One Lovely Blog Award

Mindenekelőtt szeretném megköszönni mindenkinek, aki nekem ajándékozott egyet, a számára legkedvesebbnek ítélt könyvesblogok vándordíjából. Az ötlet egyébként Amadeától indult - amennyire sikerült lekövetnem -, és lényege, hogy amennyiben téged ér a megtiszteltetés, és díjazott leszel, tovább kell adnod hét másik, számodra szimpatikus könyves (?) blognak. És akkor most jön a megnetegítőzés: sorry, amiért csak most reagálok erre a kedves gesztusra, de nyaraltam/dolgoztam/kutyáztam, plusz még egy kicsit betegeskedtem is, úgyhogy szinte arra sem volt időm, kedvem mostanság, hogy bekapcsoljam a gépem. De jobb később, mint soha..., úgyhogy íme az én választottjaim: Cseripok, Mamzel, Szilvi, Nima, Joeymano, Annamarie, RandomSky

Aki még nem tette volna meg, adja tovább a többieknek is! :)

Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban

Már régóta szerettem volna olvasni valamit Austertől, de sajnos - mint kiderült - a regény, amire végülis a választásom esett nem volt a legszerencsésebb az íróval való első találkozás szempontjából. Sikerült kiszemelnem azt a művét, melyre a leginkább jellemző, hogy más regényeire építkezik, és emiatt megértéséhez nem árt ismerni Auster teljes életművét.

Ami miatt végülis ezt választottam, az a könyv hátoldalán található rövid tartalmi ismertetés volt, ami mindjárt kíváncsivá tett. Adva van ugyanis egy Mr. Blank nevű öregember, aki valamilyen oknál fogva egy ismeretlen szobában ébred. Nem emlékszik arra, ki ő, hogy és mi okból került oda. A szoba maga is érdekes: az íróasztalon kéziratköteg, ismeretlen alakok fényképei, a redőnyt nem lehet felhúzni, és bár valahonnan többször is ellátják váltásruhával, a szekrényt akárhogy keresi, nem találja. Időnként meglátogatják őt, ám sehogysem tudja hova tenni ezeket az embereket azon kívül, hogy érzi, valahol, valamikor már mindannyiukkal találkozott.

Az alapötlet nagyon tetszik, és tulajdonképpen a megvalósítás is, annak ellenére is, hogy valami egészen másra számítottam. A megrögzött Paul Auster olvasók persze már biztosan félúton, sőt talán már előtte is leleplezik az író célját, ezzel szemben én csupán a végén kezdtem kapisgálni, és a tényleges megértéshez nagy segítségemre volt a frappáns befejezés, és némi utánaolvasás (pl. hogy milyen szerepet töltenek be az öregúr látogatói).

Így utólag sajnálom, hogy ezzel a regénnyel kezdtem az Austerrel való ismerkedést, mert tényleg egy jó kis olvasmányról van szó, de azt hiszem, sokkal ütősebb lett volna számomra a könyv, ha mindarra, amit nagy nehezen felismerni véltem a sorok közt, magamtól jövök rá az eddigi Auster regények élményei kapcsán, s nem pedig némi külső segítséggel.

Naomi Novik: Őfelsége sárkánya

Normális esetben valószínűleg egy, maximum két nap alatt kiolvasom ezt a regényt, de mostanában annyi más adódott, ami elterelte a figyelmemet a könyvekről (leánybúcsúztunk egyet a csajokkal - ne tessék megijedni, nem az enyém volt -, szurkolnom kellett a páromnak a kajak-kenu világkupán, aztán egy új jövevény, Panka - egy havanese kiskutya - érkezése...). Szóval egy időre elszakadtam Novik lenyűgöző fantáziavilágától, ami megjegyzem, előtte sikeresen magába szippantott.

Kellemes csalódás volt, pedig igazándiból nem sok félnivalóm volt, hisz nagyon sok pozitív kritikát olvastam a regényről, mielőtt magam is belevágtam az olvasásba. A történet hihetetlenül érdekes és olvasmányos, és bár sokan nehezményezik Noviknak, amiért a cselekményt a szokásostól eltérően nem egy kitalált fantáziavilágba, hanem egy létező történelmi korba, a napóleoni háborúk idejébe helyezi, nekem ez kifejezetten tetszett. Novik olyan részletesen bemutatja az általa megálmodott repülő hadtestet, a különféle sárkányok és reptetőik a társadlomtól kissé elszigetelt, különc életét, hogy számomra cseppet sem vált összeegyeztethetetlenné a napóleoni kor egyéb hadi alakulataival, és zokszó nélkül el tudtam fogadni, hogy valahol, valamikor egy alternatív világban akár így is lehetett volna.

A történet egy Kevély névre hallgató angol hajón veszi kezdetét - ekkor még nyoma sincs sárkányoknak. Aztán miután egy könnyű csatában legyőzik a francia Amitiét, egy különös hadizsákmányra tesznek szert: egy sárkánytojásra. A hajó fedélzetén eluralkodó izgalom már itt sejteti velünk, hogy a repülő hadtest létezése ugyan köztudomású, annak pontos működését és egyáltalán a sárkányok és gazdáik közös életét bizony sűrű homály fedi. És ettől még izgalmasabbnak ígérkezik a dolog. A tojásról megállapítják, hogy hamarosan kikel, így gyorsan gondoskodniuk kell egy személyről, aki vállalja az állat befogását, mely egyet jelent azzal, hogy élete hátralévő részét kizárólag e különös teremtménynek szenteli. Arra azonban egyikük sem számít, hogy hiába a sorshúzás, a sárkányfióka maga választja ki gazdáját, John Laurence kapitányt, akinek attól a pillanattól fogva fenekestül felfordul az élete...

Bár eddig nem igazán volt szerencsém egyéb sárkányos sztorikhoz, így összehasonlítási alapom nem igen van, Noviké viszont valami hihetetlen módon magával rgadott. Nagyon tetszett, hogy többféle sárkányt is felvonultatott, más-más külső és belső ismertetőjegyekkel és különleges képeségekkel. Izgatottan várom, milyen további fajokat ismerhetünk még meg a sorozat elkövetkezendő részeiben, és hogy egyáltalán... hogyan alakul hőseink sorsa. Zárszóként még annyit, hogy a borító valami gyönyörű. Mindhárom eddig megjelent részé egyaránt. Élmény volt kézbe venni.

Henry James: Washington Square

A történet eléggé tipikus. Adva van egy fiatal lány, akinek olyan férfit sikerül kiszemelnie vőlegényéül, aki édesapjának meglehetősen ellenszenves. Az apa, aki csak lánya érdekeit kívánja szem előtt tartani, ellenzi a házasságot, s kijelenti, hogy amennyiben létrejön a frigy, kitagadja lányát az örökségből.

Az elején egészen ígértesnek tűnt a regény. Miután Henry James bemutatta Dr. Sloper-t, a neves New York-i orvost - az apát -, s megtudhattuk, hogy feleségét, s első gyermekét - egy fiút - elveszítette, és csupán Catherine maradt neki - aki se nem szép, se nem különösebben okos, és ráadásul ugye lány - kíváncsi lettem, mi fog kisülni ebből az érdekesnek ígérkező apa-lánya kapcsolatból.

Négy fontosabb szereplőnk van: Dr. Sloper, Catherine, Lavínia néni (Catherine nénikéje) és Morris (az udvarló). Mint karakter, mindegyikük tökéletes, ám egyikükkel sem tudtam igazán azonosulni, sőt mi több, a doktor volt az egyedüli, aki nem ment az idegeimre. :) Catherine bosszantóan naív, még azt is meg merném kockáztatni, hogy egy kicsit butuska, és egy cseppnyi életrevalóság sem szorult belé. Lavínia néni tipikus lepcses szájú nagynéni, aki a világon mindenbe beleüti az orrát, és rend szerint kissé elferdítve adja tovább a megszerzett információkat. Morris egy piperkőc, első perctől ellenszenves az apának - nekem is -, hősnőnk egyszerűsége pedig többek közt ebben is remekül tetten érhető, hisz soha egy percig sem kételkedik szerelme becsületességében, pedig számtalanszor jelét adja ellenkezőjének. És az apa, a remek emberismerő, akinek szintén megvannak a maga hibái, de még így is talán ő az egyedüli, aki képes a normális gondolkodásra.

Bár nagyon hamar kiolvastam, nekem nem tetszett igazán ez a regény. A történet fárasztó és a vége felé egyre inkább nyomasztó volt számomra. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben én lettem volna az apa helyében, sokkal egyszerűbb, kézenfekvőbb és véleményem szerint hatásosabb megoldást találtam volna arra, hogy makacs lányom kiverje fejéből a nemkívánatos kérőt, mint esetünkben Dr. Sloper. (Ő európai útra vitte Catherine-t.) De az én ötletem valószínűleg túl egyszerű lett volna a történetszövés szempontjából. :)

Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei

Megint egy OKK-s poszt, és kivételesen a határidővel - amit ugyan csak megközelítőleg kell betartani - sem voltam gondban. Pedig egy jó darabig azt hittem, hogy abban leszek. :) Amikor ugyanis elkezdtem olvasni a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy ez valami bődületesen nagy baromság lesz, ami nem biztos, hogy engem érdekel. Aztán szerencsére hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, és maximális elégedettséggel tettem le a regényt. Határozottan ki merem jelenteni, hogy fogok még Vonnegut könyvet olvasni. Érzésem szerint nem is egyet.

A könyvklubnak ugye A Titán szirénjei-re esett a választása, melynek címe ugyan valamelyest árulkodó, én mégsem gondoltam, hogy egy sci-fi-t veszek a kezembe. Márpedig Vonnegut regénye a tudományos fantasztikus irodalom közé sorolható. Ezt pedig a „krono-szinklasztikus infundibulum” teszi lehetővé, ami valami olyasmit jelent, hogy általa egyszerre tudunk létezni múltban, jövőben, sőt általa képesek vagyunk testet ölteni más-más bolygókon egyszerre. (Tudom, lehetne pontosítani a meghatározáson, de ennyire futotta.) Esetünkben Winston Niles Rumfoord lesz az a szerencsés, aki magáénak tudhatja az említett képességet, s általa, mint bábokat, mozgathatja embertársait, különös tekintettel két személyre: egykor volt feleségére és egy olyan fickóra, akit egész életében mindig, mindig csak szerencse ért.

Ez így persze mind egy kicsit bugyutának tűnik. És még számos más elsőre bugyutának tűnő dolog előkerül a könyvben, de természetesen mindez nem véletlen. A könyv egy hatalmas paródia, ami mégis rendkívül komoly kérdéseket feszeget, úgy mint vallás és tudomány közti kényes viszonyt, a szabad akarat kérdését és egyáltalán az élet értelmét.

Nincs is miért szaporítanom tovább a szót... Ez a könyv baromi jó volt! Úgyhogy ezer hála és köszönöt a Könyvklubnak. Ha nem került volna porondra az OKK-ban, nem valószínű, hogy egyhamar a kezembe veszem.

• A többiek véleménye: Christina, Nima, Szilvi, Poggi, Dün
• Vonnegut.com

Umberto Eco: A rózsa neve

"Az Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és ravaszsággal lát neki a nyomozáshoz, Adso segédletével. Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tudnak bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek..."

Bár már nagyon régóta el szerettem volna olvasni a könyvet, végülis csak nemrég, az Amadea-féle könyvklub kapcsán sikerült ténylegesen rávennem magam arra, hogy belekezdjek. S mint kiderült, kissé meggondolatlan voltam, legalábbis ami a határidőt illeti - ami elméletileg május 15. volt -, ugyanis nem sejtettem, hogy nekem ez ilyen nehezen fog menni...

Jó könyveket általában pik-pak kiolvasok. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy A rózsa neve nem egy jó könyv. Valamiért - talán rossz időben, rossz hangulatban fogtam hozzá - nekem mégis egy kicsit csalódást okozott. Érdekes volt, hogy egyes részek (főleg a gyilkosságok körüli nyomozósdi) szinte sodort magával, aztán a rákövetkező oldalak során majdhogynem elaludtam, majd megint egy izgalmasabb, érdekfeszítőbb rész következett, amit ismét egy unalmasabb követett... (Persze az is lehet, hogy nem az esti órák a legalkalmasabbak a könyv olvasására, amikor egy fárasztó nap után beesek az ágyba, és akarva-akaratlan leragadnak a szemeim Eco hosszadalmas filozófiai eszmefuttatásain.)

Na de a lényeg, hogy végül azért kiolvastam, és nem érzem úgy, hogy nem volt érdemes rászánni az időt. Az említettek ellenére számos olyan dolog volt, ami egyenesen lenyűgözött. példának okáért a regényben igencsak fontos szerepet betöltő könyvtár. Aztán maga a kolostori élet, a szerzetesek szokásai, gondolkodásmódja... ami talán azért is volt számomra különösen érdekes, mert szégyen, nem szégyen, nem igazán vagyok vallásos, így néhány alapvető ismerettől eltekintve, nem sokat konyítok a témához. Azt is el kell ismernem, hogy leírhatatlan hangulat lengi át az egész regényt, sokszor úgy éreztem, mintha magam is ott bóklásznék az éj leple alatt a kolostor falai közt.

DE: Érzem én, értem én, hogy a könyv csak másodsorban krimi, és az a baj, hogy engem éppen az a váz, a regény krimi volta, ami inkább megfogott. Én nem éreztem plusznak azt a filozófikus, intellektuális töltetet, ami miatt sokak számára ez egy valóságos irodalmi csemegének számít.

Azt hiszem, én inkább olvasnék egy Agatha Christie-t. Ez van.

• A többiek véleménye: Mamzel, Joey, káááá, csipkepitty

E. M. Forster: Szoba kilátással

A könyv alapján készült film már nagyon régóta megvan, és alig vártam, hogy megnézhessem. Előtte viszont mindenképpen el szerettem volna olvasni magát a regényt. Nos, ez megtörtént, csak épp sikerült a saját csapdámba esnem, most ugyanis, miután végére értem a kötetnek, valahogy elment a kedvem a filmtől. :)

Egy az 1900-as évek Angliájában játszódó szerelmi történetről van szó. Főhősnőnk Lucy Honeychurch, aki unokatestvérével, a kissé konzervatív Charlotte Bartlett-tel Firenzébe utazik, hogy ismerkedjék a művészetekkel. Itáliában tett látogatása során megismerkedik a különc Emersonékkal (apa és fia), akik furcsa, addig ismeretlen érzéseket indítanak meg benne. Lucy, miután egy kirándulás alkalmával kissé félreérthető szituációba keveredik a fiatal George Emersonnal, összezavarodik, s Rómába menekül, ahol megismerkedik a sznob Cecil Vyse-szal, ki később a vőlegénye lesz.

Namármost a könyv jó volt, még annak ellenére is, hogy az elején nagyon nehezen találtunk egymásra (én és a történet). A regény első fele, a Firenzében zajló eseményekkel valamiért nem is kötött le különösebben. Aztán attól kezdve, hogy "haza" érkeztünk a vidéki Angliába, csak úgy faltam az oldalakat. Pozitívum, hogy a Jane Austen regényekkel ellentétben, itt végre az általam is preferált férfiszereplőre esik az író választása is. (A Jane Austen művek kapcsán írtam, hogy valamiért mindig, minden egyes regénye olvasásakor a hősnő által mellőzött férfiút sikerült kiszemelnem magamnak.) :) És még egy hatalmas pirospont azért, ahogyan Forster Lucy családját ábrázolja. Imádtam, ahogyan a kicsit különc, de amellett hihetetlenül szeretnivaló anyukáról és testvérről írt, és maga az értékrend is rendkívül szimpatikus, miszerint a család minden vagyonnál és egyéb kecsegtető kilátásoknál előrébbvaló. Ebben maximálisan egyet kell, hogy értsek.

És végül, hogy miért is ment el a kedvem a filmtől? Félek, csalódnék. Pláne, hogy kicsit utánnanyomoztam a szereplőgárdának, és amellett, hogy a Lucy szerepét játszó Helena Bonham Carter-t pl. kifejezetten kedvelem, valahogy egyészen másképp élnek a képzeletemben. (Ennek ellenére azért valószínűleg megnézem. Majd egyszer. Ha már nem él ilyen elevenen emlékeimben a történet.)

Peter Mayle: Monaco, mon amour

Ajándékba kaptam a könyvet, úgy két évvel ezelőtt, de mivel olvastam már Peter Mayle-tól az Egy év Provence-ban című regényt, ami aranyos és szórakoztató volt a maga nemében, de semmi több, egészen idáig váratott magára.

Aztán elkövettem azt a hibát, hogy leutaztam szüleimhez egy hétvégére anélkül, hogy egyetlen könyvet is bepakoltam volna a táskámba, s mivel ez volt az első kötet, amin megakadt a szemem régi szobácskám könyvespolcán, gondoltam, miért is ne? Ideje elolvasni.

Tulajdonképpen nem volt rossz. Olyan volt, amilyenre számítottam, így Peter Mayle-nak erre a regényére is éppen úgy ráillik a kedves és szórakoztató jelző, mint a fentebb már említett Egy év Provence-ban című művére. A főszereplő is ismerős lehet azok számára, akik lelkesen bújják a könyveit, ugyanis a Bor, mámor, Provence-ből jól ismert Benett kalandos útjai folytatódnak ebben a könyvben. (Én ugyan nem olvastam, de láttam a filmet, és úgy rémlik, hogy egy bizonyos Benett-ről szólt a történet.)

Amit még tudni érdemes, hogy ez a könyv az Egy év Provence-bennel ellentétben nem egy gasztroregény, sokkal inkább krimi, vagy legalábbis afelé tendál. Benettnek pénz híján el kell fogadnia egy dúsgazdag fickó megbízását, ami eleinte nagyon kecsegtetőnek tűnik (semmi más dolga nem lenne, csupán Monaco egy fényűző villájában, havi "zsebpénzzel" ellátva lébecolni), aztán persze kissé bonyolódik a helyzet. Közben persze mellészegődik egy szupernő, pont mint ahogyan az a B-kategóriás akciófilmekben lenni szokott. (Azért írom ezt, mert annyiszor eszembe jutott olvasás közben, hogy éppen olyan a könyv cselekménye, mint ezeknek a tucatjával készült, fájdalmasan tipikus akció-krimi sorozatoknak vagy filmeknek.)

Hát szóval ezt is kiolvastuk, és a kissé negatív kritikával ellentétben, nagyon lendületes és valahol szórakoztató volt, de azt hiszem Peter Mayle-ből ennyi elég is nekem. :)

• Peter Mayle-ról bővebben

Margaret Drabble: Malomkő

Ez egy olyan könyv volt, ahol már az első néhány mondat után tudtam, imádni fogom. A regény hősnője, Rosemund Stacey, akiről annyit érdemes tudni, hogy ideje nagy részét a 16. századi angol költészet tanulmányozásával tölti, egyszerre két férfival találkozgat, ám egyikhez sem fűzi szorosabb szál, inkább csak amolyan látszatkapcsolat mindkettő, ami nagyjából abban merül ki, hogy jókat beszélgetnek, s együtt mennek csavarogni az unalmas estéken. Szexről azonban szó sincs.

Rosemund naplószerűen meséli el életének egy rövidke, ám annál jelentősebb szakaszát, amikor is 23-24 évesen, miután életében előszőr találkozik valakivel, aki valóban felkelti az érdeklődését, s életében előszőr kerül ténylegesen testi kapcsolatba egy férfival, teherbe esik. Az eset számára is megdöbbentő, hisz hogy lehet, hogy pont vele történik mindez? Vele, aki majdhogynem "kóros hidegségben" szenved, s aki számára a "szenvedély" szó szinte ismeretlen. Vele, amikor annyi olyan lány szaladgál az utcákon, aki első szóra beugrik éppen aktuális partnere ágyába. Mindenesetre ez a helyzet, s Rosemund - miután sikerül felülkerekednie az első sokkon - úgy dönt, megtartja a babát.

Tulajdonképpen az ezt követő eseményekről szól a könyv, rendkívül őszintén, humorosan tálalva, helyenként megfűszerezve egy jó nagy adag öniróniával. Itt jegyezném meg, hogy sítlusában engem egy kicsit talán az Üvegburáéra emlékeztetett (többször eszembe jutatta legalábbis olvasás közben), amit szintén nagyon szerettem, többek közt azért, ahogyan egy önmagában nagyon tragikus témát rendkívüli öniróniával és sokhelyütt humorral tudott tálalni.

És ami még nagyon-nagyon tetszett, az a regény lezárása. Amikor elolvastam az utolsó mondatot is, és becsuktam a könyvet, előszőr bosszantott a befejezés. Arra, gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy ennek így van vége. Aztán ismét elolvastam az utolsó mondatot, amit Rosemund George-hoz, gyermeke apjához intéz, rájöttem, hogy a regény szempontjából ennél megfelelőbb mondat el sem hagyhatta volna főshősnőnk száját. :)

• Margaret Drabble honlapja

Suzanne Prou: Bernardiniék terasza

A Bernardíniék terasza Suzanne Prou, francia írónő Renaudot-díjat nyert regénye, vagyis magáénak tudhatja az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést. Tudomásul véve az infót, és a könyv rövid tartalmi ismertetőjét átolvasva valami igazán "nagy durranás"-ra számítottam, pláne, hogy valamiféle, a szereplők életét behálózó, sötét, múltbéli titkot sejtet a fülszöveg, ami általában kifejezetten kedvemre való.

Nos, titkokban valóban nem volt hiány, és a végkifejlet is meglepőnek mondható, de valahogy annyira nem tudtam átérezni a szereplők közt kialakult kissé bizarr kapcsolatot, mely a lényegét képzi tulajdonképpen a regénynek, hogy ahogy a vége felé haladtam a könyvnek, sajnos egyre kevésbbé tetszett.

A történet a Bernardíni ház életébe enged betekintést. A ház úrnője Laure asszony, ki délutánénként barátnőivel teázik a teraszon. A teát Therese szolgálja fel az idős hölgyeknek, ki furcsamód egy szolgálólányhoz nem illő, túlságosan közvetlen hangnemet engedhet meg magának, mely már a könyv elején sejteni engedi, hogy Therese személye jelentős szerepet tölt majd be a történet kibontakozásában. A házban furcsa dolgok tapasztalhatók, pl. Laure asszony ebéd utáni elfoglaltsága, melyet minden egyes alkalommal azzal kezd, hogy ollójával régi, elsárgult fényképeről vagdos ki egy bizonyos alakot. Vagy Therese tortúrái a tükör előtt ülve: színesre mázolja petyhüdt arcát, majd sírásban tör ki, s könnyei áztatják le róla a fekete és vörös festéket...