Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Véletlenül akadtam erre a könyvre, szinte érintetlenül pihent az öcsém polcán. Ha nem tévedek, ajándékba kaphatta valakitől, de mivel - ne kérdezzétek miért - ő szinte kizárólag Forgotten Realms könyveket búj, azóta se olvasta el. Gondoltam, majd én. :)

A könyv hátlapján a következő ajánlások olvashatók:

"Ez a mű örök életű, mert a fantázia szépséges ereje is örök életű." /Nem York Times/

"Beagle-t joggal hasonlították Lewis Carrollhoz és J.R.R. Tolkienhez, de becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán." /The Saturday Review/

"A modern fantasy irodalom top tízes listáján Beagle regényének ott kell lennie." /A Fantasy Irodalom Klasszikusai/

Zöldfülű fantasy-olvasóként nem tudom, egyetérthetek-e, de annyi bizonyos, hogy engem teljesen lenyűgözött. Olvasása közben szinte láttam magam előtt minden egyes jelenetet, sőt, úgy éreztem, mint ha magam is belecsöppentem volna ebbe a bájos, izgalmakkal és kalandokkal teli tündérmesébe. Nem hittem volna, hogy ennyi idősen is ekkkora élményt nyújthat egy ilyesféle történet. És mégis. Sőt, egyetértek azzal a megállapítással, amit Komáromi Gabriella is megemlít a könyv utószavában, miszerint ez egy olyan regény, amelyet senki sem sajátíthat ki, sem gyermek, sem felnőtt.

A történet főhőse az egyszarvú, ki egy napon véletlenül megtudja, hogy ő maradt utolsónak a világon. Nem akar hinni a szóbeszédnek, így vándorútra indul, hogy megtalálja társait. Útja során barátokra lel egy varázsló és egy különös asszony személyében, akik végül vele tartanak, hogy segítsenek küldetésében, és egyben saját sorsukat is beteljesítsék.

A regényt egyébként 1968-ban írta Beagle. Azóta csak angol nyelven több, mint harminc kiadást megért, 1982-ben pedig animációs film is készült belőle. Nálunk csak 2005 táján jelent meg előszőr magyarul. Azóta az író több regénye és novelláskötete is kapható a Delta Vision Kiadó jóvoltából. (Már meg is rendeltem az egyiket.)

Joanne Harris: Csokoládécipő

Az igazat megvallva már Karácsony óta ott pihent a polcomon, s várt rám, hogy elolvassam, én azonban általában kissé gyanakvóan nyúlok a folytatások felé (pláne azok felé, melyekre nem is igen lehet számítani), s így volt ez a Csokoládécipővel is. A fülszöveg, s a borító sem sejtetett sok jót. Valahogy nem tudtam (vagy nem akartam) elképzelni Vianne-t a nagyváros forgatagában, s a kis Anoukot, mint középiskolás kamaszlányt. Ennek ellenére egészen jó kis regény kerekedett belőle, néhány apróságtól eltekintve. Na de erről majd később...

Öt év telt el a Csokoládé eseményei óta. Vianne-t és Anouk-ot Párizsba űzte a Változás Szele, ahol észrevétlenül, az apró varázslatokkal felhagyva, hétköznapi emberek módjára igyekeznek elvegyülni a tömegben, megbújni a Fekete Ember s a Nyájasok elől. Roux - bár nincs velük - maradandó nyomot hagyott a család életében Rosette személyében, aki négy éves, és épp olyan különleges képességekkel van megáldva, mint anyja, s nővérkéje.

Ezúttal három mesélőnk van, Vianne, Anouk és egy új szereplő, Zozie de I'Alba, aki összebarátkozik a kislánnyal, s dolgozni kezd a Vianne vezette csokoládéboltban. Már a könyv elején kiderül, hogy ő amolyan rossz boszorka, ki arra fordítja természet adta hatalmát, s az évek alatt gondosan kialakított "rendszerét", hogy életeket gyűjtsön, s tegyen mágévá. Betoppanásával feborul a Vianne által oly gondosan kialakított rend. Zozie túlságosan is Vianne régi énjére emlékeztet, s éppen ez válik fegyverévé. Felvirágoztatja a csokoládéboltot, hatalmába keríti Anoukot, igyekszik saját gonosz érdekei szerint igazgatni a szálakat az asszony, s gyermekei életében. S hogy végül ki és mi győzedelmeskedik - az ártatlan családi varázslatok Vianne részéről vagy a Zozie által gyakorolt sötét mágia - az a történet végén kiderül, amikor is szemtanúi lehetünk egy jó és egy gonosz boszorkány összecsapásának.

Egy-két dolog zavart csupán. Például a mobiltelefonok, az euro és egyéb, a mai világot idéző jelenségek, amit - bár nem emlékszem már, milyen évet írtunk a Csokoládé eseményeikor, és bizonyára nem követett el akkora hibát az írónő, hogy e szempontból következetlen lett volna - valahogy én nem tudom összeegyeztetni Vianne világával (még akkor sem, ha ezúttal Párizsba, a nagyvárosba sodorta a szél). Ettől eltekintve azonban azt tudom mondani, hogy egy a Csokoládéhoz hasonlóan letehetetlen, kedves olvasmány, ami mellesleg számos értékes üzenetet közvetít felénk az anyai szeretetről, a gyermeki ragaszkodásról, arról, hogy mindig, minden esetben vállaljuk önmagunkat, s hogy "nem minden arany, ami fénylik".

J. D. Salinger: Franny és Zooey

Az 1957-ben kiadott könyv két (elvileg) novellát tartalmaz, ám véleményem szerint együtt a kettő - mivel igencsak szorosan összefüggnek - simán elmenne egy kisregénynek. Az első, "Franny" címmel fémjelzett novellából megtudhatjuk, hogy Frances Glass alias Franny igen erőteljesen hatása alá kerül egy bizonyos könyvnek, mely egy orosz parasztember zarándoklatáról szól, s arról, hogyan lehet megtanulni szüntelenül imádkozni, s az ima folytonos ismétlésével egyfajta "megvilágosult" állapotba jutni. Frannyben - maga sem érti miért - megváltoztat valamit az említett könyvecske, furcsán érzi magát, miközben barátjával ebédel (valójában ő maga csak ül szendvicse felett, míg Lane jóízűen falatozik), folyton rosszul lesz, ok nélkül elsírja magát a mosdóban, majd ájultan esik össze az étterem padlóján.
A második novella főszereplője Zooey, Franny bátyja, a 25 éves tévészínész, a helyszín pedig a család new yorki otthona, ahol a lány teljes depresszióban fekszik a díványon. Itt tulajdonképpen két beszélgetésnek leszünk fültanúi - az egyik Zooey és anyja, a másik pedig Zooey és maga Franny közt zajlik -, melyek mindegyikének középpontjában a lány idegösszeomlásának okai, illetve ebből a neurotikus állapotából való kizökkentése áll. Ebben a részben számos háttérinformációt is megtudhatunk a Glass családról. A dialógusokból kiderül, hogy a szülőket hét "csodagyerekkel" áldotta meg a sors, akik kiskoruktól fogva éveken keresztül szereplői voltak egy rádiós műsornak, mely "Az okos gyerek" címmel futott. Egyértelművé válik, hogy ez a tényező, illetve a két legidősebb testvér részéről gyakorolt vallásfilozófiai, spirituális ráhatás Frannyre és Zooeyra nem kis mértékben befolyásolta, hogy a két címszereplő olyan lett, amilyen. Hogy egyikük sincs kibékülve önmagával, s a világgal. (Mert bizony attól függetlenül, hogy a könyvben csupán Frannynél tapasztalható látványosan az idegosszeomlás, a depresszió, a párpeszédekből érezhető, hogy a fiúval sincs minden rendben, csupán az ő esetében ez másképpen nyilvánul meg.)
Huh, hát az van, hogy nekem ez volt az első Salingerem, és már értem, miért van az, hogy az írót vagy nagyon szeretik vagy nagyon nem (köztes kategóriáról azt hiszem, még nem nagyon hallottam). Örömmel nyugtázhatom, hogy én az előbbibe tartozom. Viszont valóban nem ajánlom azoknak, akiket egyáltalán nem érdekel a filozófia, pszichológia, lélektan mert bizony itt nem a cselekmény az, ami hangsúlyos, itt olyan beszélgetéseket olvashatunk, amelyek nem hangzanak el egy átlagos család átlagos nappalijában. Erőteljesen elgondolkodtató, és sokszor bizony az olvasót magát is megbolygató, néha nyomasztó beszélgetések ezek. Feltéve persze, ha képes az ember beleélni magát a leírtakba...

Knut Hamsun: Áldott anyaföld

"Vajon ki taposta ki a lápon a zsombékok között az erdőbe vezető hosszú, hosszú ösvényt? Az első ember, az első férfi, aki erre vetődött. Senki sem előzte meg, neki még nem törtek utat. Később aztán egy-egy állat követte és kimélyítette a mocsarakat és lápokat átszelő halvány nyomot, majd valamelyik lapp rénszarvasterelés közben kiszimatolta az ösvényt. Így keletkezett az út a vadonban."

Ő volt Izsák. Az első telepes, a majdani "őrgróf", maga az őserő megtestesítője, ki nem volt se szép, se különösebben okos, ideérkeztekor még csak szelídnek sem volt mondható, kinek nem volt egyebe, mint egy szál batyuja, két kezének ereje, s szeretete, melyet a természet, a föld, az otthon iránt táplált.

A vadon kellős közepén telepedett le, egymagában, s elkezdte földjeit művelni. Csak ő volt, s az erdő. Majd idővel mellészegődött egy nyúlszájú asszony, ki azelőtt senkinek sem kellett. Gyerekeik is lettek szép számmal, a jószág is gyarapodott. Izsák egyre-egyre terjeszkedett. Majd mások is jöttek. Újabb telepesek. A föld olcsó volt, így sokan kapva-kaptak a lehetőségen. Voltak, kik örömüket lelték a vadonban, s kemény munkával, de elboldogultak, mások azonban a meggazdagodás reményében érkeztek csupán. Ám aki igazán ide való, annak nem érnek sokat az anyagi javak. Van, mi ennél százszor értékesebb...

"A vadon lakója nem roppan össze. Friss levegőn él, egyszerűen öltözködik, s a bort csak a kánaáni mennyegző történetéből ismeri. Nem gyötri magát elérhetetlen vágyakkal: művészet, újságok, fényűzés, politika pontosan annyit érnek, amennyire becsüljük. Az anyaföld kincse azonban sorsunk minden eredete és forrása."

Knut Hamsun egy külön kis elszigetelt világot teremtett a vadon mélyén, mely sok tekintetben meglehetősen egyszerű, mégis felvillantja mindazon értékeket, melyek megléte szükségesnek kell, hogy legyen egy az emberhez méltó élethez. Hamsun szereplői nem beszélnek érzéseikről, mégis megható, ahogy apa és fia félszavakból is megértik egymást, ahogy két jóbarát önfeledten bolondoznak egymással, és valahogy sugárzik belőlük a lelki nyugalom, a megelégedettség. Elégedettek, és büszkék arra amilyük van, melyet két kezükkel, s a természet közbenjárásával alkottak meg. Mely mellesleg töredékét képezi annak, ami a mai ember többségének megadatik. Mégis valamiért irígylésreméltó az Izsák által megteremtett vadonbeli telep, Sellanraa világa.

A regény Hamsun fő művének mondható, egyik legismertebb regénye. 1917-ben írta, és ez az alkotása hozta meg számára a Nobel-díjat. (Abszolut megérdemelten.)

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Ha jól emlékszem, úgy 16-17 éves lehettem, amikor előszőr találkoztam Márquezzel. Apukám ajánlására kezdtem bele az író Nobel-díjas Száz év magány című regényébe, ami ha minden igaz ajánlott olvasmányként szerepelt a gimnáziumi tananyagban is. Bevallom, akkor nem voltam elragadtatva tőle, és úgy a könyv negyedéig jutottam... Jó pár év eltelt azóta, és most, hogy ekkora "divat lett" Márquezt olvasni, s kijött a Szerelem a kolera idején című regényt feldolgozó mozi is, gondoltam, érdemes volna még egy esélyt adnom az írónak.

Mivel kíváncsi voltam a filmre, az előbb említett regényre esett a választásom (jobb szeretem ugyanis előbb elolvasni a művet, s csak aztán megnézni a filmváltozatot). És hát.. nem tudom, 16-17 évesen hova tettem a fejem, mert ez a Márquez-regény bizony fantasztikus volt!

A történet dióhéjban: Két fiatal szerelme beteljesületlen marad, a lánynak ugyanis egy másik férfira esik a választása, egy gazdag, befolyásos orvosra, aki igazán jó partinak számít. Ebben a boldognak mondható házasságban elröppen 50 év, a házaspár együtt öregszik meg, majd egy véletlen baleset folytán meghal a férj. Ekkor lép színre a történet elején hoppon maradt ifjú, ki szintén megöregedett, ám az elmúlt évtizedek alatt egy percig sem feledte szerelmét. Megjelenik az özvegynél, s 50 év után végre feleségül kéri.

Márquez fantasztikusan ír, élvezet volt olvasni minden egyes szavát, és - bár viszonyítási alapom még nincs, hisz ez az egyetlen regény, amit olvastam tőle - egy olyan sajátos stílussal bír, mely teljességgel magával ragadott. Azt hiszem, ezek után a Száz év magány is megérdemel még egy kísérletet. :)

David Davidar: A kék mangó háza

"Dél-India Csevatar nevű faluja a Dorai család otthona és megszállottan védelmezett kincse nemzedékeken át. Azonban 1899-ben, amikor Solomon Dorai személyesen kénytelen felvenni a harcot a paradicsomi környezetben felbukkanó veszedelmek, a viszálykodás és az elkerülhetetlen fejlődés fenyegető rémségei ellen, minden megváltozik. A Dorai család sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a tengerparti településsel és India viharos történelmével. Solomon fiainak és unokájának innentől kezdve állandóan harcolniuk kell: a függetlenségükért vagy az álmaikért, a britek, a különböző kasztok vagy éppen egymás ellen – a lelki békéjükért és a család boldogulásáért egyaránt."

A kétkötetes regényre az Alexandra honlapján akadtam rá a leértékelt könyvek közt. Valamiért megtetszett a cím, s a vidám borító, úgyhogy anélkül, hogy valaha bármit is hallottam volna róla, megrendeltem. Érdemes volt.

Ahogyan az a fenti fülszövegből is kiderül, mindamellett, hogy több generáción keresztül nyomon követhetjük egy indiai család történetét, a könyv bepillantást nyújt a különböző kasztok rendszerébe, folytonos csatározásaikba, és több szemszögből is láttatni engedi az indiaiak és britek közti (akkoriban) igen kényesnek mondható viszonyt. Az író maga is indiai, mégsem érezhető igazán, hogy bármelyik oldalra is megbillenne a mérleg nyelve. Érdekes például, hogy egyetlen családon belül is (igaz, nem kis családról van szó) van, aki csatlakozik a forradalmárokhoz, hogy harcoljon hazája függetlenségéért, akad azonban olyan is, aki minden erőfeszítésével igyekszik beilleszkedni egy angolokkal teli közösségbe, még akkor is, ha ezzel fel kell adnia népének régről megőrzött hagyományait. Számomra egyébként ezutóbbi hozzáállás kevésbé szimpatikus. Szomorúnak találom például, hogy sok indiai különböző kencével és porral fehérítette az arcát, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, hogy ne keljen szégyenkeznie bőrszíne miatt a saját (!) hazájában. Danielnek, a regény egyik főhősének egyébként épp egy ilyen bőrfehérítő kenőcs feltalálásával és forgalmazásával sikerül meggazdagodnia.

A korabeli történelmi, politikai helyzet tehát kiemelten hangsúlyos szerepet kap a műben, de bepillantást nyerhetünk természetesen az ott élők szokásaiba, hagyományaiba, az író sorai által szinte mi magunk is gyönyörködhetünk a tájban, s ízlelhetjük a helyi ízeket (melyek összetevőinek némelyikéről én még csak nem is hallottam), s megtudhatjuk többek közt, hogy mennyiféle mangót termesztenek szerte Indiában, hogy hogyan zajlik egy indiai lánykérés, és esküvő, és a könyv végefelé még annak is tanúi lehetünk, hogy hogyan kell szakszerűen tigrisre vadászni. (Imádtam ezt a részt!) :)

  • Értékelés: 8/10

Melissa P.: Minden este 100-szor, kefével

Már jó pár hónappal ezelőtt elolvastam, de valahogy elmaradt a bejegyzés. Talán a kényes témának köszönhetően. Egy 15 éves szicíliai diáklány naplóját tartjuk ugyanis a kezünkben, melyben arról a megközelítőleg két éves időszakról olvashatunk, mely leforgása alatt egy ártatlan kamaszlányból egy valóságos "prostituált" válik. Azt hiszem, tipikusan az a fajta írás, melynek olvasása közben nem a könyv által nyújtott fantasztikus olvasmányélmény, hanem sokkal inkább a kíváncsiság vezérli az embert abban, hogy a végére érjen.

Én nem teljesen erre számítottam. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy ilyen is van. Ha van. Mert tegyük hozzá, itt-ott kissé hamisnak, és hiteltelennek éreztem a leírtakat. Vagy legalábbis remélem, hogy egy 15 éves lánynak a valóságban nem ilyen egyszerű lépten-nyomon pont egy olyan felelőtlen és perverz fickóba botlani, aki fenntartások nélül belemegy egy tinídzserkorú lány erotikus kihívásaiba. A másik problémám azzal volt, ahogyan mindezt papírra vetette Melissa. Számomra kissé mesterkélt, szavait nehezen tudom azonosítani egy tizenévesével. Aztán persze ki tudja... A mai gyerekek annyira mások, mint mi voltunk.

A napló jellege is furcsa, hisz gyakorlatilag másról nem is olvashatunk benne, csak Melissa szexualitással kapcsolatos élményeiről, érzéseiről. Családról, barátokról, iskoláról szinte semmi. (Létezik, hogy valakit, ennyi idősen csak és kizárólag a szex foglalkoztasson?) És ami tán a legérthetetlenebb számomra, hogy könyörgöm, hogy lehet az, hogy egy 15 éves gyerek oda, és akkor mehet, amikor csak akar, anélkül, hogy a szülei mindebbe beleszólnának, illetve bármit is észrevennének abból, ami a kislányukkal történik?? (Remélem, nem én vagyok túlzottan konzervatív, és nem élek álomvilágban.)

Ha igaz is a történet, ma már bizonyára Melissa szülei is tisztában vannak vele. Legjobb tudomásom szerint ugyanis a könyv előszőr álnévvel jelent meg, aztán persze nem sokáig sikerült titokban tartani a napló írójának kilétét, így ma már mindenki tudhatja, ki is ez a titokzatos szicíliai diáklány. Erre mondják, hogy ciki! :)
  • Értékelés: 5/10
  • A könyv alapján készült film

Stefanie Zweig: Viszontlátni Afrikát

Szeretek más, a miénktől merőben különböző tájak és kultúrák világában barangolni, megismerni az ott élők szokásait, hiedelmeit, a számomra még ismeretlen természet csodáit, ízeket, illatokat... Ha másképp nem megy, legalább a könyvek lapjain. Ilyenkor, nyáron különösképp élvezem az ilyen, és ehhez hasonló olvasmányokat, hisz egy kicsit mintha ezáltal is nyaralni mennék.

A könyv szerzője, Stefanie Zweig maga is sok időt töltött Afrikában (ld. önéletrajzi regénye: Hontalanul Afrikában), így minden bizonnyal hiteles képet kaphatunk a lenyűgöző afrikai tájról, s az itt élők mindennapjairól, gondolkodásmódjáról. Engem rabul ejtett ez a miénktől távoli és merőben más értékrenden alapuló világ, mely talán sokunk számára túlontúl civilizálatlannak és nyersnek bizonyulna, de szerintem pont ebben rejlik a varázsa. A könyvben felvonultatott afrikaiak élete közel sem könnyű, mégis hihetetlen nyugalommal és kiegyensúlyozottsággal élik azt. Minden sokkal lassabb, az emberek velünk ellentétben ráérnek "szafarira menni" (mint megtudtam, ez jelenti azt, amikor elmerülnek gondolataikban, múltról, jövőről, az élet dolgairól). Különös lehet számunkra az is, hogy egy egyszerű szék, vagy egy kőfalakkal épült viskó tolajdonosa már kiváltságos embernek számít köreikben. Furcsa szokásaikról pedig csak annyit így előljáróban, hogy meglepve olvastam, hogy az afrikai emberek (legalábbis a műben szereplők) csak évekkel születésük után adnak gyermekeiknek nevet.

A történet egy fiatal hölgyről, Stelláról szól, aki gyermekkorát Afrikában töltötte a szüleivel. (Mint utóbb rájöttem - bár nem zavaró a könyv olvasása szempontjából-, okosabb lett volna előbb az írónő Karibu - Isten hozott c. regényével kezdenem, az szól ugyanis a család Afrikában való letelepedéséről, s Stella gyerekkoráról.) Itt Stella már felnőtt nő, gyermeket vár egy férfitől, akivel - tudomása szerint - nem lehetnek együtt. Úrrá lesz rajta a bizonytalanság, nem találja a helyét a világban, így gondol egyet, s várandósan útnak indul Angliából a távoli Afrikába, ahová élete korai szakaszának feledhetetlen emlékei fűzik. Célja, hogy kiderítse, melyik is valójában igazi hazája: Anglia, ahol szülei halála után él gazdag nagyapjával, vagy a múltját jelentő afrikai táj?

Mit olvassanak a 7-8. osztályosok?

Nem tűntem el, s olvasok még mindig, amikor időm engedi, csak hát igazság szerint egy elég strapás két hónapon vagyok túl. Két szakdolgozat megírása, leadása, vizsgák, aztán hamarosan államvizsga... szóval akad(t) teendő bőven. Most is épp az irodalom módszertani záróvizsga tételeimet nézegetem. Apropó... kíváncsi lennék a véleményetekre az egyik tétellel kapcsolatban. A feladat egy 5 tételből álló ajánlott olvasmány-lista elkészítése a 20. századi világirodalomból 7-8. osztályos tanulóknak. Ti mit ajánlanátok a kis nebulóknak? :)

Deborah Moggach: Libikóka

"A Price família átlagos, jómódú angol család - tágas ház, jól menő cég, elegáns állás, előkelő iskolák. Egy szép napon még floridai utazást is nyernek, és képük bekerül a lapokba. Kisvártatva nyomtalanul eltűnik a tizenhét éves Hannah. Amikor az emberrablók félmillió font váltságdíjat követelnek érte, a család minden erejét összeszedi, hogy a lányt kiválthassa. Ám a történet akkor veszi igazán kezdetét, amikor Hannah visszatér. Mi történik egy családdal, ha elveszítik a házukat, a társadalmi rangjukat, minden vagyonukat? Miként hullik szét egy addig boldog közösség a bűntudat és a pénztelenség súlya alatt, hogyan kényszerülnek a családtagok szembesülni önmagukkal? És ez még nem minden. Hannah megdöbbentő meglepetést tartogat valamennyiük, sőt az elrablói számára is..."
Amikor előszőr elolvastam a fülszöveget, szinte biztos voltam benne, hogy a nagy meglepetés, csakis az lehet, hogy az elrabló teherbe ejtette Hannah-t. Aztán ahogy belekezdtem a könyvbe, és megismertem a lányt, az emberrablót, a körülményeket, egyre bizonytalanabb voltam teóriámban. Aztán megint csak meglepődtem...
Nem voltak túl nagy elvárásaim, mégis egészen élvezetes és izgalmas kis történet kerekedett ki belőle. A borító viszont - szerény véleményem szerint - borzalmas. :)