Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban

Már régóta szerettem volna olvasni valamit Austertől, de sajnos - mint kiderült - a regény, amire végülis a választásom esett nem volt a legszerencsésebb az íróval való első találkozás szempontjából. Sikerült kiszemelnem azt a művét, melyre a leginkább jellemző, hogy más regényeire építkezik, és emiatt megértéséhez nem árt ismerni Auster teljes életművét.

Ami miatt végülis ezt választottam, az a könyv hátoldalán található rövid tartalmi ismertetés volt, ami mindjárt kíváncsivá tett. Adva van ugyanis egy Mr. Blank nevű öregember, aki valamilyen oknál fogva egy ismeretlen szobában ébred. Nem emlékszik arra, ki ő, hogy és mi okból került oda. A szoba maga is érdekes: az íróasztalon kéziratköteg, ismeretlen alakok fényképei, a redőnyt nem lehet felhúzni, és bár valahonnan többször is ellátják váltásruhával, a szekrényt akárhogy keresi, nem találja. Időnként meglátogatják őt, ám sehogysem tudja hova tenni ezeket az embereket azon kívül, hogy érzi, valahol, valamikor már mindannyiukkal találkozott.

Az alapötlet nagyon tetszik, és tulajdonképpen a megvalósítás is, annak ellenére is, hogy valami egészen másra számítottam. A megrögzött Paul Auster olvasók persze már biztosan félúton, sőt talán már előtte is leleplezik az író célját, ezzel szemben én csupán a végén kezdtem kapisgálni, és a tényleges megértéshez nagy segítségemre volt a frappáns befejezés, és némi utánaolvasás (pl. hogy milyen szerepet töltenek be az öregúr látogatói).

Így utólag sajnálom, hogy ezzel a regénnyel kezdtem az Austerrel való ismerkedést, mert tényleg egy jó kis olvasmányról van szó, de azt hiszem, sokkal ütősebb lett volna számomra a könyv, ha mindarra, amit nagy nehezen felismerni véltem a sorok közt, magamtól jövök rá az eddigi Auster regények élményei kapcsán, s nem pedig némi külső segítséggel.

Naomi Novik: Őfelsége sárkánya

Normális esetben valószínűleg egy, maximum két nap alatt kiolvasom ezt a regényt, de mostanában annyi más adódott, ami elterelte a figyelmemet a könyvekről (leánybúcsúztunk egyet a csajokkal - ne tessék megijedni, nem az enyém volt -, szurkolnom kellett a páromnak a kajak-kenu világkupán, aztán egy új jövevény, Panka - egy havanese kiskutya - érkezése...). Szóval egy időre elszakadtam Novik lenyűgöző fantáziavilágától, ami megjegyzem, előtte sikeresen magába szippantott.

Kellemes csalódás volt, pedig igazándiból nem sok félnivalóm volt, hisz nagyon sok pozitív kritikát olvastam a regényről, mielőtt magam is belevágtam az olvasásba. A történet hihetetlenül érdekes és olvasmányos, és bár sokan nehezményezik Noviknak, amiért a cselekményt a szokásostól eltérően nem egy kitalált fantáziavilágba, hanem egy létező történelmi korba, a napóleoni háborúk idejébe helyezi, nekem ez kifejezetten tetszett. Novik olyan részletesen bemutatja az általa megálmodott repülő hadtestet, a különféle sárkányok és reptetőik a társadlomtól kissé elszigetelt, különc életét, hogy számomra cseppet sem vált összeegyeztethetetlenné a napóleoni kor egyéb hadi alakulataival, és zokszó nélkül el tudtam fogadni, hogy valahol, valamikor egy alternatív világban akár így is lehetett volna.

A történet egy Kevély névre hallgató angol hajón veszi kezdetét - ekkor még nyoma sincs sárkányoknak. Aztán miután egy könnyű csatában legyőzik a francia Amitiét, egy különös hadizsákmányra tesznek szert: egy sárkánytojásra. A hajó fedélzetén eluralkodó izgalom már itt sejteti velünk, hogy a repülő hadtest létezése ugyan köztudomású, annak pontos működését és egyáltalán a sárkányok és gazdáik közös életét bizony sűrű homály fedi. És ettől még izgalmasabbnak ígérkezik a dolog. A tojásról megállapítják, hogy hamarosan kikel, így gyorsan gondoskodniuk kell egy személyről, aki vállalja az állat befogását, mely egyet jelent azzal, hogy élete hátralévő részét kizárólag e különös teremtménynek szenteli. Arra azonban egyikük sem számít, hogy hiába a sorshúzás, a sárkányfióka maga választja ki gazdáját, John Laurence kapitányt, akinek attól a pillanattól fogva fenekestül felfordul az élete...

Bár eddig nem igazán volt szerencsém egyéb sárkányos sztorikhoz, így összehasonlítási alapom nem igen van, Noviké viszont valami hihetetlen módon magával rgadott. Nagyon tetszett, hogy többféle sárkányt is felvonultatott, más-más külső és belső ismertetőjegyekkel és különleges képeségekkel. Izgatottan várom, milyen további fajokat ismerhetünk még meg a sorozat elkövetkezendő részeiben, és hogy egyáltalán... hogyan alakul hőseink sorsa. Zárszóként még annyit, hogy a borító valami gyönyörű. Mindhárom eddig megjelent részé egyaránt. Élmény volt kézbe venni.

Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei

Megint egy OKK-s poszt, és kivételesen a határidővel - amit ugyan csak megközelítőleg kell betartani - sem voltam gondban. Pedig egy jó darabig azt hittem, hogy abban leszek. :) Amikor ugyanis elkezdtem olvasni a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy ez valami bődületesen nagy baromság lesz, ami nem biztos, hogy engem érdekel. Aztán szerencsére hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, és maximális elégedettséggel tettem le a regényt. Határozottan ki merem jelenteni, hogy fogok még Vonnegut könyvet olvasni. Érzésem szerint nem is egyet.

A könyvklubnak ugye A Titán szirénjei-re esett a választása, melynek címe ugyan valamelyest árulkodó, én mégsem gondoltam, hogy egy sci-fi-t veszek a kezembe. Márpedig Vonnegut regénye a tudományos fantasztikus irodalom közé sorolható. Ezt pedig a „krono-szinklasztikus infundibulum” teszi lehetővé, ami valami olyasmit jelent, hogy általa egyszerre tudunk létezni múltban, jövőben, sőt általa képesek vagyunk testet ölteni más-más bolygókon egyszerre. (Tudom, lehetne pontosítani a meghatározáson, de ennyire futotta.) Esetünkben Winston Niles Rumfoord lesz az a szerencsés, aki magáénak tudhatja az említett képességet, s általa, mint bábokat, mozgathatja embertársait, különös tekintettel két személyre: egykor volt feleségére és egy olyan fickóra, akit egész életében mindig, mindig csak szerencse ért.

Ez így persze mind egy kicsit bugyutának tűnik. És még számos más elsőre bugyutának tűnő dolog előkerül a könyvben, de természetesen mindez nem véletlen. A könyv egy hatalmas paródia, ami mégis rendkívül komoly kérdéseket feszeget, úgy mint vallás és tudomány közti kényes viszonyt, a szabad akarat kérdését és egyáltalán az élet értelmét.

Nincs is miért szaporítanom tovább a szót... Ez a könyv baromi jó volt! Úgyhogy ezer hála és köszönöt a Könyvklubnak. Ha nem került volna porondra az OKK-ban, nem valószínű, hogy egyhamar a kezembe veszem.

• A többiek véleménye: Christina, Nima, Szilvi, Poggi, Dün
• Vonnegut.com

Lisa See: Aranyhegyen

Akik gyakran látogatják a blogom (már ha van ilyen), azok számára már egészen biztosan feltűnt, hogy ez a könyv jó ideje foglalja a helyet a jobb szélen, a "most olvasom" felirat alatt. Bizony, ritka, hogy ilyen nehezen rágom át magam egy regényen. Majd' két hónapba telt, míg befejeztem, és az, hogy végülis befejeztem valószínűleg csak annak köszönhető, hogy nem szeretek könyvet félbehagyni. Egészen egyszerűen nem kötött le. És azt hiszem, tudom is, hogy miért nem:

Lisa See alapvetően nem ír rosszul. Nem lehet véletlen, hogy a Hóvirág és titkos legyező is - amit mellesleg én nem olvastam -olyan hatalmas sikert aratott, és az általam gyakran látogatott olvasó blogok is olyan sok jót írtak róla. A történet sem lenne rossz, ráadásul én különösen kedvelem a családregényeket. Ami azonban - mint kiderült - nem fekszik nekem, az a regény dokumentum jellege, túlzott tényszerűsége. Sokszor olyan érzésem volt, mintha valamiféle tudósítást olvasnék egy Amerikában élő kínai család életéről. Zavart a sok dátum, magyarázat, helyreigazítás, a történet szempontjából lényegtelen epizódok egy-egy családtagról. Mindamellett el kell ismerni, hogy Lisa See rendkívül alapos munkát végzett annak érdekében, hogy emléket állítson a See családnak. Ez az alaposság viszont az én esetemben az élvezhetőség kárára ment. A család számos leszármazottját megismerhettem, de egyiket se igazán. Egy szereplővel sem tudtam azonosulni. Nem tudtam átérezni a velük történteket, mert mindamellett, hogy szinte mindent megtudtam róluk, az érzelmeikbe, a lelkivilágukba nem igen nyertem betekintést.

De semmi gond. Levontam a következtetést: nekem nem jönnek be a dokumentumregények.

• Lisa See weboldala (Az írónő képét elnézve ki hinné, hogy kínai vér is csordogál ereiben?) :)

Peter S. Beagle: Tamsin története

Úgy tűnik, Beagle minden egyes könyve tartogat meglepetéseket. Az utolsó egyszarvú és A fogadós éneke, na meg Amadea és Nima élménybeszámolója után szinte biztos voltam benne, hogy ismét egy csodálatos történetben lesz részem, ami be is igazolódott. Amire nem számítottam: hogy egy idős férfi - mert ugye Peter S. Beagle azért már benne van a korban - ilyen brilliánsan képes visszaadni egy pattanásos, kamaszkölyök gondolat- és érzelemvilágát, aki ráadásul a női nemet erősíti. Szerintem ez egészen egyszerűen mesteri. Ennél jobban nem is találhatta volna el Jenny, a főszereplő hangját.

Be kell, hogy valljam, ha ugyanezt az alaptörténetet nem Beagle írta volna, valószínűleg nem gyakorolt volna rám különösebb hatást. Általában véve ugyanis nehezen tudom beleélni magam egy tizenéves főhős szerepébe, most viszont ez maximálisan megvalósult. Szinte magamon éreztem a "Százholdas Pagony" tölgyeinek fenyegető árnyékát, hallottam a lehulott falevelek ropogását Jenny és Tamsin éjszakai sétái alkalmával, és egyáltalán végig szinte tapintható volt az a különleges, varázslatos atmoszféra, ami körüllengte a történetet.

Az ötlet, hogy az eseményeket Beagle úgy adja a kislány szájába, mint hogyha ő írná meg életének e rövidke szakaszát saját regényében, különösen tetszett. Az ehhez kapcsolódó kiszólások, magyarázatok pedig méginkább megerősítik az olvasót abban, hogy bizony egy csapongó kamaszlány beszámolóját olvassuk.

"Meena, ha kicsit is rendes akarsz lenni, akkor átugrod ezt a részt. Majd úgy teszek, mintha engedelmeskednél. Mert különben soha nem leszek képes megírni. Rendben?"

Mellesleg A fogadós énekében is voltak ilyenek. És már ott is nagyon szerettem. :)

Nem is áradozom tovább! Ezt el kell olvasni!

• Értékelés: 10/10 (Dehát Beagle-től ezt már megszokhattuk!)

Orson Scott Card: A rézbőrű próféta

Az első résztől (A hetedik fiú) nagyon el voltam ragadtatva, de ha kell, a folytatás még izgalmasabbra sikeredett. Alvin Millertől épp akkor szakadtam el az első kötet végén, amikor megszületett az elhatározás: elhagyja családját, hogy kovácsinasnak szegődjön egy távoli faluban. Lévén, hogy Alvin otthonában sem volt teljes biztonságban, s fotyton-folyvást valami rejtélyes baleset érte, az utazás mégnagyobb kalandokat sejtet.

Ez be is igazolódik, bár - nagy csalódásomra - a vártnál kicsit később lehetünk csak tanúi mindezeknek. Orson ugyanis a második rész elején előbb egy határvidéki erdei városkába kalauzol bennünket, ahol megismerkedhetünk Bill Harrisonnal, a gonosz kormányzójelölttel, aki alkohollal igyekszik megnyerni magának az indiánokat. Így Lolla-Wossikyt, a részeges indiánt is, aki azonban fogja magát, s elszökik Harrisontól, hogy megtalálja az "álomlényét". És itt jön végre a képbe Alvin, aki ugyanis nem más, mint Lolla-Wossiky álomlénye. Lolla-Wossiky pedig nem más, mint a "fénylő ember", mely az első részben megjelent Alvin szobájában, s hatására kis hősünk letette első fogadalmát.

Én nem is mesélnék tovább, hisz aki kíváncsi a történetre, úgyis elolvassa. A lényeg, hogy a második könyv, ha lehet ilyet mondani, még magasabbra tette a mércét. S mivel - a kalandok, a történtek Alvinra és más szereplőkre gyakorolt hatásától, s némi jellembeli fejlődéstől eltekintve - nem sokban kerültünk közelebb a tervbe vett út végéhez, kíváncsian várom, hogyan alakul Alvin sorsa a következő részben.

• Értékelés: 10/10

Syrie James: Jane Austen naplója

A Bookline-on láttam egy rövid olvasói hozzászólást a regénnyel kapcsolatban, miszerint az illető szándékosan lassan olvasta, hogy tovább élvezhesse. Sajnos nekem nem sikerült ezt véghezvinni. Gyakorlatilag egyik nap leemeltem a könyvesbolt polcáról, s másnapra már be is fejeztem. Ami azért szomorú, mert valóban nagyon jó volt!

Egy romantikus regényről van szó, mely Jane Austen életének arról az időszakáról mesél, amikor az írónő még ismeretlen volt az olvasói közönség számára, műveit még nem adták ki. Syrie James úgy tálalja a történetet, mintha maga Austen mesélné el nekünk, mintha valóban a naplóját olvasnánk. Sőt, egy jópofa kis bevezetőt is kreált a könyv elejére, melyből megtudjuk, hogy Jane Austen naplójára nem olyan régen a tetőt javító munkások akadtak rá egyik bátyja kastélyának padlásán. Egy öreg tengerészládába volt rejtve egyéb kéziratok és egy rubinköves aranygyűrű kíséretében. Az igen fantáziadús sztorit még azzal is igyekszik nyomatékosítani, hogy mindezt mint az Oxfordi Egytem professzora, mint neves Jane Austen kutató szignálja. Mindez persze nem igaz, ahogyan maga a regény is csak fikció, valós életrajzi adatokkal fűszerezve. Mégis, hiába tudjuk, hogy a napló nem valódi, valahogy nekem olyan érzésem volt, mintha valami kivételesen értékes dokumentumot tartanék a kezemben (ami, azt hiszem, a szerzőnek és talán valamelyest a tetszetős borítónak is köszönhető).

Be kell, hogy valljam, nem vagyok egy nagy Jane Austen szakértő, de ez ennél a könyvnél talán még előnyömre is vált. Gondolok itt arra, hogy egy-egy momentumnál nem igazán tudtam eldönteni, hogy az valóban megtörtént-e vagy sem. Ilyen volt az egyik kedvenc részem is, amikor Jane egy színházi előadás szünetében összefut Walter Scott-tal, s a leírtak szerint beszélgetésük hatására íródott regény formában a Waverley. Mindig is imádtam az ilyen kis kullisszatitkokat egy-egy irodalmi mű keletkezésével kapcsolatban, azzal pedig nyilvánvalóan tisztában voltam, hogy Walter Scott és Austen kortársak voltak, így elfogadtam, hogy ez bizony így volt, s egyből urrá lett rajtam a lelkesedés, hogy micsoda új infónak lettem birtokosa. Aztán persze kiderült, hogy ez is csupán Syrie James képzeletének szüleménye (a mű végén ugyanis mindent szépen, becsületesen a helyére tesz). :)

A végére pedig egy jó hír: ha kissé hiányos angol tudásom nem csal, azt sikerült kibogóznom a szerző honlapjáról, hogy 2009-re várható Charlotte Bronte titkos naplója. Ezek után nagyon kíváncsian várom!

• Értékelés: 10/10
• A szerző honlapja

Orson Scott Card: A hetedik fiú

Hosszas dilemmát követően - hogy meg merjem-e rendelni egy sok kötetes fantasy sorozat első darabját - végül elolvastam Orson Scott Card A hetedik fiú című regényét. Félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, valószínűleg nem fog egymagában, folytatásai nélkül porosodni a könyvespolcomon, hihetetlenül jó kis történet ugyanis! Olyannyira nem hagy nyugodni, hogy miként alakul Alvin (a főszereplő) sorsa a továbbiakban, hogy már tegnap moziba menet beslisszantam az Alexandrába, hogy megvegyem a sorozat következő darabját, de sajna csak az utolsó rész volt meg, így egy darabig még izgulhatok. No de sebaj...

A regény főhőse, ahogy említettem is, ifjabb Alvin Miller, egy hetedik fiú hetedik fia, ráadásul a család tizenharmadik gyermeke, így a népi hagyományoknak megfelelően varázslatos képességek birtokosa. A kis Alvin életét azonban egy ismeretlen erő különös balesetekkel sújtja, a helyi keresztény pap pedig - aki mélységesen megveti a Miller család és az amerikai telepesek különböző hexákkal, bűbájjal, ráolvasásokkal teli hitvilágát - magát az ördögöt látja a fiúban. Ezt sújosbítják folyamatosan megjelenő látomásai, melyet isteni kinyilatkozásnak tulajdonít, s melyek arra ösztökélik, hogy pusztítsa el a gyermeket.

A vallás, a hitvilág különösen hangsúlyos szerepet kap a műben, mondhatni lényegét képezi, ami egyáltalán nem meglepő annak tudatában, hogy a regény valójában a mormon vallás megalapítójának, Joseph Smith profétának az életét dolgozza fel. Alakja Alvin személyében elevenedik meg egy olyan 18-19. századi Amerikában, mely nagyon hasonló a valódihoz, azzal a különbséggel, hogy ebben a regénybeli világban másképp alakult a történelem (pl. George Washingtont lefejezték, így sosem lett elnök; Ben Franklin pedig kora nagy varázslója volt), illetve ebben az Amerikában a ráolvasások, igézések, a varázslat a telepesek mindennapjainak részét képezik. Joseph Smits élete és Alvin sorsa közt számos párhuzam felfedezhető, ám ennek, illetve az amerikai történelem különösebb ismeretének hiányában is teljes mértékben érthető és élvezhető a regény.

A fentiekből már talán sejthető, hogy ez nem egy átlagos fantasy regény. A természetfelettiség, a különböző varázslatos mozzanatok csupán finoman vannak jelen a történetben, így az események közel sem tűnnek olyan hihetetlennek. (Más műfaj ugyan, de engem kicsit Joanne Harris természetfeletti tulajdonságokkal, s varázslatos praktikákkal megáldott szereplőire emlékeztettek Card egyes alakjai.)

Nos, így első körben ennyi, de mivel Orson Scott Card igazán felkeltette az érdeklődésemet, és még számtalan dolgott meg lehetne említeni erről regényciklusról, tervbe vettem, hogy a további kötetek kapcsán majd alaposabban is körbejárom a témát (a mormon vallástól kezdve, Joseph Smithszen keresztül egészen magáig a szerzőig).

• Értékelés: 10/10
• A Termető Alvin ciklus áttekintése az endless-en
• Orson Scott Card

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...

Hasonlóan jártam a könyvvel, mint Crowe: megláttam a borítót, és beleszerettem! (Mellesleg megjegyzem, a képen nem látszik, de a címet körülölelő fekete növények valójában vörös színben fénylenek). Szerencsére azonban nem csupán a külcsín miatt volt érdemes megvenni, miután belekezdtem ugyanis, egymás után értek a meglepetések (többségében kellemes meglepetések).

Előszőr is valami egészen másra számítottam, ami talán annak is köszönhető, hogy a könyv hátlapját olvasgatva nem sokat tudunk meg magáról a történetről: egy 15 éves New York-i lány Londonba utazik az unokatestvéreihez vakációzni, a rokon gyerekek különös figurák, Daisy (a főhős) élete pedig lényegesen megváltozik. Kb. ennyi. Illetve még egy félmondat arról, hogy mindeközben a világ is kerekestül felfordul, de hogy őszinte legyek, e mellett majdnem hogy elsiklottam, pedig bizony az egyik legmeghatározóbb mozgatója a regénynek. Az írónő ugyanis - míg a nagynéni munkaügyben Oslóba utazik, s így egyedül hagyja a gyerekeket - előbb terrortámadásokkal, majd háborúval sújtja Angliát. A fiatalokat elválasztják egymástól, Daisy 9 éves unokahúgával egy farmra kerül mérföldekre a fiúktól, akiket szintén egy idegen házaspár gondjaira bíztak a háború idejére. Miután elszabadul a pokol, s az ellenséges erők borzalmas mészárlásba kezdenek, a két kislány egyedül vág neki a vadonnak (egy iránytű és egy autóstérkép segítségével), hogy megkeressék a fiúkat.

Ami különösen tetszett Meg Rosoff könyvében, hogy egy pillanatig nem hagyta figyelmen kívül, hogy főhősünk, Daisy, aki elbeszéli a történteket csupán 15 éves. Ennek megfelelően úgy ír, és azt írja meg az írónő, ami egy gyerek fejében lejátszódhat egy ilyen esetben. Eleinte - míg saját bőrükön nem tapasztalják - szinte tudomást sem vesznek a hírekben fel-feltűnő háborús állapotokról, élik saját kis elszigetelt, felnőttmentes életüket a farmon, ami ugye a gyerekek számára maga az álom. Daisy beleszeret saját unokatestvérébe, s bár tisztában van vele, hogy mindez a felnőttek értékrendje szerint elítélendő, dacol a szabályokkal, s boldogabb, mint valaha. Aztán minden megváltozik. Maga Daisy is, aki úgy igyekszik óvni unokahúgát a körülöttük tomboló rettenettől, s úgy harcol kettejük életbenmaradásáért, s a hazatérésért, hogy azt egy felnőtt is megirigyelhetné.

A történet vége... Na az az, amivel viszont annyira nem voltam megelégedve. Nem mesélem el, hisz nyilván akad, aki elolvasná, csak annyit jegyeznék meg, számomra túlon-túl romantikusra - megkockáztatom, kissé olyan brazil szappanoperásra - sikeredett. Talán szerencsésebb lett volna annál a bizonyos telefoncsörgésnél pontot tenni a végére. (Aki olvasta, tudja.)

A regény elvileg a fiatalabb korosztályt célozza meg, 2004-ben elnyerte a Guardian Gyermekirodalmi Díját, ennek ellenére - szerintem - nyugodt szívvel kézbe veheti egy felnőtt is.

• Értékelés: 7/10
• Meg Rosoff

Peter S. Beagle: A fogadós éneke

"Három különös nő érkezik a Húzó és Nyúzó fogadóba - mindhárman különleges erők birtokában, mind egy lehetetlen, kétségbeesett küldetést követve. Eljövetelük mindörökre megváltoztatja a fogadó lakóit és őket magukat is. Nyomukban Tikat lovagol, egy déli ifjú, aki meghalt és feltámasztott szerelme után kutatva egyre mélyebbre hatol a varázslatok és rejtelmek világába. Az ő sorsa is összefonódik a fölfoghatatlan hatalmakkal."

A fogadós éneke 1993-ban jelent meg előszőr, s elnyerte a Locus-díjat. Eredetileg egy öt versszakból álló dalból nőtte ki magát, melyet évekkel a regény keletkezése előtt írt Beagle. Állítása szerint azért kezdett bele A fogadós éneke történetébe, hogy rájöjjön, tulajdonképpen miről is szól a versike. A "kísérlet" olyannyira sikeres lett, hogy Beagle saját bevallása szerint is ezt a regényt tartja személyes kedvencének.

Érdekes könyv, a szó legpozitívabb értelmében. Az utolsó egyszarvú olvasása után voltak bizonyos be nem vallott elvárásaim Beaglevel szemben. Nos, ez a könyv mindet felülmúlta. S már így előljáróban megjegyezném, ha az író további művei (mert már most szomjazom a következőkre) is ilyen szinten lenyűgöznek, attól tartok, menthetetlenül a rajongójává válok.

A tartalom, a stílus kifogástalan (ahogyan Az utolsó egyszarvúban is), ám itt - ha lehet ilyet mondani - még egy lapáttal rátesz Beagle, mégpedig egy különleges és izgalmas szerkesztési móddal: az egymás után következő fejezeteket mindig más és más szereplő meséli el nekünk. És valóban olyan, mintha nekünk mesélnének. Beagle ugyanis képes elhitetni velünk, hogy mi magunk is ott ülünk a Nyúzó és Húzó fogadó (a regény fő helyszíne) egyik asztalánál, s kíváncsian hallgatjuk, ahogy a szereplők elbeszélik nekünk azt a nagy kalandot, mely valamilyen módon mindnyájukat összeköti. Gyakran még meg is szólítják az olvasót, mintha csak biztosak szeretnének lenni a figyelmünkben; vagy előfordul, hogy az asztalra csapnak, ami megint csak tudatosítja bennünk, hogy mi is ott vagyunk, mi is részesei vagyunk a kalandnak. A hatást pedig csak méginkább fokozza az az egyéni színezet, mely az egyes szereplők megynyilvánulásaira jellemző. Beagle ügyel arra, hogy egy-egy karakter esetében más-más hangot alkalmazzon, így szépen lassan észrevétlenül is kialakul bennünk egy olyan érzés, mintha mindegyikőjüket jól ismernénk, mintha valóban lenne létjogosultságunk ahhoz, hogy tagjai legyünk e különös társaságnak. Azt hiszem, talán Lőrinczy Judit fogalmazta meg legjobban az rpg.hu-n, azt a hatást, amit Beagle ezzel az előadói technikával az olvasóra gyakorol: "Pár nappal azután, hogy elolvastam az utolsó betűt is, hiányozni kezdtek a szereplők." Valami hasonlót éreztem/érzek én is.

• Értékelés: 10/10
• Peter S. Beagle magyar rajongói oldal

Jack Kerouac: Úton

Beagle után kicsit nehéz volt visszacsöppenni Kerouac valóságába, amit Az utolsó egyszarvú kedvéért tettem le, kb. úgy fél-Úton. Az igazat megvallva egyébként is eléggé nyögvenyelősen haladtam vele, már a könyv elején kiderült számomra, hogy ez bizony nem kimondottan az én regényem. Ennek pedig két oka is van:

1. Kerouac az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója volt, s nem kétlem, hogy Úton című regénye az 50-60-as évekbeli Amerika forrongó ifjúságának Bibliája lehetett. A könyv remekül adja vissza azt az életérzést, ami akkoriban uralkodhatott a háború utáni társadalomból kiábrándult, lázadó fiatalságban. A gond csak az, hogy ez az életforma (végigstoppolni, beautózni Amerikát, legatyásodva lézengeni egyik napról a másikra az ivászat, a drogok és a nők mámorában) mérföldekre van az enyémtől. Ami alapvetően még nem is lenne akkora gond, DE:

2. Végig volt bennem egy olyan érzés, hogy talán ahhoz, hogy ez a könyv tényleg igazán magával ragadjon, férfinek kéne lennem. :) Telis-tele van pl. sztorizgatásokkal, amiken, ha az ellenkező nem képviselője vagyok, valószínűleg, jókat röhögök, így azonban kissé sokaltam őket.

A mű tulajdonképpen nem szól másról, mint az "úton levésről", az utazás körülményeiről, egy-egy állomáson eltöltött kaland elbeszéléséről. A két legfontosabb szereplő a főhős, Sal Paradise és cimborája, Dean Moriarty, akik a valóságban maga az író és barátja, Neal Cassady. Ők ketten ugyanis valóban beautózták Amerika és Mexikó különböző tájait, az Úton című regény pedig tulajdonképpen ennek az utazásnak a beszámolója fiktív szereplőkkel.

• Értékelés: 6/10 (A fentebb említett rajtam kívülálló okok miatt:)
• Jack Kerouac

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Véletlenül akadtam erre a könyvre, szinte érintetlenül pihent az öcsém polcán. Ha nem tévedek, ajándékba kaphatta valakitől, de mivel - ne kérdezzétek miért - ő szinte kizárólag Forgotten Realms könyveket búj, azóta se olvasta el. Gondoltam, majd én. :)

A könyv hátlapján a következő ajánlások olvashatók:

"Ez a mű örök életű, mert a fantázia szépséges ereje is örök életű." /Nem York Times/

"Beagle-t joggal hasonlították Lewis Carrollhoz és J.R.R. Tolkienhez, de becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán." /The Saturday Review/

"A modern fantasy irodalom top tízes listáján Beagle regényének ott kell lennie." /A Fantasy Irodalom Klasszikusai/

Zöldfülű fantasy-olvasóként nem tudom, egyetérthetek-e, de annyi bizonyos, hogy engem teljesen lenyűgözött. Olvasása közben szinte láttam magam előtt minden egyes jelenetet, sőt, úgy éreztem, mint ha magam is belecsöppentem volna ebbe a bájos, izgalmakkal és kalandokkal teli tündérmesébe. Nem hittem volna, hogy ennyi idősen is ekkkora élményt nyújthat egy ilyesféle történet. És mégis. Sőt, egyetértek azzal a megállapítással, amit Komáromi Gabriella is megemlít a könyv utószavában, miszerint ez egy olyan regény, amelyet senki sem sajátíthat ki, sem gyermek, sem felnőtt.

A történet főhőse az egyszarvú, ki egy napon véletlenül megtudja, hogy ő maradt utolsónak a világon. Nem akar hinni a szóbeszédnek, így vándorútra indul, hogy megtalálja társait. Útja során barátokra lel egy varázsló és egy különös asszony személyében, akik végül vele tartanak, hogy segítsenek küldetésében, és egyben saját sorsukat is beteljesítsék.

A regényt egyébként 1968-ban írta Beagle. Azóta csak angol nyelven több, mint harminc kiadást megért, 1982-ben pedig animációs film is készült belőle. Nálunk csak 2005 táján jelent meg előszőr magyarul. Azóta az író több regénye és novelláskötete is kapható a Delta Vision Kiadó jóvoltából. (Már meg is rendeltem az egyiket.)

• Értékelés: 10/10
• Beagle könyvek a Delta Vision Kiadónál
• Az Utolsó egyszarvú c. animációs film
• Peter S. Beagle

J. D. Salinger: Franny és Zooey

Az 1957-ben kiadott könyv két (elvileg) novellát tartalmaz, ám véleményem szerint együtt a kettő - mivel igencsak szorosan összefüggnek - simán elmenne egy kisregénynek. Az első, "Franny" címmel fémjelzett novellából megtudhatjuk, hogy Frances Glass alias Franny igen erőteljesen hatása alá kerül egy bizonyos könyvnek, mely egy orosz parasztember zarándoklatáról szól, s arról, hogyan lehet megtanulni szüntelenül imádkozni, s az ima folytonos ismétlésével egyfajta "megvilágosult" állapotba jutni. Frannyben - maga sem érti miért - megváltoztat valamit az említett könyvecske, furcsán érzi magát, miközben barátjával ebédel (valójában ő maga csak ül szendvicse felett, míg Lane jóízűen falatozik), folyton rosszul lesz, ok nélkül elsírja magát a mosdóban, majd ájultan esik össze az étterem padlóján.

A második novella főszereplője Zooey, Franny bátyja, a 25 éves tévészínész, a helyszín pedig a család new yorki otthona, ahol a lány teljes depresszióban fekszik a díványon. Itt tulajdonképpen két beszélgetésnek leszünk fültanúi - az egyik Zooey és anyja, a másik pedig Zooey és maga Franny közt zajlik -, melyek mindegyikének középpontjában a lány idegösszeomlásának okai, illetve ebből a neurotikus állapotából való kizökkentése áll. Ebben a részben számos háttérinformációt is megtudhatunk a Glass családról. A dialógusokból kiderül, hogy a szülőket hét "csodagyerekkel" áldotta meg a sors, akik kiskoruktól fogva éveken keresztül szereplői voltak egy rádiós műsornak, mely "Az okos gyerek" címmel futott. Egyértelművé válik, hogy ez a tényező, illetve a két legidősebb testvér részéről gyakorolt vallásfilozófiai, spirituális ráhatás Frannyre és Zooeyra nem kis mértékben befolyásolta, hogy a két címszereplő olyan lett, amilyen. Hogy egyikük sincs kibékülve önmagával, s a világgal. (Mert bizony attól függetlenül, hogy a könyvben csupán Frannynél tapasztalható látványosan az idegosszeomlás, a depresszió, a párpeszédekből érezhető, hogy a fiúval sincs minden rendben, csupán az ő esetében ez másképpen nyilvánul meg.)

Huh, hát az van, hogy nekem ez volt az első Salingerem, és már értem, miért van az, hogy az írót vagy nagyon szeretik vagy nagyon nem (köztes kategóriáról azt hiszem, még nem nagyon hallottam). Örömmel nyugtázhatom, hogy én az előbbibe tartozom. Viszont valóban nem ajánlom azoknak, akiket egyáltalán nem érdekel a filozófia, pszichológia, lélektan mert bizony itt nem a cselekmény az, ami hangsúlyos, itt olyan beszélgetéseket olvashatunk, amelyek nem hangzanak el egy átlagos család átlagos nappalijában. Erőteljesen elgondolkodtató, és sokszor bizony az olvasót magát is megbolygató, néha nyomasztó beszélgetések ezek. Feltéve persze, ha képes az ember beleélni magát a leírtakba...

• Értékelés: 10/10
• J. D. Salinger

Moon Unit Zappa: Amerika, szépségem

Bizonyára sokaknak ismerősen cseng a legendás rockzenész, Frank Zappa neve. Moon Unit, a kissé különös nevű írónő nem más, mint Zappa elsőszülött lánya, aki 1998-ban írta meg Amerika, szépségem c. (szerinte) nem önéletrajzi regényét.

Szerintem viszont bizonyára nem véletlen, hogy címszereplőnk, America Throne személyében Moon Unithoz hasonlóan egy a híres apuka árnyékában boldogulni kívánó fiatal leányzót ismerhetünk meg. Azzal az apró különbséggel, hogy esetünkben nem egy rockzenészről, hanem egy széles körökben elismert festőművészről van szó.

America Los Angelesben él egy (szintén) festőművésszel, azonban nem sokkal összeköltözésüket követően szerelme szakít vele. Ekkor indul el a lejtőn. Mély depresszióba zuhan. Kezdetben abban reménykedik, hogy kedvese visszatér hozzá, később újabb és újabb férfiakkal próbál vigasztalódni, többnyire sikertelenül. Mineközben kétségbeesetten keresi önmagát: előbb egy felkapott terapeuta segítségét veszi igénybe, majd csendes magányba vonul vissza, hogy elérje a vágyott harmóniát, és újrakezdhesse életét leszámolva azzal a lelki teherrel amit a múlt és a szüleihez (főképp apjához) fűződő emlékei jelentenek. Moon Unit le sem tagadhatná a légkört, melyben felnőtt, a műben ugyanis alapvető motívum a képzőművészet, a zene, és egyáltalán a hippi életforma. Mindemellett pedig a regényt olvasva gyakran belebotlunk hírességekbe is.

Jó volt, szórakoztató volt, bár néha kissé gyerekesnek találtam America megnyilvánulásait. Emiatt - amellett, hogy legtöbbször jókat nevettem rajta - volt, amikor kicsit idegesített a karakter. De azt hiszem, ez hozzá tartozik egy sztárgyerek kissé elkényeztetett világához.

• Értékelés: 8/10
• Moon Unit oldala:http://www.moonzappa.com/

Alison Lurie: Feltételes megálló

"Alison Lurie amerikai írónő a patinás Cornell Egyetemen (Ithaca, New York állam) az angol irodalom professzora. Számos regényt, gyerekkönyvet, tanulmányt írt, megszámlálhatatlan irodalmi kitüntetésben, előkelő díjakban részesült. Feltételes megálló című regénye elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat."

Azt nem mondanám, hogy rossz volt, de igazán jó sem. Egy kedves, könnyű kis olvasmány, melynek nagyszerű helye lehet nyáron a strandtatyónkban, de kb. ennyi is. Gondolkodni nem kell rajta túl sokat, minden olyan magától értetődő és előre megsejthető, még a két - gondolom, hatalmas csattanónak szánt - fordulat is a könyv végén. Vicces, hogy olvasás közben többször is megfordult a fejemben, hogy ez egy amolyan tipikus amerikai romantikus filmbe illő történet, és lám: ma rábukkantam a neten egy a regény alapján készült tv filmre Külügyi szívügyek címmel. A tartalomra én nem is térnék ki különösebben (mellesleg nem mondhatni, hogy egy cselekményekben gazdag történetről van szó). Legyen elég annyi, van benne minden ami egy ilyesfajta könyvben lenni szokott: egy kis szerelem, egy kis szenvedés, egy kis dráma... Dehát néha ilyen is kell.

600 Ft-ot megér (ennyiért jutottam hozzá az Alexandra honlapján, a leértékelt könyvek közt), de ennél többet - így utólag - már lehet, hogy sajnáltam volna rá.

• Értékelés: 5/10
• Az írónő: http://people.cornell.edu/pages/al28/
• A film: http://us.imdb.com/title/tt0106947/

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Amikor az Alexandra honlapján nézelődtem, akadtam rá a könyvre, mint Sylvia Plath Az üvegbura című regényéhez hasonló olvasmányra.

Wurtzel könyve szintén önéletrajzi mű, tizenéves korától kezdődő majd' tíz évig tartó depsressziójának történetét meséli el. Nyíltan beszél mesésnek nem mondható családi körülményeiről (mely talán úgy-ahogy részese volt a betegség kialakulásának), őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, a pszichoterápiák alkalmával megismert terapeutákról, kórházi kezelésekről, egyetemi éveiről, öngyilkossági kísérletéről és a betegség ideje alatt átélt kínlódásairól, érzéseiről. A mű végén egy esszét is olvashatunk a címben szereplő Prozacról, mely a 90-es évek elején csodaszerként jelent meg a gyógyszerpaicon, s melynek segítségével végül őt is "meggyógyították". A gyógyszer megjelenésével azonban úgymond divattá vált a Prozac-szedés. Már szinte mindenkinek, aki az átlagosnál egy kicsivel rosszabb hangulatra panaszkodott, felírták a Prozacot vagy egy ahhoz hasonló antidepresszánst. Wurtzel szerint azonban az igazi depressziónak nem lehet 100%-osan véget vetni egy tabletta segítségével, csupán enyhíteni lehet azt. A valódi depresszióra ma sem tudjuk a megoldást.

Valahol olvastam a könyvről egy nem túl pozitív olvasói véleményt, melyben Wurtzelt 400 oldalon keresztül hisztiző, nyavajgó, idegesítő lányként jelllemezte az illető. Én ezzel nem értek egyet. Tény, hogy egy egészséges ember talán megütközik azokon a problémákon, melyeken Elizabeth teljes mértékben kiborul. Számunkra ezek apró-cseprő dolgoknak tűnhetnek. Na de épp ezt írja ő is, és ebben rejlik a depresszió maga, hogy bár nem lenne "jogunk" a szomorúságra, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mégis értelmetlennek látjuk a világot. S a kívülállók emiatt nem igen tudnak mit kezdeni a bajunkkal.

"S amikor több olvasómtól is azt hallottam, hogy miközben olvasták, bosszantónak, dühítőnek találták a könyvet, azt válaszoltam nekik: Helyes. Nagyon helyes. Ez csak azt mutatja, hogy sikerült megcsinálnom, amit akartam. Azt mutatja, hogy az a tehetetlen düh, az a bosszúság, amelyet a könyv olvasása közben éreztek, hasonló ahhoz a tanácstalansághoz, amelyet a legtöbben éreznek, amikor a való életben egy igazi depresszióssal van dolguk. A depresszió egy makacsul narcisztikus állapot, s olyan intenzív befelé fordulással jár, hogy a beteg egyszerűen nem lát ki belőle, képtelen észrevenni, ami szép és jó mégiscsak akadna a környező világban. "

/részlet az Utószóból/

• Értékelés: 9/10
• Az írónőről: http://en.wikipedia.org/wiki/Elizabeth_Wurtzel
• Film: http://www.imdb.com/title/tt0236640/

Jodi Picoult: A nővérem húga

Számtalan könyvajánló blogon találkoztam a könyvvel, és szinte kivétel nélkül ódákat zengtek róla. Többek közt ezért is vettem a kezembe. Bár a fülszöveg alapján érdekesnek és nem mindennapinak találtam a történetet, be kell, hogy valljam, én valamiért alapvetően óckodom a hasonló sztoriktól.

A könyv egy háromgyerekes család történetét meséli el. A legidősebb testvér, Jesse amolyan "fekete bárány", a középső lány, Kate már egészen pici korától kezdve súlyos leukémiával küzd. Hogy megérte tizenhatodik életévét, legfőképp húgának, Annának köszönheti, kit kifejezetten azért és úgy hoztak a világra, hogy tökéletes donor legyen nővére számára. A tizenhárom éves Anna úgy dönt, véget vet ennek, s bepereli szüleit, hogy saját maga rendelkezhessen teste fölött. Elhatározása megbolygatja a család életét. Az anya és egykor volt ügyvédnő, Sara rendíthetetlenül küzd Kate életbenmaradásáért, ami csak úgy érhető el, ha Anna visszavonja vagy elveszíti a pert. Édesanya és kislánya kerül szembe egymással, és igazándiból vitatható, kinek is adjunk igazat ebben a helyzetben.

Az eseményeket felváltva, hét szereplő szemszögéből szemlélhetjük, néhol váltogatva az idősíkokat is. Így betekintést nyerünk a család otthonába, az édesapa munkahelyére, a kórház és a tárgyalóterem világába, és ezzel együtt egy kicsit mindegyik szereplő lelki világába is. Hogy őszinte legyek én Annáét éreztem a legértékesebbnek és az ő gondolatait találtam a legérdekesebbnek, így kicsit sajnáltam, amiért nem hallhattam gyakrabban a történet folyamán. Sőt, a regény kezdeti szakaszához képest, kicsit úgy éreztem, hanyagolva lett tizenhárom évesünk. Ahogyan a fülszöveg is írja, a végkifejlet majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi. Ez így is van, bár azért hozzátenném, számítani lehet a csattanóra...

Összességében azt mondanám, nem volt rossz könyv. De jó sem. Könnyen magával tudja ragadni az embert, nagyon igaz rá, hogy ha valaki belekezd, nem tudja letenni. De esetemben ez nem a könyv "nagyságának" volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy nem hagyott nyugodni, vajon mi fog kisülni a történetből. Végül elolvastam - gyorsan, két nap sem kellett hozzá -, de nem hagyott igazán mély nyomokat bennem, nem volt meg benne az a plusz, ami miatt egy könyvet úgy igazából a szívébe zár az ember.

• Értékelés: 6/10
• Az írónő honlapja: http://www.jodipicoult.com/