ő írná meg életének e rövidke szakaszát saját regényében, különösen tetszett. Az ehhez kapcsolódó kiszólások, magyarázatok pedig méginkább megerősítik az olvasót abban, hogy bizony egy csapongó kamaszlány beszámolóját olvassuk.

"Meena, ha kicsit is rendes akarsz lenni, akkor átugrod ezt a részt. Majd úgy teszek, mintha engedelmeskednél. Mert különben soha nem leszek képes megírni. Rendben?"

Mellesleg A fogadós énekében is voltak ilyenek. És már ott is nagyon szerettem. :)

Nem is áradozom tovább! Ezt el kell olvasni!

• Értékelés: 10/10 (Dehát Beagle-től ezt már megszokhattuk!)

Jane Austen: A klastrom titka

Bár még csak ismerkedem az írónő műveivel (ezzel együtt minösszesen két regényét olvastam), a kötet címe már régóta felkeltette kíváncsiságomat, s ha rajtam múlott volna, biztosan ezzel indítom Jane Austinnal való ismeretségemet.

A viszonylag nagy előzetes érdeklődéssel szemben azonban be kell, hogy valljam: ez a regénye kevésbé tetszett, mint A mansfieldi park. A vicces pedig az egészben az, hogy éppen az okozott kissé csalódást, ami tulajdonképpen részben a mű lényegét képezi: a gótikus regény kiparodizálása. (Ahogy Catherine csak keresi és keresi a klastrom rejtette titkokat, ám ahelyett, hogy bármilyen hátborzongató rejtélyre bukanna, mindig valamiféle zavarbaejtő és szórakoztató szituációba kerül). A baj csak az, hogy én szurkoltam érte, és számítottam rá, hogy végül valóban fény derül valami nagy titokra (mint a Jane Eyre-ben pl.), de nem. Azaz hogy igen. Hisz végül csak kiderül, Catherine miért is veszíti el, egyik napról a másikra az őt vendégül látó család bizalmát, s miért küldik olyan hirtelen haza. Ám ez a titok
túl közel áll a realitásokhoz. :)

Valójában kétség nem fér Austen nagyságához, s igazság szerint én is csak akadékoskodom, amiért látszólag sosem tesz a kedvemre az írónő. De már azon is elgondolkodtam, hogy talán pont így van ez jól. Ha nem lenne rám hatással, valószínűleg nem bosszankodnék rajta ennyit.

• Értékelés: 7/10 (Nem merem jobbra értékelni. Azt hiszem, várom az "igazit" Jane Austentól, s a lelkem mélyén tudom, hogy hamarosan az is megérkezik.) :)

Collen Mccullough: A gránitember

Collen Mccullough neve sokaknak ismerősen csenghet, hisz ő írta többek közt a vílághírűvé vált Tövismadarak című regényt (tévéfilmsorozat is készült belőle 1983-ban), illetve az ő nevéhez fűződik az ugyancsak igen népszerű Róma-sorozat is. Nekem sajnos eddig az említettek egyikéhez sem volt szerencsém, A gránitember viszont nem volt rossz. De úgy igazán feledhetetlen sem.

Történetünk főhősnője Elizabeth Drummond, ki tizenhat esztendős koráig egy skóciai városkában tengeti napjait. Élete egyhangúan telik, ideje nagy részét zsémbes, kiállhatatlan édesapja ellátásával tölti. Aztán egy napon váratlanul levél érkezik Új-Dél-Walesből. Távoli unokabátyja, Alexander kéri a ház urát, küldje el hozzá Elizabethet, s adja beleegyezését, hogy feleségül vegye. (Mindezt természetesen egy szép kis summa ellenében). S ekkor kezdődik meg Elizabeth kalandja egy távolti, ismeretlen kontinensen, ahogy egy számára addig idegen férfi rögvest feleségül veszi, s egy általa alapított virágzó kisvárosba viszi, hogy háza úrnőjévé tegye.

A regény izgalmas, érzelmekben és szenvedélyekben gazdag, s bár terjedelmét tekintve nem egy vékony darab (663 oldal), nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Nyomon követhetjük benne több generáción keresztül Alexander Kinross családjának életét, betekintést nyerhetünk egy bizarr szerelmi háromszögbe, s valamelyest képet kaphatunk az 1800-as évek második felére jellemző, az aranylázat követő Ausztrália mindennapjairól. Összességében egy "könnyed, szórakoztató olvasmányként" definiálnám, ami a maga nemében nagyon is jó, ám nem hagy különösebben mély nyomokat az emberben. Legalábbis bennem nem.

• Értékelés: 7/10

Gárdonyi Géza: Ida regénye

Ha mai szemmel nézzük, talán nem tekinthető annyira meglepőnek az az ötlet, melyre Gárdonyi Géza Ida regénye című alkotása épül: egy gazdag borkereskedő apróhirdetés útján igyekszik férjhez adni egyetlen lányát. Az első világháború előtti időkben - amikoris a történet játszódik - viszont közel sem volt megszokott az ilyesmi. (Hozzáteszem, én ma sem tennék ilyet, dehát bolond egy világban élünk...)

Hősünk, Balogh Csaba, kapva kap a lehetőségen, s jelentkezik a hirdetésre, hogy a házasságból származó hozomány segítségével megmenthesse a családi birtokot, s egyszersmind húgát az elszegényedéstől. Ida, a menyasszony persze azt gondolja, Csaba csupán a meggazdagodás reményében kívánja elvenni, tehát nem más, mint hozományvadász. Éppen emiatt csak azzal a megkötéssel egyezik bele a frigybe, ha az általa meghatározott szigorú szabályokat (pl. hogy minvégig úgy viseltetnek egymással szemben, mint az idegenek) betartják, s egy év után elválnak, aztán mindenki mehet a maga útjára. Csaba beleegyezik, összeházasodnak, Münchenbe költöznek, Ida megismerkedik a férfi különös baráti társaságával (többnyire festőkkel, szobrászokkal), s azon kapja magát, hogy egyre inkább ragaszkodik Csabával való közös életéhez. Persze egy apró félreértés kissé megbonyolítja a boldog végkimenetelt... :)

Aranyos, ötletes kis történet volt, nagyon élveztem. Egyedül talán a regény befejezésével nem voltam igazán megelégedve. Számomra túlságosan hirtelen jött az a 'happy end', így kicsit olyan érzésem volt, mintha Gárdonyi összecsapta volna a mű végét. A történet egyébként rendkívül alkalmas a megfilmesítésre, szinte adja magát. Így nem is lepődtem meg, amikor szembesültem vele, hogy bizony filmre vitték már (ha jól tudom, kétszer is), előszőr 1934-ben Székely István rendezésében, ami - a kritika szerint - egészen jól sikerült.

• Értékelés: 7/10
• Ida regénye című film

Syrie James: Jane Austen naplója

A Bookline-on láttam egy rövid olvasói hozzászólást a regénnyel kapcsolatban, miszerint az illető szándékosan lassan olvasta, hogy tovább élvezhesse. Sajnos nekem nem sikerült ezt véghezvinni. Gyakorlatilag egyik nap leemeltem a könyvesbolt polcáról, s másnapra már be is fejeztem. Ami azért szomorú, mert valóban nagyon jó volt!

Egy romantikus regényről van szó, mely Jane Austen életének arról az időszakáról mesél, amikor az írónő még ismeretlen volt az olvasói közönség számára, műveit még nem adták ki. Syrie James úgy tálalja a történetet, mintha maga Austen mesélné el nekünk, mintha valóban a naplóját olvasnánk. Sőt, egy jópofa kis bevezetőt is kreált a könyv elejére, melyből megtudjuk, hogy Jane Austen naplójára nem olyan régen a tetőt javító munkások akadtak rá egyik bátyja kastélyának padlásán. Egy öreg tengerészládába volt rejtve egyéb kéziratok és egy rubinköves aranygyűrű kíséretében. Az igen fantáziadús sztorit még azzal is igyekszik nyomatékosítani, hogy mindezt mint az Oxfordi Egytem professzora, mint neves Jane Austen kutató szignálja. Mindez persze nem igaz, ahogyan maga a regény is csak fikció, valós életrajzi adatokkal fűszerezve. Mégis, hiába tudjuk, hogy a napló nem valódi, valahogy nekem olyan érzésem volt, mintha valami kivételesen értékes dokumentumot tartanék a kezemben (ami, azt hiszem, a szerzőnek és talán valamelyest a tetszetős borítónak is köszönhető).

Be kell, hogy valljam, nem vagyok egy nagy Jane Austen szakértő, de ez ennél a könyvnél talán még előnyömre is vált. Gondolok itt arra, hogy egy-egy momentumnál nem igazán tudtam eldönteni, hogy az valóban megtörtént-e vagy sem. Ilyen volt az egyik kedvenc részem is, amikor Jane egy színházi előadás szünetében összefut Walter Scott-tal, s a leírtak szerint beszélgetésük hatására íródott regény formában a Waverley. Mindig is imádtam az ilyen kis kullisszatitkokat egy-egy irodalmi mű keletkezésével kapcsolatban, azzal pedig nyilvánvalóan tisztában voltam, hogy Walter Scott és Austen kortársak voltak, így elfogadtam, hogy ez bizony így volt, s egyből urrá lett rajtam a lelkesedés, hogy micsoda új infónak lettem birtokosa. Aztán persze kiderült, hogy ez is csupán Syrie James képzeletének szüleménye (a mű végén ugyanis mindent szépen, becsületesen a helyére tesz). :)

A végére pedig egy jó hír: ha kissé hiányos angol tudásom nem csal, azt sikerült kibogóznom a szerző honlapjáról, hogy 2009-re várható Charlotte Bronte titkos naplója. Ezek után nagyon kíváncsian várom!

• Értékelés: 10/10
• A szerző honlapja

Thomas Hardy: Lidércfény

Nem nagyon tudok rosszat mondani erről a regényről, még annak ellenére sem, hogy valami iszonyatosan nyomasztó hangulat hatja át. Bár Hardynak csak ezt az egy művét olvastam eddig, a szakirodalom szerint alapvetően jellemző rá ez a fajta komor, tragikus hangvétel, amit egyébként általában nem kedvelek annyira, mert van, hogy bizony az én életkedvemet is elég rendesen aláássa. Most viszont nem éreztem azt, hogy nem akarom olvasni, hogy nincs kedvem tovább követni egy olyan főhős viszontagságait, akitől a sors szinte minden boldogságot megtagad.

Jude élete ugyanis egy teljes tragédia, elvétve talán egy-két kellemesebb pillanattal megfűszerezve. Kezdve a nagy életcéllal - hogy egy jelentéktelen szegény falusi fiúból egyetemi hallgató válljék -, ami hamar dugába dől. Aztán Arabella iránti fellángolása, majd a nővel való házasságkötése - szintén teljes csőd. És ami talán a legfájóbb, hogy az egyetlen igazi szerelme a lánnyal, Sue-val - akiért a világon mindent feladna - sem teljesülhet be, kapcsolatukat ugyanis beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Abban az időben elutasították a házasság felbontásának gondolatát, így a válás - mely mind Jude, mind pedig Sue életében megesett - ha lehetséges is volt, örökre megbélyegezte azt, akivel megtörtént. Az pedig végképp erkölcstelennek számított, ha két ember - mint ahogyan hőseink is - házasságkötés nélkül éltek együtt, mint szerelmesek.)

A történet számomra legfeledhetetlenebb és egyben legmegrázóbb alakja a kis Idő Apó volt, Jude és Arabella 'állítólagos' közös gyermeke. Hardy annyira tökéletesen formálta meg ezt a koravén, látszólag mindenféle érzelemtől mentes, lelkileg sérült kisfiút, hogy szinte megborzongtam minden egyes résznél, ahol ha csak egy pillanatra is, de feltűnt a színen. Körülbelül olyan volt ő nekem, mint egy tipikus horrorfilmbeli alak - a Sátán gyermeke, aki rendelkezhet akár angyali, gyermeki ábrázattal, mégis körbelengi valami rosszat sejtető, valami "furcsa", amitől az embert még a hideg is kirázza.

A regény 1895-ben jelent meg, s a korabeli kritika nem fogadta túl jól. Exeter püspök pl. nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok pedig az eredeti "Jude, the Obscure" címet "Jude, the Obscene"-ként figurázták ki. Hardy mindezek hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.

Érdekes és szerencsés fordulatnak mondható, hogy az író a fent említett rossz fogadtatás ellenére megérte, hogy könyvét mégis siker koronázza. 81 éves születésnapján egy fiatal író a következőképp köszöntette: "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is.” Hardy tanúja lehetett még a Lidércfény színpadi adaptációinak, illetve egyes megfilmesítési kísérleteinek is.

• Értékelés: 10/10
• Thomas Hardy

Babits Mihály: Halálfiai

Ma, amikor kicsit szemügyre vettem a blogom - miket olvastam az elmúlt néhány hónapban - szabályosan elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert rossz könyvek voltak. (Bár mivel előre nem igen tudja megállapítani az ember, mi fog kisülni egy adott műből, akad közöttük elvétve egy-két kevésbé jól sikerül darab is.) Pirulásom oka egészen egyszerűen az, hogy egyetlen egy olyan irodalmi mű sincs közöttük, melynek magyar szerzője lenne.

Aki kézbe vette már valaha Babits Halálfiai című regényét, bizonyára egyből átfut az agyán a gondolot, hogy kivételes gyorsolvasói tehetséggel kell, hogy rendelkezzek, ha így hirtelenjében pont ezzel a művel kívánom pótolni a hiányosságot. A kötet ugyanis egy majd' hétszáz oldalas történetet foglal magába. Így talán nem is árulok el nagy titkot azzal, ha bevallom, nem egy friss olvasmányélményről lesz most szó.

A mű cselekménye az 1880-as évek vége és 1910 között játszódik. Önéletrajzi ihletésű regényként tartják számon, melyben Babits - felhasználva saját környezetének, élete egy szakaszának mozzanatait - feleleveníti a századfordulóra jellemző társadalmi, politikai, történelmi légkört, s a kor életformáját, gondolkodásmódját. Története több nemzedék sorsát követi nyomon, melyhez saját környezetének alakmásai álltak modellt, s melyhez szülőföldjének jól ismert színtereit hívta segítségül. (A regénybeli Gádoros Babits szülőhelye, a borvidékeiről is ismert Szekszárd; a sóti helyszín pedig Pécs megfelelője, ahol diákéveit töltötte az író.)

A regény három nemzedék sorsát öleli át. Előbb - amolyan előtörténetként -megismerkedhetünk Rácz Nellivel és Sátordy Mihállyal, s a kettejük kapcsolata nyomán kialakuló szerelmi háromszöggel. Házasságkötésüket követően ugyanis megjelenik a színen egy bizonyos Hintáss Gyula nevezetű férfi, s feltűnése nem várt bonyodalmakat okoz Nelli és Miska életében. Aztán színre lép Sátordy Imrus, Nelli és Miska gyermeke, a Halálfiai "valódi" főhőse, ki egyben a századfordulóra jellemző magyar modernizáció megtestesítője. S e fiatal nemzedék kontrasztját képezve végig jelen van a történetben a legidősebb generációt képviselő Cenci néni és Döme bácsi is, kik fittyet hányva a haladó szellemnek, ragaszkodnak saját eszméikhez, s a régi erkölcsökhöz.

Jómagam, míg a főiskolán nem szerepelt a tananyagban, mint kötelező irodalom, nem is nagyon hallottam Babitsnak e művéről. Azóta háromszor is elolvastam, bár ebben valamelyest közrejátszott az, hogy nyelvészeti megközelítésből ugyan, de ebből a regényből írtam a szakdolgozatomat. Meglepő, de harmadszori elolvasásra is épp olyan nagy élményt nyújtott, mint elsőre. Nekem egyébként - a feltűntetett régebbi kiadás borítójával ellentétben - a Halálfiai 2006-ban megjelent kritikai kiadása van meg, mely többek közt két kedves főiskolai tanárom, T. Somogyi Magda és Szántó Gábor gondozása által látott napvilágot.

Mireille Calmel: A farkasok bálja 2. - Isabeau bosszúja

Ha elmesélném a második kötet történéseit, azzal akaratlanul is fényt derítenék arra, hogy miképp alakult a szereplők sorsa az első könyvben. Márpedig ezt nem szeretném, úgyhogy a cselekmény rövid összefoglalását most mellőzöm (ha valakit nagyon furdalna a kíváncsiság, itt a fülszöveg), helyette azonban jöjjenek a regénnyel kapcsolatos észrevételeim, benyomásaim:

A második kötet már egyészen olyan, mintha egy fantasy, egy kaland- és egy történelmi regény furcsa egyvelege lenne. A mágia, alkímia, valamint a farkasok és emberek közel sem hétköznapi transzmutációja továbbra is jelen van. Az események túlnyomó része azonban itt már I. Ferenc királyi udavárban játszódik, ahol megjelenik, mint új szereplő Medici Katalin, feltűnik V. Károly német-római császár, mint a király nagy ellenfele, illetve találkozhatunk Jean Calvinnal, a kálvinizmus "atyjával" is. Történelmi személyekből tehát nincs hiány.

Úgy, ahogy izgalmakból sincs. A második kötet ugyanis hasonlóan kalandosra sikeredett, mint az első, valamiért azonban mégsem tudom azt mondani A farkasok báljára, hogy "ez egy igazán jó könyv". Nekem talán túlzottan is sok volt a fordulat, úgy éreztem, hogy a folytatás háromnegyed része felesleges epizódok sorozata, mely már-már elfeledteti velünk a tulajdonképpeni problémát. Aztán ahogy a könyv vége felé közeledünk, egyszer csak hip-hop, megoldódik minden, és itt a vége, fuss el véle... Szóval úgy gondolom, kicsit kevesebb mellékszállal, akár egy könyvben is meg lehetett volna ezt írni.

Végezetül néhány gondolat az írónő stílusáról: Már az előző bejegyzés kapcsán is említettem, hogy itt-ott bizony kissé elfuserált a megfogalmazás (vagy legalábbis nem az én ízlésemnek megfelelő). A második részben azonban sokszor már nem is csak azon akadtam fenn, ahogyan ír a szerző, hanem azon is, amit papírra vetett. Még a regény eleje felé van egy jelenet, amikor is Isabeau közösül egy farkasemberrel. Ez kifejezetten zavarbaejtő volt, mintha valami horror-pornót olvastam volna. A kedvencem azonban a következő pár sor, ami alapvetően vicces, persze, de valahogy annyira nem volt oda való:

"Rabelais válaszul furcsa fintort vágott, és égzengéshez hasonló zajjal bűzös levegőt bocsátott ki a körülötte állók felé. A király összehúzta a szemöldökét, s miközben a hölgyek elhúzódtak, odafordult hozzá.

- Igencsak csavarja az orromat e gáz, amit eleresztett, barátom.

- Minek ez a finom locsogás, Sir? Egyszerűen terhére van, hogy fingtam!"

Szóval vegyes érzelmeim vannak A farkasok báljával kapcsolatban, mert igazán szórakoztató és izgalmas regény, sokszor alig tudtam letenni, mégis azt kell, hogy mondjam, nincs benne semmi plusz, semmi olyan, ami különlegessé tenné. Na de sebaj, néha ilyen is kell!

• Értékelés: 6/10
• Mireille Calmel