Lisa See: Aranyhegyen

Akik gyakran látogatják a blogom (már ha van ilyen), azok számára már egészen biztosan feltűnt, hogy ez a könyv jó ideje foglalja a helyet a jobb szélen, a "most olvasom" felirat alatt. Bizony, ritka, hogy ilyen nehezen rágom át magam egy regényen. Majd' két hónapba telt, míg befejeztem, és az, hogy végülis befejeztem valószínűleg csak annak köszönhető, hogy nem szeretek könyvet félbehagyni. Egészen egyszerűen nem kötött le. És azt hiszem, tudom is, hogy miért nem:

Lisa See alapvetően nem ír rosszul. Nem lehet véletlen, hogy a Hóvirág és titkos legyező is - amit mellesleg én nem olvastam -olyan hatalmas sikert aratott, és az általam gyakran látogatott olvasó blogok is olyan sok jót írtak róla. A történet sem lenne rossz, ráadásul én különösen kedvelem a családregényeket. Ami azonban - mint kiderült - nem fekszik nekem, az a regény dokumentum jellege, túlzott tényszerűsége. Sokszor olyan érzésem volt, mintha valamiféle tudósítást olvasnék egy Amerikában élő kínai család életéről. Zavart a sok dátum, magyarázat, helyreigazítás, a történet szempontjából lényegtelen epizódok egy-egy családtagról. Mindamellett el kell ismerni, hogy Lisa See rendkívül alapos munkát végzett annak érdekében, hogy emléket állítson a See családnak. Ez az alaposság viszont az én esetemben az élvezhetőség kárára ment. A család számos leszármazottját megismerhettem, de egyiket se igazán. Egy szereplővel sem tudtam azonosulni. Nem tudtam átérezni a velük történteket, mert mindamellett, hogy szinte mindent megtudtam róluk, az érzelmeikbe, a lelkivilágukba nem igen nyertem betekintést.

De semmi gond. Levontam a következtetést: nekem nem jönnek be a dokumentumregények.

• Lisa See weboldala (Az írónő képét elnézve ki hinné, hogy kínai vér is csordogál ereiben?) :)

Collen Mccullough: A gránitember

Collen Mccullough neve sokaknak ismerősen csenghet, hisz ő írta többek közt a vílághírűvé vált Tövismadarak című regényt (tévéfilmsorozat is készült belőle 1983-ban), illetve az ő nevéhez fűződik az ugyancsak igen népszerű Róma-sorozat is. Nekem sajnos eddig az említettek egyikéhez sem volt szerencsém, A gránitember viszont nem volt rossz. De úgy igazán feledhetetlen sem.

Történetünk főhősnője Elizabeth Drummond, ki tizenhat esztendős koráig egy skóciai városkában tengeti napjait. Élete egyhangúan telik, ideje nagy részét zsémbes, kiállhatatlan édesapja ellátásával tölti. Aztán egy napon váratlanul levél érkezik Új-Dél-Walesből. Távoli unokabátyja, Alexander kéri a ház urát, küldje el hozzá Elizabethet, s adja beleegyezését, hogy feleségül vegye. (Mindezt természetesen egy szép kis summa ellenében). S ekkor kezdődik meg Elizabeth kalandja egy távolti, ismeretlen kontinensen, ahogy egy számára addig idegen férfi rögvest feleségül veszi, s egy általa alapított virágzó kisvárosba viszi, hogy háza úrnőjévé tegye.

A regény izgalmas, érzelmekben és szenvedélyekben gazdag, s bár terjedelmét tekintve nem egy vékony darab (663 oldal), nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Nyomon követhetjük benne több generáción keresztül Alexander Kinross családjának életét, betekintést nyerhetünk egy bizarr szerelmi háromszögbe, s valamelyest képet kaphatunk az 1800-as évek második felére jellemző, az aranylázat követő Ausztrália mindennapjairól. Összességében egy "könnyed, szórakoztató olvasmányként" definiálnám, ami a maga nemében nagyon is jó, ám nem hagy különösebben mély nyomokat az emberben. Legalábbis bennem nem.

• Értékelés: 7/10

Babits Mihály: Halálfiai

Ma, amikor kicsit szemügyre vettem a blogom - miket olvastam az elmúlt néhány hónapban - szabályosan elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert rossz könyvek voltak. (Bár mivel előre nem igen tudja megállapítani az ember, mi fog kisülni egy adott műből, akad közöttük elvétve egy-két kevésbé jól sikerül darab is.) Pirulásom oka egészen egyszerűen az, hogy egyetlen egy olyan irodalmi mű sincs közöttük, melynek magyar szerzője lenne.

Aki kézbe vette már valaha Babits Halálfiai című regényét, bizonyára egyből átfut az agyán a gondolot, hogy kivételes gyorsolvasói tehetséggel kell, hogy rendelkezzek, ha így hirtelenjében pont ezzel a művel kívánom pótolni a hiányosságot. A kötet ugyanis egy majd' hétszáz oldalas történetet foglal magába. Így talán nem is árulok el nagy titkot azzal, ha bevallom, nem egy friss olvasmányélményről lesz most szó.

A mű cselekménye az 1880-as évek vége és 1910 között játszódik. Önéletrajzi ihletésű regényként tartják számon, melyben Babits - felhasználva saját környezetének, élete egy szakaszának mozzanatait - feleleveníti a századfordulóra jellemző társadalmi, politikai, történelmi légkört, s a kor életformáját, gondolkodásmódját. Története több nemzedék sorsát követi nyomon, melyhez saját környezetének alakmásai álltak modellt, s melyhez szülőföldjének jól ismert színtereit hívta segítségül. (A regénybeli Gádoros Babits szülőhelye, a borvidékeiről is ismert Szekszárd; a sóti helyszín pedig Pécs megfelelője, ahol diákéveit töltötte az író.)

A regény három nemzedék sorsát öleli át. Előbb - amolyan előtörténetként -megismerkedhetünk Rácz Nellivel és Sátordy Mihállyal, s a kettejük kapcsolata nyomán kialakuló szerelmi háromszöggel. Házasságkötésüket követően ugyanis megjelenik a színen egy bizonyos Hintáss Gyula nevezetű férfi, s feltűnése nem várt bonyodalmakat okoz Nelli és Miska életében. Aztán színre lép Sátordy Imrus, Nelli és Miska gyermeke, a Halálfiai "valódi" főhőse, ki egyben a századfordulóra jellemző magyar modernizáció megtestesítője. S e fiatal nemzedék kontrasztját képezve végig jelen van a történetben a legidősebb generációt képviselő Cenci néni és Döme bácsi is, kik fittyet hányva a haladó szellemnek, ragaszkodnak saját eszméikhez, s a régi erkölcsökhöz.

Jómagam, míg a főiskolán nem szerepelt a tananyagban, mint kötelező irodalom, nem is nagyon hallottam Babitsnak e művéről. Azóta háromszor is elolvastam, bár ebben valamelyest közrejátszott az, hogy nyelvészeti megközelítésből ugyan, de ebből a regényből írtam a szakdolgozatomat. Meglepő, de harmadszori elolvasásra is épp olyan nagy élményt nyújtott, mint elsőre. Nekem egyébként - a feltűntetett régebbi kiadás borítójával ellentétben - a Halálfiai 2006-ban megjelent kritikai kiadása van meg, mely többek közt két kedves főiskolai tanárom, T. Somogyi Magda és Szántó Gábor gondozása által látott napvilágot.

David Davidar: A kék mangó háza

"Dél-India Csevatar nevű faluja a Dorai család otthona és megszállottan védelmezett kincse nemzedékeken át. Azonban 1899-ben, amikor Solomon Dorai személyesen kénytelen felvenni a harcot a paradicsomi környezetben felbukkanó veszedelmek, a viszálykodás és az elkerülhetetlen fejlődés fenyegető rémségei ellen, minden megváltozik. A Dorai család sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a tengerparti településsel és India viharos történelmével. Solomon fiainak és unokájának innentől kezdve állandóan harcolniuk kell: a függetlenségükért vagy az álmaikért, a britek, a különböző kasztok vagy éppen egymás ellen – a lelki békéjükért és a család boldogulásáért egyaránt."

A kétkötetes regényre az Alexandra honlapján akadtam rá a leértékelt könyvek közt. Valamiért megtetszett a cím, s a vidám borító, úgyhogy anélkül, hogy valaha bármit is hallottam volna róla, megrendeltem. Érdemes volt.

Ahogyan az a fenti fülszövegből is kiderül, mindamellett, hogy több generáción keresztül nyomon követhetjük egy indiai család történetét, a könyv bepillantást nyújt a különböző kasztok rendszerébe, folytonos csatározásaikba, és több szemszögből is láttatni engedi az indiaiak és britek közti (akkoriban) igen kényesnek mondható viszonyt. Az író maga is indiai, mégsem érezhető igazán, hogy bármelyik oldalra is megbillenne a mérleg nyelve. Érdekes például, hogy egyetlen családon belül is (igaz, nem kis családról van szó) van, aki csatlakozik a forradalmárokhoz, hogy harcoljon hazája függetlenségéért, akad azonban olyan is, aki minden erőfeszítésével igyekszik beilleszkedni egy angolokkal teli közösségbe, még akkor is, ha ezzel fel kell adnia népének régről megőrzött hagyományait. Számomra egyébként ezutóbbi hozzáállás kevésbé szimpatikus. Szomorúnak találom például, hogy sok indiai különböző kencével és porral fehérítette az arcát, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, hogy ne keljen szégyenkeznie bőrszíne miatt a saját (!) hazájában. Danielnek, a regény egyik főhősének egyébként épp egy ilyen bőrfehérítő kenőcs feltalálásával és forgalmazásával sikerül meggazdagodnia.

A korabeli történelmi, politikai helyzet tehát kiemelten hangsúlyos szerepet kap a műben, de bepillantást nyerhetünk természetesen az ott élők szokásaiba, hagyományaiba, az író sorai által szinte mi magunk is gyönyörködhetünk a tájban, s ízlelhetjük a helyi ízeket (melyek összetevőinek némelyikéről én még csak nem is hallottam), s megtudhatjuk többek közt, hogy mennyiféle mangót termesztenek szerte Indiában, hogy hogyan zajlik egy indiai lánykérés, és esküvő, és a könyv végefelé még annak is tanúi lehetünk, hogy hogyan kell szakszerűen tigrisre vadászni. (Imádtam ezt a részt!) :)

• Értékelés: 8/10