Ha jól emlékszem, úgy 16-17 éves lehettem, amikor előszőr találkoztam Márquezzel. Apukám ajánlására kezdtem bele az író Nobel-díjas Száz év magány című regényébe, ami ha minden igaz ajánlott olvasmányként szerepelt a gimnáziumi tananyagban is. Bevallom, akkor nem voltam elragadtatva tőle, és úgy a könyv negyedéig jutottam... Jó pár év eltelt azóta, és most, hogy ekkora "divat lett" Márquezt olvasni, s kijött a Szerelem a kolera idején című regényt feldolgozó mozi is, gondoltam, érdemes volna még egy esélyt adnom az írónak. Mivel kíváncsi voltam a filmre, az előbb említett regényre esett a választásom (jobb szeretem ugyanis előbb elolvasni a művet, s csak aztán megnézni a filmváltozatot). És hát.. nem tudom, 16-17 évesen hova tettem a fejem, mert ez a Márquez-regény bizony fantasztikus volt!
A történet dióhéjban: Két fiatal szerelme beteljesületlen marad, a lánynak ugyanis egy másik férfira esik a választása, egy gazdag, befolyásos orvosra, aki igazán jó partinak számít. Ebben a boldognak mondható házasságban elröppen 50 év, a házaspár együtt öregszik meg, majd egy véletlen baleset folytán meghal a férj. Ekkor lép színre a történet elején hoppon maradt ifjú, ki szintén megöregedett, ám az elmúlt évtizedek alatt egy percig sem feledte szerelmét. Megjelenik az özvegynél, s 50 év után végre feleségül kéri.
Márquez fantasztikusan ír, élvezet volt olvasni minden egyes szavát, és - bár viszonyítási alapom még nincs, hisz ez az egyetlen regény, amit olvastam tőle - egy olyan sajátos stílussal bír, mely teljességgel magával ragadott. Azt hiszem, ezek után a Száz év magány is megérdemel még egy kísérletet. :)
- Értékrlés: 10/10
- A könyv alapján készült film
3 megjegyzés:
Elég mulatságos, hogy én is egész hasonlóan jártam Márquezzel, mint Te :)
Bár én tinédzserként végig olvastam a Száz év magányt, de teljesen ki voltam tőle akadva, és úgy voltam vele, hogy soha többé Márquezt.
Nos, én kimondottan a film miatt kezdtem el olvasni A szerelem a kolera idejént, mert ugye előbb a könyv, aztán a film, de végül a moziba el sem mentem, mert olyan rossz kritikákat kapott.
Ettől függetlenül maga a könyv meglepő módon tetszett. Ennek a dél-amerikai világnak van egy olyan sajátságos, kicsit fülledt, lassú, sehova sem siető hangulata, hogy azt semmivel nem lehet összehasonlítani. Ráadásul Márquez irtó jól adja vissza. Persze az is elgondolkodtató, hogy lehet-e valakit 50 éven keresztül reménytelenül szeretni, úgy, hogy ez az érzés ne tompuljon, ne múljon el. Efelől mondjuk voltak kétségeim, de ez legyen a történet legnagyobb baja :)
Lehet, hogy nekem is kéne adnom egy második esélyt a Száz év magánynak, de amennyire emlékszem belőle, a két könyvet nem lehet egy lapon említeni. Abban olyan személyiség- és világkép torzulások vannak, hogy azzal én nem tudok azonosulni.
Hát... próba, cseresznye. :) Meglátjuk, mennyire fog tetszeni így, felnőtt fejjel. :)
Ne bántsátok a Száz év magányt, szerintem nagyon jó, én még meg is sirattam a végét. Ajánlom még az Ezredes úrnak nincs aki írjon c. novelláját, ami egy nyugdíjtalan nyugdíjas bácsiról meg kakasviadalokról szól...
Megjegyzés küldése