E. M. Forster: Szoba kilátással

A könyv alapján készült film már nagyon régóta megvan, és alig vártam, hogy megnézhessem. Előtte viszont mindenképpen el szerettem volna olvasni magát a regényt. Nos, ez megtörtént, csak épp sikerült a saját csapdámba esnem, most ugyanis, miután végére értem a kötetnek, valahogy elment a kedvem a filmtől. :)

Egy az 1900-as évek Angliájában játszódó szerelmi történetről van szó. Főhősnőnk Lucy Honeychurch, aki unokatestvérével, a kissé konzervatív Charlotte Bartlett-tel Firenzébe utazik, hogy ismerkedjék a művészetekkel. Itáliában tett látogatása során megismerkedik a különc Emersonékkal (apa és fia), akik furcsa, addig ismeretlen érzéseket indítanak meg benne. Lucy, miután egy kirándulás alkalmával kissé félreérthető szituációba keveredik a fiatal George Emersonnal, összezavarodik, s Rómába menekül, ahol megismerkedik a sznob Cecil Vyse-szal, ki később a vőlegénye lesz.

Namármost a könyv jó volt, még annak ellenére is, hogy az elején nagyon nehezen találtunk egymásra (én és a történet). A regény első fele, a Firenzében zajló eseményekkel valamiért nem is kötött le különösebben. Aztán attól kezdve, hogy "haza" érkeztünk a vidéki Angliába, csak úgy faltam az oldalakat. Pozitívum, hogy a Jane Austen regényekkel ellentétben, itt végre az általam is preferált férfiszereplőre esik az író választása is. (A Jane Austen művek kapcsán írtam, hogy valamiért mindig, minden egyes regénye olvasásakor a hősnő által mellőzött férfiút sikerült kiszemelnem magamnak.) :) És még egy hatalmas pirospont azért, ahogyan Forster Lucy családját ábrázolja. Imádtam, ahogyan a kicsit különc, de amellett hihetetlenül szeretnivaló anyukáról és testvérről írt, és maga az értékrend is rendkívül szimpatikus, miszerint a család minden vagyonnál és egyéb kecsegtető kilátásoknál előrébbvaló. Ebben maximálisan egyet kell, hogy értsek.

És végül, hogy miért is ment el a kedvem a filmtől? Félek, csalódnék. Pláne, hogy kicsit utánnanyomoztam a szereplőgárdának, és amellett, hogy a Lucy szerepét játszó Helena Bonham Carter-t pl. kifejezetten kedvelem, valahogy egyészen másképp élnek a képzeletemben. (Ennek ellenére azért valószínűleg megnézem. Majd egyszer. Ha már nem él ilyen elevenen emlékeimben a történet.)

Peter Mayle: Monaco, mon amour

Ajándékba kaptam a könyvet, úgy két évvel ezelőtt, de mivel olvastam már Peter Mayle-tól az Egy év Provence-ban című regényt, ami aranyos és szórakoztató volt a maga nemében, de semmi több, egészen idáig váratott magára.

Aztán elkövettem azt a hibát, hogy leutaztam szüleimhez egy hétvégére anélkül, hogy egyetlen könyvet is bepakoltam volna a táskámba, s mivel ez volt az első kötet, amin megakadt a szemem régi szobácskám könyvespolcán, gondoltam, miért is ne? Ideje elolvasni.

Tulajdonképpen nem volt rossz. Olyan volt, amilyenre számítottam, így Peter Mayle-nak erre a regényére is éppen úgy ráillik a kedves és szórakoztató jelző, mint a fentebb már említett Egy év Provence-ban című művére. A főszereplő is ismerős lehet azok számára, akik lelkesen bújják a könyveit, ugyanis a Bor, mámor, Provence-ből jól ismert Benett kalandos útjai folytatódnak ebben a könyvben. (Én ugyan nem olvastam, de láttam a filmet, és úgy rémlik, hogy egy bizonyos Benett-ről szólt a történet.)

Amit még tudni érdemes, hogy ez a könyv az Egy év Provence-bennel ellentétben nem egy gasztroregény, sokkal inkább krimi, vagy legalábbis afelé tendál. Benettnek pénz híján el kell fogadnia egy dúsgazdag fickó megbízását, ami eleinte nagyon kecsegtetőnek tűnik (semmi más dolga nem lenne, csupán Monaco egy fényűző villájában, havi "zsebpénzzel" ellátva lébecolni), aztán persze kissé bonyolódik a helyzet. Közben persze mellészegődik egy szupernő, pont mint ahogyan az a B-kategóriás akciófilmekben lenni szokott. (Azért írom ezt, mert annyiszor eszembe jutott olvasás közben, hogy éppen olyan a könyv cselekménye, mint ezeknek a tucatjával készült, fájdalmasan tipikus akció-krimi sorozatoknak vagy filmeknek.)

Hát szóval ezt is kiolvastuk, és a kissé negatív kritikával ellentétben, nagyon lendületes és valahol szórakoztató volt, de azt hiszem Peter Mayle-ből ennyi elég is nekem. :)

• Peter Mayle-ról bővebben

Margaret Drabble: Malomkő

Ez egy olyan könyv volt, ahol már az első néhány mondat után tudtam, imádni fogom. A regény hősnője, Rosemund Stacey, akiről annyit érdemes tudni, hogy ideje nagy részét a 16. századi angol költészet tanulmányozásával tölti, egyszerre két férfival találkozgat, ám egyikhez sem fűzi szorosabb szál, inkább csak amolyan látszatkapcsolat mindkettő, ami nagyjából abban merül ki, hogy jókat beszélgetnek, s együtt mennek csavarogni az unalmas estéken. Szexről azonban szó sincs.

Rosemund naplószerűen meséli el életének egy rövidke, ám annál jelentősebb szakaszát, amikor is 23-24 évesen, miután életében előszőr találkozik valakivel, aki valóban felkelti az érdeklődését, s életében előszőr kerül ténylegesen testi kapcsolatba egy férfival, teherbe esik. Az eset számára is megdöbbentő, hisz hogy lehet, hogy pont vele történik mindez? Vele, aki majdhogynem "kóros hidegségben" szenved, s aki számára a "szenvedély" szó szinte ismeretlen. Vele, amikor annyi olyan lány szaladgál az utcákon, aki első szóra beugrik éppen aktuális partnere ágyába. Mindenesetre ez a helyzet, s Rosemund - miután sikerül felülkerekednie az első sokkon - úgy dönt, megtartja a babát.

Tulajdonképpen az ezt követő eseményekről szól a könyv, rendkívül őszintén, humorosan tálalva, helyenként megfűszerezve egy jó nagy adag öniróniával. Itt jegyezném meg, hogy sítlusában engem egy kicsit talán az Üvegburáéra emlékeztetett (többször eszembe jutatta legalábbis olvasás közben), amit szintén nagyon szerettem, többek közt azért, ahogyan egy önmagában nagyon tragikus témát rendkívüli öniróniával és sokhelyütt humorral tudott tálalni.

És ami még nagyon-nagyon tetszett, az a regény lezárása. Amikor elolvastam az utolsó mondatot is, és becsuktam a könyvet, előszőr bosszantott a befejezés. Arra, gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy ennek így van vége. Aztán ismét elolvastam az utolsó mondatot, amit Rosemund George-hoz, gyermeke apjához intéz, rájöttem, hogy a regény szempontjából ennél megfelelőbb mondat el sem hagyhatta volna főshősnőnk száját. :)

• Margaret Drabble honlapja

Anne Bronte: Agnes Grey

Azt hiszem, az Agnes Grey nem tudott igazán meggyőzni Anne Bronte kiválóságáról. Nem is írói stílusáról van szó - bár kevésbé tudott lenyűgőzni, mint pl. Austen, a maga rendkívül elmés és humoros fejtegetéseivel -, inkább a történetből hiányoltam valamit.

A Bronte nővéreknél - valószínűleg saját sorsukból adódóan - gyakori témának mondható, hogy főhősnőnk nevelőnőnek áll egy módósabb családnál. Így van Agnes Grey kisasszony esetében is. Egy elszegényedett papcsalád legkisebb gyermekeként úgy dönt, azzal próbál segíteni helyzetükön, hogy munkát vállal, s mivel máshoz nem igen van tehetsége, előszőr egy Bloomfield nevű újgazdag család otthonába szegődik nevelőnőnek. A sznob famíiliánál, ahol az apuka iszik, az anyuka pedig túlontúl elfogult elkényesztetett, neveletlen gyermekeivel szemben, nem igen értékelik Agnes próbálkozásait, így hamarosan továbbáll. A következő állomás a Murray család otthona, ahol - bár nem mondható, hogy tanítványaiban sokkal inkább örömét leli - már jobban boldogul. A két kezére adott kamaszlány közül Rosalie kerül közelebb hozzá, ám a közöttük tátongó társadalmi különbségek okán nem tudnak úgy istenigazából összebarátkozni. A jómódú leányzót sokkal inkább érdekli ugyanis a tánc, a bálok, a kacérkodás, mint azok az erkölcsi nézetek, melyeket Agnes mindenáron belé akar verni. A Murray családnál való tartózkodása alatt ismerkedik meg Weston úrral, az új segédlelkésszel, és természetesen beleszeret. Ám a köztük kialakuló kapcsolatot kezdetben számos tényező nehezíti...

A regény rövid, és azt hiszem, talán pont a terjedelmével és túlzott lényegretörésével volt a bajom. Kíváncsi lettem volna a Murray családnál töltött nevelőnői évek részleteire, ám ebből alig kaptam valamicskét. Kíváncsi lettem volna, hogyan boldogul Agnes és anyja, miután saját "vállalkozásba" kezdenek egy leányiskola megnyitásával. Erről sem tudtam meg sokat. Így igazándiból szórakoztató volt - hisz másképp nem keltették volna fel érdeklődésem az előbb említettek -, de valahogy kevesebb és felejthetőbb, mint amire számítottam. (Igaz, nem is ezt tartják Anne Bronte főművének.)

• Értékelés: 6/10

Jane Austen: Értelem és érzelem

Majdnem biztos vagyok benne, hogy Jane Austen Értelem és érzelem című regénye mindig is nagy népszerűségnek örvendett olvasói körében. Két főszereplőnk van ugyanis, két egészen különböző hölgy személyében. Elinor és Marianne testvérek, ám míg Elinor, az idősebb nővér a józan ész, a nyugodt, higgadt viselkedés megtestesítője, addig Marianne a szenvedélyes érzelmeké. Adva van tehát két különböző természet, így szinte lehetetlennek tartom, hogy valamelyikükben egy kicsit ne ismerjünk magunkra.

Jómagam inkább Elinorral éreztem együtt, így természetes, hogy kialakult bennem a vélemény, mely szerint - bár a két nővér szerelmi élete egészen hasonlóan alakul a regényben - Marianne csalódása érthetőbb, viselkedésével inkább rászolgált sorsára, mint nővére. Szinte sajnáltam tőle Brandon ezredest, akit a mű vége felé közeledvén egyre inkább Elinornak szántam. (Sebaj, megszoktam, hogy ízlésem a férfiak terén nem egyezik egészen Austenéval). :)

A jellemábrázolások - mint az eddig olvasott Austen-regényekben is - tökéletesek. Különösen megragadt bennem például az a jelenet, amikor Mrs. Jennings igyekszik diszkréten kihallgatni Elinort és Brandon ezredest, amint az ablaknál társalognak; s néhány elcsípett félmondatból mindjárt összeházasítja a két fiatalt. Mindez annyira jellemző a minden lében kanál Mrs. Jenningsre! :) De ott van pl. Mrs. Palmer is vagy a fiatalabb Steel kisasszony. Megszólalásaik mindig megmosolyogtattak.

A történetnek elvileg született folytatása is - nevezzük annak. Julia Barett A harmadik nővér című regényében megírta, hogyan alakul Margaret, a legifjabb Dashwood kisasszony sorsa. Hogy őszinte legyek, egy pillanatig sem éreztem a könyv olvasása során, hogy különösebben furdallna a kíváncsiság, vajon mi történhet Margarettel a továbbiakban. Ettől függetlenül persze lehet, hogy elolvasom...

• Értékelés: 9/10 (Eddig ez a kedvenc Austen-tól!)

Jane Austen: A klastrom titka

Bár még csak ismerkedem az írónő műveivel (ezzel együtt minösszesen két regényét olvastam), a kötet címe már régóta felkeltette kíváncsiságomat, s ha rajtam múlott volna, biztosan ezzel indítom Jane Austinnal való ismeretségemet.

A viszonylag nagy előzetes érdeklődéssel szemben azonban be kell, hogy valljam: ez a regénye kevésbé tetszett, mint A mansfieldi park. A vicces pedig az egészben az, hogy éppen az okozott kissé csalódást, ami tulajdonképpen részben a mű lényegét képezi: a gótikus regény kiparodizálása. (Ahogy Catherine csak keresi és keresi a klastrom rejtette titkokat, ám ahelyett, hogy bármilyen hátborzongató rejtélyre bukanna, mindig valamiféle zavarbaejtő és szórakoztató szituációba kerül). A baj csak az, hogy én szurkoltam érte, és számítottam rá, hogy végül valóban fény derül valami nagy titokra (mint a Jane Eyre-ben pl.), de nem. Azaz hogy igen. Hisz végül csak kiderül, Catherine miért is veszíti el, egyik napról a másikra az őt vendégül látó család bizalmát, s miért küldik olyan hirtelen haza. Ám ez a titok
túl közel áll a realitásokhoz. :)

Valójában kétség nem fér Austen nagyságához, s igazság szerint én is csak akadékoskodom, amiért látszólag sosem tesz a kedvemre az írónő. De már azon is elgondolkodtam, hogy talán pont így van ez jól. Ha nem lenne rám hatással, valószínűleg nem bosszankodnék rajta ennyit.

• Értékelés: 7/10 (Nem merem jobbra értékelni. Azt hiszem, várom az "igazit" Jane Austentól, s a lelkem mélyén tudom, hogy hamarosan az is megérkezik.) :)

Jane Austen: A mansfieldi kastély

Mostanában lépten-nyomon Jane Austenba botlom. Az elmúlt egy-két hónapban két olyan filmet is volt szerencsém megnézni, melynek középpontjában az írónő munkássága állt (Becoming Jane; Jane Austen Book Club), illetve - már írtam is róla - nemrég olvastam Syrie James Jane Austen naplója című regényét, mely hasonlóan nagy élmény volt. Kíváncsi lettem magára az írónőre, a filmekben oly sokat emlegetett történetekre. S kíváncsiságomnak elsőként A mansfieldi kastéllyal sikerült eleget tennem, ezt a könyvet kaptam ugyanis a páromtól születésnapomra.

Nagyon szerettem. Alig tudtam letenni, annak ellenére, hogy bizony kellőképp felbosszantott a vége. :) Talán én vagyok az egyetlen ember a földkeregségen, aki nem a főhősnőnk által olyannyira magasztalt Edmundnak szurkolt, ellenben Mr. Crawfordnak - kitől Fanny mindvégig idegenkedett - annál inkább. Engem meghatott, ahogyan egy eleinte olyannyira hiú és viselkedése által visszataszító alak, mint Henry Crawford ilyen hatalmas pálforduláson megy keresztül, s beleszeret egy olyan lényegében "jelentéktelen", vagyontalan valakibe, mint Fanny. Az udvarlása, s a kitartása mindig megmosolyogtatott, s magam is reméletem - mint ahogyan a Mansfield Park-beliek többsége is -, hogy végül főhősnőnk megenyhül. Nem is tudom... Biztosan a rossz fiúk iránt vonzódom, de nekem Edmund túlontúl tökéletes figurának bizonyult, talán ezért sem sikerült annyira megkedvelnem, hogy a hűséges és szeretetteljes bátyj szerepén túl különösebb jelentőséget reméljek neki. Austen nem tett a kedvemre. :) A történet vége másként alakult, mint vártam. Így sem veszítve azonban az értékéből.

Ma ráleltem a Libriben egy három kötetből álló exkluzív Jane Austen-díszdobozra, úgyhogy hamarosan jövök A klastrom titkával.

• Értékelés: 8/10
• Jane Austen

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Nagy kedvencem, Joanne Harris ezúttal egy novelláskötettel jelentkezett. A benne helyet kapott történetek - ahogyan már a cím is sejteni engedi - egészen különbözőek. Szívem szerint mindegyikrők külön-külön ejtenék néhány szót, de azt hiszem, ezúttal inkább csak azokra szorítkozom, melyek a leginkább megragadtak bennem.

Az egyik ilyen kis novella a "Hely a nap alatt" címet viseli. A történetet azok a valóságban is létező brazíliai strandok ihlették, ahol kor és megjelenés alapján szortírozzák a fürdőzőket. A csúnyáknak, kövéreknek, s öregeknek tehát nincs helyük ezeken a nívós fürdőhelyeken. Harris tökéletesen bemutatja a mai világot mind jobban jellemző sznobizmust, azt, hogy manapság a külcsín mennyire meghatározó, s hogy mily mértékben képes megbolondítani és eltorzítani az értékrendjét a még egészen fiatal gyerekeknek is. A novella - egy rendkívül hatásos csattanóval a végén - igazán megdöbbentő és elszomorító.

Témájában valamelyest hasonló a "Gandalfra várva" című novella. Egy baráti társaságról szól, akik rendszeresen összejárnak egy kis erdőben, hogy kibújjanak önmagukból, s különböző szerepeket felöltve múlassák az időt. Szerepjátszanak tudniillik. A baj csak az, hogy szereplőink nem igen tudnak már különbséget tenni a játék, s a valóság között. A történet nagyon életszagú, magam is találkoztam már ezzel a szindrómával. Létezik egy igen népszerű internetes kalandjáték (World of Warcraft), melynek én is jó ideig a "rabja" voltam, és hát... nem is hinnétek, milyen alakokkal találkozni egy ilyen játékszerveren. Engem pl. igencsak megdöbbentett, amikor olyan játékosokkal futottam össze, akik saját bevallásuk alapján ötvenes éveikben járó apukák voltak... Vagy csak rá kell nézni a youtubra, s nem egy World of Warcraft-beli "hírességgel" találkozni, akik olyan szinten fanatikusak, hogy ebben a virtuális világban szerzett népszerűségükben lelik legnagyobb örömüket. "Mert néha a valóság egyszerűen nem elég." - írja Harris.

A kötetben még számos igazán jól sikerült novella található. Legtöbbjük egy Joanne Harristől eddig nem megszokott vonalat képviselnek - mint a fentebb említett két történet is -, ám akad egy-két olyan is közöttük, melynek témája, hangulata már ismerősebbnek hat (Ld. "Gastronomicon", "A '81-es osztály").

Összességében nekem nagyon tetszett. Csupán egy-két olyan írás kapott helyet a könyvben, mely talán abszolut nem gyakorolt rám semmilyen hatást. Ötletesek a néhány soros írói megjegyzések, melyek bevezetni hivatottak a történeteket, és külön dícséretet érdemel a rövid előszó, az, ahogyan Harris a novellaírásról vélekedik. Bár nincsenek, nem is voltak, s valószínűnek tartom a közeljövőben sem lesznek különösebb írói ambícióim, mégis mélységesen igazat adok neki.

• Értékelés: 8/10

Thomas Hardy: Lidércfény

Nem nagyon tudok rosszat mondani erről a regényről, még annak ellenére sem, hogy valami iszonyatosan nyomasztó hangulat hatja át. Bár Hardynak csak ezt az egy művét olvastam eddig, a szakirodalom szerint alapvetően jellemző rá ez a fajta komor, tragikus hangvétel, amit egyébként általában nem kedvelek annyira, mert van, hogy bizony az én életkedvemet is elég rendesen aláássa. Most viszont nem éreztem azt, hogy nem akarom olvasni, hogy nincs kedvem tovább követni egy olyan főhős viszontagságait, akitől a sors szinte minden boldogságot megtagad.

Jude élete ugyanis egy teljes tragédia, elvétve talán egy-két kellemesebb pillanattal megfűszerezve. Kezdve a nagy életcéllal - hogy egy jelentéktelen szegény falusi fiúból egyetemi hallgató válljék -, ami hamar dugába dől. Aztán Arabella iránti fellángolása, majd a nővel való házasságkötése - szintén teljes csőd. És ami talán a legfájóbb, hogy az egyetlen igazi szerelme a lánnyal, Sue-val - akiért a világon mindent feladna - sem teljesülhet be, kapcsolatukat ugyanis beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Abban az időben elutasították a házasság felbontásának gondolatát, így a válás - mely mind Jude, mind pedig Sue életében megesett - ha lehetséges is volt, örökre megbélyegezte azt, akivel megtörtént. Az pedig végképp erkölcstelennek számított, ha két ember - mint ahogyan hőseink is - házasságkötés nélkül éltek együtt, mint szerelmesek.)

A történet számomra legfeledhetetlenebb és egyben legmegrázóbb alakja a kis Idő Apó volt, Jude és Arabella 'állítólagos' közös gyermeke. Hardy annyira tökéletesen formálta meg ezt a koravén, látszólag mindenféle érzelemtől mentes, lelkileg sérült kisfiút, hogy szinte megborzongtam minden egyes résznél, ahol ha csak egy pillanatra is, de feltűnt a színen. Körülbelül olyan volt ő nekem, mint egy tipikus horrorfilmbeli alak - a Sátán gyermeke, aki rendelkezhet akár angyali, gyermeki ábrázattal, mégis körbelengi valami rosszat sejtető, valami "furcsa", amitől az embert még a hideg is kirázza.

A regény 1895-ben jelent meg, s a korabeli kritika nem fogadta túl jól. Exeter püspök pl. nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok pedig az eredeti "Jude, the Obscure" címet "Jude, the Obscene"-ként figurázták ki. Hardy mindezek hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.

Érdekes és szerencsés fordulatnak mondható, hogy az író a fent említett rossz fogadtatás ellenére megérte, hogy könyvét mégis siker koronázza. 81 éves születésnapján egy fiatal író a következőképp köszöntette: "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is.” Hardy tanúja lehetett még a Lidércfény színpadi adaptációinak, illetve egyes megfilmesítési kísérleteinek is.

• Értékelés: 10/10
• Thomas Hardy

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Charlotte Bronte Jane Eyre című regényének számos feldolgozása született már (filmek, könyvek és zeneművek egyaránt), én azonban mindezidáig nem ismertem a történetet, sőt a Bronte nővérek művei közül is csupán az Üvöltő szeleket olvastam a Jane Eyre-t megelőzően. (Az Üvöltő szelek ajánlott irodalomként szerepel a gimis tananyagban, s nekem volt szerencsém pont ebből tartani az egyik órámat a szakos tanítási gyakorlatomon.) Hogy melyik tetszett jobban? Nekem egyértelműen Charlotte Bronte regénye.

A mű 1847-re tehető, amikoris szerzője Currer Bell álnéven jelentette meg Londonban, s szinte azonnal hatalmas sikert aratott. Máig a világirodalom gyöngyszemei közt tartják számon, ami nem meglepő, hisz az írónő ezzel a művével gyakorlatilag megteremtette az első modern női fejlődésregényt.

A történet főhőse az árván maradt Jane Eyre, kit szívtelen nagynénje, Mrs. Reed intézedbe ad Lowoodba. Az évek során Jane-ből művelt, jómodorú kisasszony válik, így 18 évesen, miután elhagyja az intézetet, sikerül nevelőnőként elhelyezkednie Thornfield Hall-ban. Itt találozik a kastély urával, Mr. Rochesterrel, s itt talál rá egy addig ismeretlen érzés, a szerelem. Kapcsolatuk kibontakozását azonban rejtélyes, hátborzongató események kísérik. A ház egy sötét titkot rejt, mely váratlanul napvilágra kerül, Jane-t pedig menekülésre kényszeríti. A fiatal lány és Mr. Rochester szerelmének beteljesülése lehetetlennek látszik...

Rég nem akadt a kezembe ilyen igazi, klasszikus romantikus regény, úgyhogy - talán pont emiatt - most nagy élvezettel olvastam. Még annak ellenére is, hogy a regénybeli fordulatok számomra egytől-egyig kiszámíthatóak voltak, mindig jó előre tudtam, miből mi fog kisülni. Magát Jane Eyre-t, a főhősnőt nagyon megszerettem, igazi gondolkodó és becsvágyó nő, és külön öröm, hogy különlegessége nem szépségében, hanem egyéniségében testesül meg. Azt hiszem sok olyan nő van kerek e világon, aki azonosulni tud ezzel a Charlotte Bronte-féle nőalakkal.

• Értékelés: 9/10
• Charlotte Bronte
• Jane Eyre rajongói oldal

Joanne Harris: Csokoládécipő

Az igazat megvallva már Karácsony óta ott pihent a polcomon, s várt rám, hogy elolvassam, én azonban általában kissé gyanakvóan nyúlok a folytatások felé (pláne azok felé, melyekre nem is igen lehet számítani), s így volt ez a Csokoládécipővel is. A fülszöveg, s a borító sem sejtetett sok jót. Valahogy nem tudtam (vagy nem akartam) elképzelni Vianne-t a nagyváros forgatagában, s a kis Anoukot, mint középiskolás kamaszlányt. Ennek ellenére egészen jó kis regény kerekedett belőle, néhány apróságtól eltekintve. Na de erről majd később...

Öt év telt el a Csokoládé eseményei óta. Vianne-t és Anouk-ot Párizsba űzte a Változás Szele, ahol észrevétlenül, az apró varázslatokkal felhagyva, hétköznapi emberek módjára igyekeznek elvegyülni a tömegben, megbújni a Fekete Ember s a Nyájasok elől. Roux - bár nincs velük - maradandó nyomot hagyott a család életében Rosette személyében, aki négy éves, és épp olyan különleges képességekkel van megáldva, mint anyja, s nővérkéje.

Ezúttal három mesélőnk van, Vianne, Anouk és egy új szereplő, Zozie de I'Alba, aki összebarátkozik a kislánnyal, s dolgozni kezd a Vianne vezette csokoládéboltban. Már a könyv elején kiderül, hogy ő amolyan rossz boszorka, ki arra fordítja természet adta hatalmát, s az évek alatt gondosan kialakított "rendszerét", hogy életeket gyűjtsön, s tegyen mágévá. Betoppanásával feborul a Vianne által oly gondosan kialakított rend. Zozie túlságosan is Vianne régi énjére emlékeztet, s éppen ez válik fegyverévé. Felvirágoztatja a csokoládéboltot, hatalmába keríti Anoukot, igyekszik saját gonosz érdekei szerint igazgatni a szálakat az asszony, s gyermekei életében. S hogy végül ki és mi győzedelmeskedik - az ártatlan családi varázslatok Vianne részéről vagy a Zozie által gyakorolt sötét mágia - az a történet végén kiderül, amikor is szemtanúi lehetünk egy jó és egy gonosz boszorkány összecsapásának.

Egy-két dolog zavart csupán. Például a mobiltelefonok, az euro és egyéb, a mai világot idéző jelenségek, amit - bár nem emlékszem már, milyen évet írtunk a Csokoládé eseményeikor, és bizonyára nem követett el akkora hibát az írónő, hogy e szempontból következetlen lett volna - valahogy én nem tudom összeegyeztetni Vianne világával (még akkor sem, ha ezúttal Párizsba, a nagyvárosba sodorta a szél). Ettől eltekintve azonban azt tudom mondani, hogy egy a Csokoládéhoz hasonlóan letehetetlen, kedves olvasmány, ami mellesleg számos értékes üzenetet közvetít felénk az anyai szeretetről, a gyermeki ragaszkodásról, arról, hogy mindig, minden esetben vállaljuk önmagunkat, s hogy "nem minden arany, ami fénylik".

• Értékelés: 8/10
• Joanne Harris

Deborah Moggach: Libikóka

"A Price família átlagos, jómódú angol család - tágas ház, jól menő cég, elegáns állás, előkelő iskolák. Egy szép napon még floridai utazást is nyernek, és képük bekerül a lapokba. Kisvártatva nyomtalanul eltűnik a tizenhét éves Hannah. Amikor az emberrablók félmillió font váltságdíjat követelnek érte, a család minden erejét összeszedi, hogy a lányt kiválthassa. Ám a történet akkor veszi igazán kezdetét, amikor Hannah visszatér. Mi történik egy családdal, ha elveszítik a házukat, a társadalmi rangjukat, minden vagyonukat? Miként hullik szét egy addig boldog közösség a bűntudat és a pénztelenség súlya alatt, hogyan kényszerülnek a családtagok szembesülni önmagukkal? És ez még nem minden. Hannah megdöbbentő meglepetést tartogat valamennyiük, sőt az elrablói számára is..."

Amikor előszőr elolvastam a fülszöveget, szinte biztos voltam benne, hogy a nagy meglepetés, csakis az lehet, hogy az elrabló teherbe ejtette Hannah-t. Aztán ahogy belekezdtem a könyvbe, és megismertem a lányt, az emberrablót, a körülményeket, egyre bizonytalanabb voltam teóriámban. Aztán megint csak meglepődtem...

Nem voltak túl nagy elvárásaim, mégis egészen élvezetes és izgalmas kis történet kerekedett ki belőle. A borító viszont - szerény véleményem szerint - borzalmas. :)

• Értékelés: 8/10
• Az írónő weboldala

Abby Lee: Hol jár az eszem?

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Joanne Harris: Csokoládé

Bajban vagyok a könyvvel, s ennek egyszerű oka valószínűleg az, hogy előbb láttam filmben, mint olvastam volna. A film pedig tetszett. Nagyon is. És van egy olyan érzésem, hogy a regény is éppen így magával ragadott volna, ha nem tudom előre, mikor mi fog történni. Persze vannak eltérések, meg nem egyezések, szó se róla, de ettől függetlenül is valahogy lassan haladtam az olvasással, lassabban, mint bármelyik másik eddig olvasott Joanne Harris regénnyel.

A történet főhőse Vianne Rocher, aki kislányával egy kis francia kisvárosba, Lansquenet-be érkezik, hogy sok év vándorló életmód után végre végleg letelepedjen. Egy kis csokoládéboltot nyit épp a nagyböjt idején, ami már önmagában is némi ellenszenvet vált ki Francis Reynaud tiszteletesből. Ezt csak fokozza Vianne különös, a falu közösségétől eltérő életszemlélete, melynek köszönhetően sokakat magába bolondít, a szó pozitív értelmében. A történetben nyomon követhetjük Vianne boldogulását, melyet jócskán megnehezít a tiszteletes (a "Fekete ember") és annak népes tábora. A regény telis-tele van ínycsiklandó ízekkel, illatokkal, hangulatokkal, sötét titkokkal, ahogyan azt az írónőtől megszokhattuk.

Mindenképp kellemes olvasmánynak tartom, ám a könyv hátoldalán szereplő felirattal kapcsolatban ("Ha ízlett a sikerfilm, kóstoljon bele az eredeti regénybe is!") annyit megjegyeznék, ha valakinek még sem a filmhez, sem pedig a regényhez nem volt szerencséje, én inkább fordítva ajánlanám: Ha ízlett az eredeti regény, kóstoljon bele a sikerfilmbe is!

• Értékelés: 8/10
  
• Joanne Harris honlap: http://www.joanne-harris.co.uk/
  
• Film, mert az is van: http://www.imdb.com/title/tt0241303/

Joanne Harris: Urak és játékosok

A borítót és a címet elnézve első gondolatom az volt, hogy ez bizonyára egy "fiús" történet lesz. Úgy is indult... aztán a vége felé döbbentem rá, hogy "te jó ég, mekkorát tévedtem". Na de nem akarom lelőni a poént! :)

A cselekmény nagy része a St. Oswald Fiúgimnázium falai közt játszódik. Az esemény több szálon fut, két főhősünk beszéli el a történéseket. Ezt egyébként szépen következetesen - és szerintem nagyon ötletesen - egy fekete és egy fehér sakkfigura váltogatásával szemlélteti az írónő a fejezetek élén. Az egyik kulcsfiguránk egy St. Oswald-beli tanár, aki szomorúan tapasztalja, hogy hőn szeretett iskolája lassan romokban hever. Egy titokzatos alak ugyanis kegyetlen tréfát űz a tanári karral, ami eleinte még ártatlannak tűnik, ám idővel egyre aggasztóbbá válik. A tanárok egy részét letartóztatják, egymást követik a botrányok a fiúgimnáziumban, és senki sem sejti, hogy ki lehet a történések mozgatója, az a bizonyos "Tégla"? Ő bizony nem más, mint a másik sakkfiguránk, ki tanárunkhoz hasonlóan ide-oda ingázva az időben meséli el saját történetét, amiből szépen lassan összerakjuk, hogy miféle bosszú vezérli abban, hogy tönkretegye a jó hírű iskola életét? Ám a legnagyobb csattanó csak ezután következik, ami számomra döbbenetes volt. Nem hazudok, ha azt mondom, az írónő sikeresen megvezetett a könyv elejétől a végéig.

• Értékelés: 10/10 (Eddigi kedvencem Joanne Harristől!)
• Az írónő honlapja: http://www.joanne-harris.co.uk/