Thomas Hardy: Lidércfény

Nem nagyon tudok rosszat mondani erről a regényről, még annak ellenére sem, hogy valami iszonyatosan nyomasztó hangulat hatja át. Bár Hardynak csak ezt az egy művét olvastam eddig, a szakirodalom szerint alapvetően jellemző rá ez a fajta komor, tragikus hangvétel, amit egyébként általában nem kedvelek annyira, mert van, hogy bizony az én életkedvemet is elég rendesen aláássa. Most viszont nem éreztem azt, hogy nem akarom olvasni, hogy nincs kedvem tovább követni egy olyan főhős viszontagságait, akitől a sors szinte minden boldogságot megtagad.

Jude élete ugyanis egy teljes tragédia, elvétve talán egy-két kellemesebb pillanattal megfűszerezve. Kezdve a nagy életcéllal - hogy egy jelentéktelen szegény falusi fiúból egyetemi hallgató válljék -, ami hamar dugába dől. Aztán Arabella iránti fellángolása, majd a nővel való házasságkötése - szintén teljes csőd. És ami talán a legfájóbb, hogy az egyetlen igazi szerelme a lánnyal, Sue-val - akiért a világon mindent feladna - sem teljesülhet be, kapcsolatukat ugyanis beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Abban az időben elutasították a házasság felbontásának gondolatát, így a válás - mely mind Jude, mind pedig Sue életében megesett - ha lehetséges is volt, örökre megbélyegezte azt, akivel megtörtént. Az pedig végképp erkölcstelennek számított, ha két ember - mint ahogyan hőseink is - házasságkötés nélkül éltek együtt, mint szerelmesek.)

A történet számomra legfeledhetetlenebb és egyben legmegrázóbb alakja a kis Idő Apó volt, Jude és Arabella 'állítólagos' közös gyermeke. Hardy annyira tökéletesen formálta meg ezt a koravén, látszólag mindenféle érzelemtől mentes, lelkileg sérült kisfiút, hogy szinte megborzongtam minden egyes résznél, ahol ha csak egy pillanatra is, de feltűnt a színen. Körülbelül olyan volt ő nekem, mint egy tipikus horrorfilmbeli alak - a Sátán gyermeke, aki rendelkezhet akár angyali, gyermeki ábrázattal, mégis körbelengi valami rosszat sejtető, valami "furcsa", amitől az embert még a hideg is kirázza.

A regény 1895-ben jelent meg, s a korabeli kritika nem fogadta túl jól. Exeter püspök pl. nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok pedig az eredeti "Jude, the Obscure" címet "Jude, the Obscene"-ként figurázták ki. Hardy mindezek hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.

Érdekes és szerencsés fordulatnak mondható, hogy az író a fent említett rossz fogadtatás ellenére megérte, hogy könyvét mégis siker koronázza. 81 éves születésnapján egy fiatal író a következőképp köszöntette: "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is.” Hardy tanúja lehetett még a Lidércfény színpadi adaptációinak, illetve egyes megfilmesítési kísérleteinek is.

• Értékelés: 10/10
• Thomas Hardy

Babits Mihály: Halálfiai

Ma, amikor kicsit szemügyre vettem a blogom - miket olvastam az elmúlt néhány hónapban - szabályosan elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert rossz könyvek voltak. (Bár mivel előre nem igen tudja megállapítani az ember, mi fog kisülni egy adott műből, akad közöttük elvétve egy-két kevésbé jól sikerül darab is.) Pirulásom oka egészen egyszerűen az, hogy egyetlen egy olyan irodalmi mű sincs közöttük, melynek magyar szerzője lenne.

Aki kézbe vette már valaha Babits Halálfiai című regényét, bizonyára egyből átfut az agyán a gondolot, hogy kivételes gyorsolvasói tehetséggel kell, hogy rendelkezzek, ha így hirtelenjében pont ezzel a művel kívánom pótolni a hiányosságot. A kötet ugyanis egy majd' hétszáz oldalas történetet foglal magába. Így talán nem is árulok el nagy titkot azzal, ha bevallom, nem egy friss olvasmányélményről lesz most szó.

A mű cselekménye az 1880-as évek vége és 1910 között játszódik. Önéletrajzi ihletésű regényként tartják számon, melyben Babits - felhasználva saját környezetének, élete egy szakaszának mozzanatait - feleleveníti a századfordulóra jellemző társadalmi, politikai, történelmi légkört, s a kor életformáját, gondolkodásmódját. Története több nemzedék sorsát követi nyomon, melyhez saját környezetének alakmásai álltak modellt, s melyhez szülőföldjének jól ismert színtereit hívta segítségül. (A regénybeli Gádoros Babits szülőhelye, a borvidékeiről is ismert Szekszárd; a sóti helyszín pedig Pécs megfelelője, ahol diákéveit töltötte az író.)

A regény három nemzedék sorsát öleli át. Előbb - amolyan előtörténetként -megismerkedhetünk Rácz Nellivel és Sátordy Mihállyal, s a kettejük kapcsolata nyomán kialakuló szerelmi háromszöggel. Házasságkötésüket követően ugyanis megjelenik a színen egy bizonyos Hintáss Gyula nevezetű férfi, s feltűnése nem várt bonyodalmakat okoz Nelli és Miska életében. Aztán színre lép Sátordy Imrus, Nelli és Miska gyermeke, a Halálfiai "valódi" főhőse, ki egyben a századfordulóra jellemző magyar modernizáció megtestesítője. S e fiatal nemzedék kontrasztját képezve végig jelen van a történetben a legidősebb generációt képviselő Cenci néni és Döme bácsi is, kik fittyet hányva a haladó szellemnek, ragaszkodnak saját eszméikhez, s a régi erkölcsökhöz.

Jómagam, míg a főiskolán nem szerepelt a tananyagban, mint kötelező irodalom, nem is nagyon hallottam Babitsnak e művéről. Azóta háromszor is elolvastam, bár ebben valamelyest közrejátszott az, hogy nyelvészeti megközelítésből ugyan, de ebből a regényből írtam a szakdolgozatomat. Meglepő, de harmadszori elolvasásra is épp olyan nagy élményt nyújtott, mint elsőre. Nekem egyébként - a feltűntetett régebbi kiadás borítójával ellentétben - a Halálfiai 2006-ban megjelent kritikai kiadása van meg, mely többek közt két kedves főiskolai tanárom, T. Somogyi Magda és Szántó Gábor gondozása által látott napvilágot.

Mireille Calmel: A farkasok bálja 2. - Isabeau bosszúja

Ha elmesélném a második kötet történéseit, azzal akaratlanul is fényt derítenék arra, hogy miképp alakult a szereplők sorsa az első könyvben. Márpedig ezt nem szeretném, úgyhogy a cselekmény rövid összefoglalását most mellőzöm (ha valakit nagyon furdalna a kíváncsiság, itt a fülszöveg), helyette azonban jöjjenek a regénnyel kapcsolatos észrevételeim, benyomásaim:

A második kötet már egyészen olyan, mintha egy fantasy, egy kaland- és egy történelmi regény furcsa egyvelege lenne. A mágia, alkímia, valamint a farkasok és emberek közel sem hétköznapi transzmutációja továbbra is jelen van. Az események túlnyomó része azonban itt már I. Ferenc királyi udavárban játszódik, ahol megjelenik, mint új szereplő Medici Katalin, feltűnik V. Károly német-római császár, mint a király nagy ellenfele, illetve találkozhatunk Jean Calvinnal, a kálvinizmus "atyjával" is. Történelmi személyekből tehát nincs hiány.

Úgy, ahogy izgalmakból sincs. A második kötet ugyanis hasonlóan kalandosra sikeredett, mint az első, valamiért azonban mégsem tudom azt mondani A farkasok báljára, hogy "ez egy igazán jó könyv". Nekem talán túlzottan is sok volt a fordulat, úgy éreztem, hogy a folytatás háromnegyed része felesleges epizódok sorozata, mely már-már elfeledteti velünk a tulajdonképpeni problémát. Aztán ahogy a könyv vége felé közeledünk, egyszer csak hip-hop, megoldódik minden, és itt a vége, fuss el véle... Szóval úgy gondolom, kicsit kevesebb mellékszállal, akár egy könyvben is meg lehetett volna ezt írni.

Végezetül néhány gondolat az írónő stílusáról: Már az előző bejegyzés kapcsán is említettem, hogy itt-ott bizony kissé elfuserált a megfogalmazás (vagy legalábbis nem az én ízlésemnek megfelelő). A második részben azonban sokszor már nem is csak azon akadtam fenn, ahogyan ír a szerző, hanem azon is, amit papírra vetett. Még a regény eleje felé van egy jelenet, amikor is Isabeau közösül egy farkasemberrel. Ez kifejezetten zavarbaejtő volt, mintha valami horror-pornót olvastam volna. A kedvencem azonban a következő pár sor, ami alapvetően vicces, persze, de valahogy annyira nem volt oda való:

"Rabelais válaszul furcsa fintort vágott, és égzengéshez hasonló zajjal bűzös levegőt bocsátott ki a körülötte állók felé. A király összehúzta a szemöldökét, s miközben a hölgyek elhúzódtak, odafordult hozzá.

- Igencsak csavarja az orromat e gáz, amit eleresztett, barátom.

- Minek ez a finom locsogás, Sir? Egyszerűen terhére van, hogy fingtam!"

Szóval vegyes érzelmeim vannak A farkasok báljával kapcsolatban, mert igazán szórakoztató és izgalmas regény, sokszor alig tudtam letenni, mégis azt kell, hogy mondjam, nincs benne semmi plusz, semmi olyan, ami különlegessé tenné. Na de sebaj, néha ilyen is kell!

• Értékelés: 6/10
• Mireille Calmel

Mireille Calmel: A farkasok bálja 1. - Az elátkozott szoba

Farkasok, farkasemberek, törpék, alkimisták, gonosz hűbérúr, Nostredamus, titkos földalatti járatok, a koldusok uralta Csodák Kertje, I. Ferenc királyi udvara, a Louvre báltermei... Vagyis 352 oldalnyi izgalmakkal teli kaland.

A történet az 1500-as években játszódik, amikor még érvényben volt az ius primae noctis név alatt ismert középkori intézmény, vagyis az "első éjszaka joga", miszerint a földesurak igényt tarthattak alattvalóik menyasszonyának szüzességére. (Ha emlékeztek, A rettenthetetlen című filmben is emiatt kell William Wallace-nak és Murron-nak titokban megesküdnie.)

A farkasok báljában Isabeau, a történet csodaszép főhősnője esik áldozatául hűbérurának, miután férjével szökni próbál, hogy megmentsék ártatlanságát. A nagyúr a fiatal férjet felakasztatja, Isabeau-t pedig megerőszakolja, megveri, tüzes vassal megbélyegzi, majd kidobatja az éhes farkasok elé. Ő azonban életben marad, a mindenki által rettegett állatok befogadják, sőt hamarosan kiderül, hogy közülük való. Éppúgy, mint Isa húga, ki ráadásul azt a különös képességet örökölte nagyanyjától, hogy minden egyes teliholdkor maga is farkassá változik. Isabeau tehát életben marad, s miközben a vár ura halottnak hiszi, ő egy farkasfalkával tengeti napjait, s kegyetlen bosszút forral, melynek megvalósítását a nagyúr kegyetlenségének gyümölcseként született lánya kezébe adja...

Csuda izgalmas kis történet volt, az utolsó oldalakig végig izgultam a szereplőkért. Az alkotói stílust tekintve nem állíthatom, hogy kiemelkedő a regény, sőt néhol akad egy-két elfuserált, félresikerült mondat, ám mindezt maximálisan kárpótolja a történetszövés, és nem utolsó sorban a szerzőnő hihetetlen színes fantáziavilága. Összességében tehát egy eseményekben gazdag, érdekes, izgalmas és rendkívül szórakoztató kis könyv. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit el akar rugaszkodni a valóságtól, s egy a miénktől messzi, kalandos világba kíván csöppenni. Én mindenesetre visszatérek Isabeau-hoz és társaihoz, és hamarosan jövök a folytatással (avagy a második kötettel)! :)

• Értékelés: 8/10
• Mireille Calmel

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Charlotte Bronte Jane Eyre című regényének számos feldolgozása született már (filmek, könyvek és zeneművek egyaránt), én azonban mindezidáig nem ismertem a történetet, sőt a Bronte nővérek művei közül is csupán az Üvöltő szeleket olvastam a Jane Eyre-t megelőzően. (Az Üvöltő szelek ajánlott irodalomként szerepel a gimis tananyagban, s nekem volt szerencsém pont ebből tartani az egyik órámat a szakos tanítási gyakorlatomon.) Hogy melyik tetszett jobban? Nekem egyértelműen Charlotte Bronte regénye.

A mű 1847-re tehető, amikoris szerzője Currer Bell álnéven jelentette meg Londonban, s szinte azonnal hatalmas sikert aratott. Máig a világirodalom gyöngyszemei közt tartják számon, ami nem meglepő, hisz az írónő ezzel a művével gyakorlatilag megteremtette az első modern női fejlődésregényt.

A történet főhőse az árván maradt Jane Eyre, kit szívtelen nagynénje, Mrs. Reed intézedbe ad Lowoodba. Az évek során Jane-ből művelt, jómodorú kisasszony válik, így 18 évesen, miután elhagyja az intézetet, sikerül nevelőnőként elhelyezkednie Thornfield Hall-ban. Itt találozik a kastély urával, Mr. Rochesterrel, s itt talál rá egy addig ismeretlen érzés, a szerelem. Kapcsolatuk kibontakozását azonban rejtélyes, hátborzongató események kísérik. A ház egy sötét titkot rejt, mely váratlanul napvilágra kerül, Jane-t pedig menekülésre kényszeríti. A fiatal lány és Mr. Rochester szerelmének beteljesülése lehetetlennek látszik...

Rég nem akadt a kezembe ilyen igazi, klasszikus romantikus regény, úgyhogy - talán pont emiatt - most nagy élvezettel olvastam. Még annak ellenére is, hogy a regénybeli fordulatok számomra egytől-egyig kiszámíthatóak voltak, mindig jó előre tudtam, miből mi fog kisülni. Magát Jane Eyre-t, a főhősnőt nagyon megszerettem, igazi gondolkodó és becsvágyó nő, és külön öröm, hogy különlegessége nem szépségében, hanem egyéniségében testesül meg. Azt hiszem sok olyan nő van kerek e világon, aki azonosulni tud ezzel a Charlotte Bronte-féle nőalakkal.

• Értékelés: 9/10
• Charlotte Bronte
• Jane Eyre rajongói oldal

Orson Scott Card: A hetedik fiú

Hosszas dilemmát követően - hogy meg merjem-e rendelni egy sok kötetes fantasy sorozat első darabját - végül elolvastam Orson Scott Card A hetedik fiú című regényét. Félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, valószínűleg nem fog egymagában, folytatásai nélkül porosodni a könyvespolcomon, hihetetlenül jó kis történet ugyanis! Olyannyira nem hagy nyugodni, hogy miként alakul Alvin (a főszereplő) sorsa a továbbiakban, hogy már tegnap moziba menet beslisszantam az Alexandrába, hogy megvegyem a sorozat következő darabját, de sajna csak az utolsó rész volt meg, így egy darabig még izgulhatok. No de sebaj...

A regény főhőse, ahogy említettem is, ifjabb Alvin Miller, egy hetedik fiú hetedik fia, ráadásul a család tizenharmadik gyermeke, így a népi hagyományoknak megfelelően varázslatos képességek birtokosa. A kis Alvin életét azonban egy ismeretlen erő különös balesetekkel sújtja, a helyi keresztény pap pedig - aki mélységesen megveti a Miller család és az amerikai telepesek különböző hexákkal, bűbájjal, ráolvasásokkal teli hitvilágát - magát az ördögöt látja a fiúban. Ezt sújosbítják folyamatosan megjelenő látomásai, melyet isteni kinyilatkozásnak tulajdonít, s melyek arra ösztökélik, hogy pusztítsa el a gyermeket.

A vallás, a hitvilág különösen hangsúlyos szerepet kap a műben, mondhatni lényegét képezi, ami egyáltalán nem meglepő annak tudatában, hogy a regény valójában a mormon vallás megalapítójának, Joseph Smith profétának az életét dolgozza fel. Alakja Alvin személyében elevenedik meg egy olyan 18-19. századi Amerikában, mely nagyon hasonló a valódihoz, azzal a különbséggel, hogy ebben a regénybeli világban másképp alakult a történelem (pl. George Washingtont lefejezték, így sosem lett elnök; Ben Franklin pedig kora nagy varázslója volt), illetve ebben az Amerikában a ráolvasások, igézések, a varázslat a telepesek mindennapjainak részét képezik. Joseph Smits élete és Alvin sorsa közt számos párhuzam felfedezhető, ám ennek, illetve az amerikai történelem különösebb ismeretének hiányában is teljes mértékben érthető és élvezhető a regény.

A fentiekből már talán sejthető, hogy ez nem egy átlagos fantasy regény. A természetfelettiség, a különböző varázslatos mozzanatok csupán finoman vannak jelen a történetben, így az események közel sem tűnnek olyan hihetetlennek. (Más műfaj ugyan, de engem kicsit Joanne Harris természetfeletti tulajdonságokkal, s varázslatos praktikákkal megáldott szereplőire emlékeztettek Card egyes alakjai.)

Nos, így első körben ennyi, de mivel Orson Scott Card igazán felkeltette az érdeklődésemet, és még számtalan dolgott meg lehetne említeni erről regényciklusról, tervbe vettem, hogy a további kötetek kapcsán majd alaposabban is körbejárom a témát (a mormon vallástól kezdve, Joseph Smithszen keresztül egészen magáig a szerzőig).

• Értékelés: 10/10
• A Termető Alvin ciklus áttekintése az endless-en
• Orson Scott Card

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...

Hasonlóan jártam a könyvvel, mint Crowe: megláttam a borítót, és beleszerettem! (Mellesleg megjegyzem, a képen nem látszik, de a címet körülölelő fekete növények valójában vörös színben fénylenek). Szerencsére azonban nem csupán a külcsín miatt volt érdemes megvenni, miután belekezdtem ugyanis, egymás után értek a meglepetések (többségében kellemes meglepetések).

Előszőr is valami egészen másra számítottam, ami talán annak is köszönhető, hogy a könyv hátlapját olvasgatva nem sokat tudunk meg magáról a történetről: egy 15 éves New York-i lány Londonba utazik az unokatestvéreihez vakációzni, a rokon gyerekek különös figurák, Daisy (a főhős) élete pedig lényegesen megváltozik. Kb. ennyi. Illetve még egy félmondat arról, hogy mindeközben a világ is kerekestül felfordul, de hogy őszinte legyek, e mellett majdnem hogy elsiklottam, pedig bizony az egyik legmeghatározóbb mozgatója a regénynek. Az írónő ugyanis - míg a nagynéni munkaügyben Oslóba utazik, s így egyedül hagyja a gyerekeket - előbb terrortámadásokkal, majd háborúval sújtja Angliát. A fiatalokat elválasztják egymástól, Daisy 9 éves unokahúgával egy farmra kerül mérföldekre a fiúktól, akiket szintén egy idegen házaspár gondjaira bíztak a háború idejére. Miután elszabadul a pokol, s az ellenséges erők borzalmas mészárlásba kezdenek, a két kislány egyedül vág neki a vadonnak (egy iránytű és egy autóstérkép segítségével), hogy megkeressék a fiúkat.

Ami különösen tetszett Meg Rosoff könyvében, hogy egy pillanatig nem hagyta figyelmen kívül, hogy főhősünk, Daisy, aki elbeszéli a történteket csupán 15 éves. Ennek megfelelően úgy ír, és azt írja meg az írónő, ami egy gyerek fejében lejátszódhat egy ilyen esetben. Eleinte - míg saját bőrükön nem tapasztalják - szinte tudomást sem vesznek a hírekben fel-feltűnő háborús állapotokról, élik saját kis elszigetelt, felnőttmentes életüket a farmon, ami ugye a gyerekek számára maga az álom. Daisy beleszeret saját unokatestvérébe, s bár tisztában van vele, hogy mindez a felnőttek értékrendje szerint elítélendő, dacol a szabályokkal, s boldogabb, mint valaha. Aztán minden megváltozik. Maga Daisy is, aki úgy igyekszik óvni unokahúgát a körülöttük tomboló rettenettől, s úgy harcol kettejük életbenmaradásáért, s a hazatérésért, hogy azt egy felnőtt is megirigyelhetné.

A történet vége... Na az az, amivel viszont annyira nem voltam megelégedve. Nem mesélem el, hisz nyilván akad, aki elolvasná, csak annyit jegyeznék meg, számomra túlon-túl romantikusra - megkockáztatom, kissé olyan brazil szappanoperásra - sikeredett. Talán szerencsésebb lett volna annál a bizonyos telefoncsörgésnél pontot tenni a végére. (Aki olvasta, tudja.)

A regény elvileg a fiatalabb korosztályt célozza meg, 2004-ben elnyerte a Guardian Gyermekirodalmi Díját, ennek ellenére - szerintem - nyugodt szívvel kézbe veheti egy felnőtt is.

• Értékelés: 7/10
• Meg Rosoff

Peter S. Beagle: A fogadós éneke

"Három különös nő érkezik a Húzó és Nyúzó fogadóba - mindhárman különleges erők birtokában, mind egy lehetetlen, kétségbeesett küldetést követve. Eljövetelük mindörökre megváltoztatja a fogadó lakóit és őket magukat is. Nyomukban Tikat lovagol, egy déli ifjú, aki meghalt és feltámasztott szerelme után kutatva egyre mélyebbre hatol a varázslatok és rejtelmek világába. Az ő sorsa is összefonódik a fölfoghatatlan hatalmakkal."

A fogadós éneke 1993-ban jelent meg előszőr, s elnyerte a Locus-díjat. Eredetileg egy öt versszakból álló dalból nőtte ki magát, melyet évekkel a regény keletkezése előtt írt Beagle. Állítása szerint azért kezdett bele A fogadós éneke történetébe, hogy rájöjjön, tulajdonképpen miről is szól a versike. A "kísérlet" olyannyira sikeres lett, hogy Beagle saját bevallása szerint is ezt a regényt tartja személyes kedvencének.

Érdekes könyv, a szó legpozitívabb értelmében. Az utolsó egyszarvú olvasása után voltak bizonyos be nem vallott elvárásaim Beaglevel szemben. Nos, ez a könyv mindet felülmúlta. S már így előljáróban megjegyezném, ha az író további művei (mert már most szomjazom a következőkre) is ilyen szinten lenyűgöznek, attól tartok, menthetetlenül a rajongójává válok.

A tartalom, a stílus kifogástalan (ahogyan Az utolsó egyszarvúban is), ám itt - ha lehet ilyet mondani - még egy lapáttal rátesz Beagle, mégpedig egy különleges és izgalmas szerkesztési móddal: az egymás után következő fejezeteket mindig más és más szereplő meséli el nekünk. És valóban olyan, mintha nekünk mesélnének. Beagle ugyanis képes elhitetni velünk, hogy mi magunk is ott ülünk a Nyúzó és Húzó fogadó (a regény fő helyszíne) egyik asztalánál, s kíváncsian hallgatjuk, ahogy a szereplők elbeszélik nekünk azt a nagy kalandot, mely valamilyen módon mindnyájukat összeköti. Gyakran még meg is szólítják az olvasót, mintha csak biztosak szeretnének lenni a figyelmünkben; vagy előfordul, hogy az asztalra csapnak, ami megint csak tudatosítja bennünk, hogy mi is ott vagyunk, mi is részesei vagyunk a kalandnak. A hatást pedig csak méginkább fokozza az az egyéni színezet, mely az egyes szereplők megynyilvánulásaira jellemző. Beagle ügyel arra, hogy egy-egy karakter esetében más-más hangot alkalmazzon, így szépen lassan észrevétlenül is kialakul bennünk egy olyan érzés, mintha mindegyikőjüket jól ismernénk, mintha valóban lenne létjogosultságunk ahhoz, hogy tagjai legyünk e különös társaságnak. Azt hiszem, talán Lőrinczy Judit fogalmazta meg legjobban az rpg.hu-n, azt a hatást, amit Beagle ezzel az előadói technikával az olvasóra gyakorol: "Pár nappal azután, hogy elolvastam az utolsó betűt is, hiányozni kezdtek a szereplők." Valami hasonlót éreztem/érzek én is.

• Értékelés: 10/10
• Peter S. Beagle magyar rajongói oldal

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Talán azzal kezdeném, hogy nagyon kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Nagyjából semmit sem tudtam a Fred Vargas írói álnéven tevékenykedő szerzőről (aki egyébként egy hölgy), s magáról a regényről. Hogy mégis megvettem az kb. a fülszövegnek köszönhető - izgalmasnak ígérkezett a történet, és felkeltette az érdeklődésemet, hogy az írónő civilben középkorász és pestisszakértő -, illetve nem utolsó sorban annak a potom 500 Ft-nak, amit elkértek érte (itt).

A könyvben előszőr Jossal ismerkedhetünk meg, egy hajóskapitányból lett kikiáltóval, kihez egy napon különös üzenetek érkeznek. Nagyjából itt érhető tetten előszőr Fred Vargas civilbeli hivatása, hisz egy a múltból vett foglalkozással ruházza fel szereplőjét. Ma már nem sűrűn látunk ugyanis utcai hírmondókat, akik faládikájukban gyűjtik a nép felhívásait, üzeneteit, majd meghatározott időközönként felolvassák őket a téren. Hiába tv, rádió, internet, újság, én jópofa dolognak tartom ezt a kikiáltósdit, így felettébb örültem az ötletnek.

Joss üzeneteivel egy időben Adamsberg felügyelő (ezúttal igazat adok a fülszövegnek, tényleg kissé columbós az emberünk), arra lesz figyelmes, hogy itt is, ott is elforgatott négyesre emlékeztető jelek bukkannak fel a lakásajtókon. Később pedig a jelöletlen ajtók mögött patkánybolhák által összecsípkedett, megfeketedett hullákra akadnak. A nagy kérdés, hogy vajon valóban pestisjárvány fenyegeti-e Párizst, ahogyan arra a titokzatos üzenetek és az áldozatok utalnak? S ha így van, vajon kinek állna érdekében ilyen szörnyűséget művelni?

Ez egy nagyon okosan kigondolt krimi, és bár a végén nincs az a hű, de nagy meglepetés, mégis meg vagyok elégedve a végkifejlettel is. Azért pedig külön köszönet az írónőnek, hogy így hirtelenjében baromi okos lettem pestis-ügyben! :) A műből egyébként 2007-ben film is készült Messze fuss, soká maradj! címmel, ám a véleményezések alapján nem egy maradandó alkotás. Kár, mert ez tényleg egy olyan történet, amit megnéztem volna filmen is.

• Értékelés: 8/10

Jack Kerouac: Úton

Beagle után kicsit nehéz volt visszacsöppenni Kerouac valóságába, amit Az utolsó egyszarvú kedvéért tettem le, kb. úgy fél-Úton. Az igazat megvallva egyébként is eléggé nyögvenyelősen haladtam vele, már a könyv elején kiderült számomra, hogy ez bizony nem kimondottan az én regényem. Ennek pedig két oka is van:

1. Kerouac az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója volt, s nem kétlem, hogy Úton című regénye az 50-60-as évekbeli Amerika forrongó ifjúságának Bibliája lehetett. A könyv remekül adja vissza azt az életérzést, ami akkoriban uralkodhatott a háború utáni társadalomból kiábrándult, lázadó fiatalságban. A gond csak az, hogy ez az életforma (végigstoppolni, beautózni Amerikát, legatyásodva lézengeni egyik napról a másikra az ivászat, a drogok és a nők mámorában) mérföldekre van az enyémtől. Ami alapvetően még nem is lenne akkora gond, DE:

2. Végig volt bennem egy olyan érzés, hogy talán ahhoz, hogy ez a könyv tényleg igazán magával ragadjon, férfinek kéne lennem. :) Telis-tele van pl. sztorizgatásokkal, amiken, ha az ellenkező nem képviselője vagyok, valószínűleg, jókat röhögök, így azonban kissé sokaltam őket.

A mű tulajdonképpen nem szól másról, mint az "úton levésről", az utazás körülményeiről, egy-egy állomáson eltöltött kaland elbeszéléséről. A két legfontosabb szereplő a főhős, Sal Paradise és cimborája, Dean Moriarty, akik a valóságban maga az író és barátja, Neal Cassady. Ők ketten ugyanis valóban beautózták Amerika és Mexikó különböző tájait, az Úton című regény pedig tulajdonképpen ennek az utazásnak a beszámolója fiktív szereplőkkel.

• Értékelés: 6/10 (A fentebb említett rajtam kívülálló okok miatt:)
• Jack Kerouac