Megint egy OKK-s poszt, és kivételesen a határidővel - amit ugyan csak megközelítőleg kell betartani - sem voltam gondban. Pedig egy jó darabig azt hittem, hogy abban leszek. :) Amikor ugyanis elkezdtem olvasni a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy ez valami bődületesen nagy baromság lesz, ami nem biztos, hogy engem érdekel. Aztán szerencsére hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, és maximális elégedettséggel tettem le a regényt. Határozottan ki merem jelenteni, hogy fogok még Vonnegut könyvet olvasni. Érzésem szerint nem is egyet. A könyvklubnak ugye A Titán szirénjei-re esett a választása, melynek címe ugyan valamelyest árulkodó, én mégsem gondoltam, hogy egy sci-fi-t veszek a kezembe. Márpedig Vonnegut regénye a tudományos fantasztikus irodalom közé sorolható. Ezt pedig a „krono-szinklasztikus infundibulum” teszi lehetővé, ami valami olyasmit jelent, hogy általa egyszerre tudunk létezni múltban, jövőben, sőt általa képesek vagyunk testet ölteni más-más bolygókon egyszerre. (Tudom, lehetne pontosítani a meghatározáson, de ennyire futotta.) Esetünkben Winston Niles Rumfoord lesz az a szerencsés, aki magáénak tudhatja az említett képességet, s általa, mint bábokat, mozgathatja embertársait, különös tekintettel két személyre: egykor volt feleségére és egy olyan fickóra, akit egész életében mindig, mindig csak szerencse ért.
Ez így persze mind egy kicsit bugyutának tűnik. És még számos más elsőre bugyutának tűnő dolog előkerül a könyvben, de természetesen mindez nem véletlen. A könyv egy hatalmas paródia, ami mégis rendkívül komoly kérdéseket feszeget, úgy mint vallás és tudomány közti kényes viszonyt, a szabad akarat kérdését és egyáltalán az élet értelmét.
Nincs is miért szaporítanom tovább a szót... Ez a könyv baromi jó volt! Úgyhogy ezer hála és köszönöt a Könyvklubnak. Ha nem került volna porondra az OKK-ban, nem valószínű, hogy egyhamar a kezembe veszem.
