Jane Austen: A mansfieldi kastély

Mostanában lépten-nyomon Jane Austenba botlom. Az elmúlt egy-két hónapban két olyan filmet is volt szerencsém megnézni, melynek középpontjában az írónő munkássága állt (Becoming Jane; Jane Austen Book Club), illetve - már írtam is róla - nemrég olvastam Syrie James Jane Austen naplója című regényét, mely hasonlóan nagy élmény volt. Kíváncsi lettem magára az írónőre, a filmekben oly sokat emlegetett történetekre. S kíváncsiságomnak elsőként A mansfieldi kastéllyal sikerült eleget tennem, ezt a könyvet kaptam ugyanis a páromtól születésnapomra.

Nagyon szerettem. Alig tudtam letenni, annak ellenére, hogy bizony kellőképp felbosszantott a vége. :) Talán én vagyok az egyetlen ember a földkeregségen, aki nem a főhősnőnk által olyannyira magasztalt Edmundnak szurkolt, ellenben Mr. Crawfordnak - kitől Fanny mindvégig idegenkedett - annál inkább. Engem meghatott, ahogyan egy eleinte olyannyira hiú és viselkedése által visszataszító alak, mint Henry Crawford ilyen hatalmas pálforduláson megy keresztül, s beleszeret egy olyan lényegében "jelentéktelen", vagyontalan valakibe, mint Fanny. Az udvarlása, s a kitartása mindig megmosolyogtatott, s magam is reméletem - mint ahogyan a Mansfield Park-beliek többsége is -, hogy végül főhősnőnk megenyhül. Nem is tudom... Biztosan a rossz fiúk iránt vonzódom, de nekem Edmund túlontúl tökéletes figurának bizonyult, talán ezért sem sikerült annyira megkedvelnem, hogy a hűséges és szeretetteljes bátyj szerepén túl különösebb jelentőséget reméljek neki. Austen nem tett a kedvemre. :) A történet vége másként alakult, mint vártam. Így sem veszítve azonban az értékéből.
Ma ráleltem a Libriben egy három kötetből álló exkluzív Jane Austen-díszdobozra, úgyhogy hamarosan jövök A klastrom titkával.

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Nagy kedvencem, Joanne Harris ezúttal egy novelláskötettel jelentkezett. A benne helyet kapott történetek - ahogyan már a cím is sejteni engedi - egészen különbözőek. Szívem szerint mindegyikrők külön-külön ejtenék néhány szót, de azt hiszem, ezúttal inkább csak azokra szorítkozom, melyek a leginkább megragadtak bennem.

Az egyik ilyen kis novella a "Hely a nap alatt" címet viseli. A történetet azok a valóságban is létező brazíliai strandok ihlették, ahol kor és megjelenés alapján szortírozzák a fürdőzőket. A csúnyáknak, kövéreknek, s öregeknek tehát nincs helyük ezeken a nívós fürdőhelyeken. Harris tökéletesen bemutatja a mai világot mind jobban jellemző sznobizmust, azt, hogy manapság a külcsín mennyire meghatározó, s hogy mily mértékben képes megbolondítani és eltorzítani az értékrendjét a még egészen fiatal gyerekeknek is. A novella - egy rendkívül hatásos csattanóval a végén - igazán megdöbbentő és elszomorító.

Témájában valamelyest hasonló a "Gandalfra várva" című novella. Egy baráti társaságról szól, akik rendszeresen összejárnak egy kis erdőben, hogy kibújjanak önmagukból, s különböző szerepeket felöltve múlassák az időt. Szerepjátszanak tudniillik. A baj csak az, hogy szereplőink nem igen tudnak már különbséget tenni a játék, s a valóság között. A történet nagyon életszagú, magam is találkoztam már ezzel a szindrómával. Létezik egy igen népszerű internetes kalandjáték (World of Warcraft), melynek én is jó ideig a "rabja" voltam, és hát... nem is hinnétek, milyen alakokkal találkozni egy ilyen játékszerveren. Engem pl. igencsak megdöbbentett, amikor olyan játékosokkal futottam össze, akik saját bevallásuk alapján ötvenes éveikben járó apukák voltak... Vagy csak rá kell nézni a youtubra, s nem egy World of Warcraft-beli "hírességgel" találkozni, akik olyan szinten fanatikusak, hogy ebben a virtuális világban szerzett népszerűségükben lelik legnagyobb örömüket. "Mert néha a valóság egyszerűen nem elég." - írja Harris.

A kötetben még számos igazán jól sikerült novella található. Legtöbbjük egy Joanne Harristől eddig nem megszokott vonalat képviselnek - mint a fentebb említett két történet is -, ám akad egy-két olyan is közöttük, melynek témája, hangulata már ismerősebbnek hat (Ld. "Gastronomicon", "A '81-es osztály").

Összességében nekem nagyon tetszett. Csupán egy-két olyan írás kapott helyet a könyvben, mely talán abszolut nem gyakorolt rám semmilyen hatást. Ötletesek a néhány soros írói megjegyzések, melyek bevezetni hivatottak a történeteket, és külön dícséretet érdemel a rövid előszó, az, ahogyan Harris a novellaírásról vélekedik. Bár nincsenek, nem is voltak, s valószínűnek tartom a közeljövőben sem lesznek különösebb írói ambícióim, mégis mélységesen igazat adok neki.

  • Értékelés: 8/10

Gárdonyi Géza: Ida regénye

Ha mai szemmel nézzük, talán nem tekinthető annyira meglepőnek az az ötlet, melyre Gárdonyi Géza Ida regénye című alkotása épül: egy gazdag borkereskedő apróhirdetés útján igyekszik férjhez adni egyetlen lányát. Az első világháború előtti időkben - amikoris a történet játszódik - viszont közel sem volt megszokott az ilyesmi. (Hozzáteszem, én ma sem tennék ilyet, dehát bolond egy világban élünk...)
Hősünk, Balogh Csaba, kapva kap a lehetőségen, s jelentkezik a hirdetésre, hogy a házasságból származó hozomány segítségével megmenthesse a családi birtokot, s egyszersmind húgát az elszegényedéstől. Ida, a menyasszony persze azt gondolja, Csaba csupán a meggazdagodás reményében kívánja elvenni, tehát nem más, mint hozományvadász. Éppen emiatt csak azzal a megkötéssel egyezik bele a frigybe, ha az általa meghatározott szigorú szabályokat (pl. hogy minvégig úgy viseltetnek egymással szemben, mint az idegenek) betartják, s egy év után elválnak, aztán mindenki mehet a maga útjára. Csaba beleegyezik, összeházasodnak, Münchenbe költöznek, Ida megismerkedik a férfi különös baráti társaságával (többnyire festőkkel, szobrászokkal), s azon kapja magát, hogy egyre inkább ragaszkodik Csabával való közös életéhez. Persze egy apró félreértés kissé megbonyolítja a boldog végkimenetelt... :)
Aranyos, ötletes kis történet volt, nagyon élveztem. Egyedül talán a regény befejezésével nem voltam igazán megelégedve. Számomra túlságosan hirtelen jött az a 'happy end', így kicsit olyan érzésem volt, mintha Gárdonyi összecsapta volna a mű végét. A történet egyébként rendkívül alkalmas a megfilmesítésre, szinte adja magát. Így nem is lepődtem meg, amikor szembesültem vele, hogy bizony filmre vitték már (ha jól tudom, kétszer is), előszőr 1934-ben Székely István rendezésében, ami - a kritika szerint - egészen jól sikerült.
  • Értékelés: 7/10
  • Ida regénye című film

Syrie James: Jane Austen naplója

A Bookline-on láttam egy rövid olvasói hozzászólást a regénnyel kapcsolatban, miszerint az illető szándékosan lassan olvasta, hogy tovább élvezhesse. Sajnos nekem nem sikerült ezt véghezvinni. Gyakorlatilag egyik nap leemeltem a könyvesbolt polcáról, s másnapra már be is fejeztem. Ami azért szomorú, mert valóban nagyon jó volt!

Egy romantikus regényről van szó, mely Jane Austen életének arról az időszakáról mesél, amikor az írónő még ismeretlen volt az olvasói közönség számára, műveit még nem adták ki. Syrie James úgy tálalja a történetet, mintha maga Austen mesélné el nekünk, mintha valóban a naplóját olvasnánk. Sőt, egy jópofa kis bevezetőt is kreált a könyv elejére, melyből megtudjuk, hogy Jane Austen naplójára nem olyan régen a tetőt javító munkások akadtak rá egyik bátyja kastélyának padlásán. Egy öreg tengerészládába volt rejtve egyéb kéziratok és egy rubinköves aranygyűrű kíséretében. Az igen fantáziadús sztorit még azzal is igyekszik nyomatékosítani, hogy mindezt mint az Oxfordi Egytem professzora, mint neves Jane Austen kutató szignálja. Mindez persze nem igaz, ahogyan maga a regény is csak fikció, valós életrajzi adatokkal fűszerezve. Mégis, hiába tudjuk, hogy a napló nem valódi, valahogy nekem olyan érzésem volt, mintha valami kivételesen értékes dokumentumot tartanék a kezemben (ami, azt hiszem, a szerzőnek és talán valamelyest a tetszetős borítónak is köszönhető).
Be kell, hogy valljam, nem vagyok egy nagy Jane Austen szakértő, de ez ennél a könyvnél talán még előnyömre is vált. Gondolok itt arra, hogy egy-egy momentumnál nem igazán tudtam eldönteni, hogy az valóban megtörtént-e vagy sem. Ilyen volt az egyik kedvenc részem is, amikor Jane egy színházi előadás szünetében összefut Walter Scott-tal, s a leírtak szerint beszélgetésük hatására íródott regény formában a Waverley. Mindig is imádtam az ilyen kis kullisszatitkokat egy-egy irodalmi mű keletkezésével kapcsolatban, azzal pedig nyilvánvalóan tisztában voltam, hogy Walter Scott és Austen kortársak voltak, így elfogadtam, hogy ez bizony így volt, s egyből urrá lett rajtam a lelkesedés, hogy micsoda új infónak lettem birtokosa. Aztán persze kiderült, hogy ez is csupán Syrie James képzeletének szüleménye (a mű végén ugyanis mindent szépen, becsületesen a helyére tesz). :)
A végére pedig egy jó hír: ha kissé hiányos angol tudásom nem csal, azt sikerült kibogóznom a szerző honlapjáról, hogy 2009-re várható Charlotte Bronte titkos naplója. Ezek után nagyon kíváncsian várom!

Thomas Hardy: Lidércfény

Nem nagyon tudok rosszat mondani erről a regényről, még annak ellenére sem, hogy valami iszonyatosan nyomasztó hangulat hatja át. Bár Hardynak csak ezt az egy művét olvastam eddig, a szakirodalom szerint alapvetően jellemző rá ez a fajta komor, tragikus hangvétel, amit egyébként általában nem kedvelek annyira, mert van, hogy bizony az én életkedvemet is elég rendesen aláássa. Most viszont nem éreztem azt, hogy nem akarom olvasni, hogy nincs kedvem tovább követni egy olyan főhős viszontagságait, akitől a sors szinte minden boldogságot megtagad.

Jude élete ugyanis egy teljes tragédia, elvétve talán egy-két kellemesebb pillanattal megfűszerezve. Kezdve a nagy életcéllal - hogy egy jelentéktelen szegény falusi fiúból egyetemi hallgató válljék -, ami hamar dugába dől. Aztán Arabella iránti fellángolása, majd a nővel való házasságkötése - szintén teljes csőd. És ami talán a legfájóbb, hogy az egyetlen igazi szerelme a lánnyal, Sue-val - akiért a világon mindent feladna - sem teljesülhet be, kapcsolatukat ugyanis beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Abban az időben elutasították a házasság felbontásának gondolatát, így a válás - mely mind Jude, mind pedig Sue életében megesett - ha lehetséges is volt, örökre megbélyegezte azt, akivel megtörtént. Az pedig végképp erkölcstelennek számított, ha két ember - mint ahogyan hőseink is - házasságkötés nélkül éltek együtt, mint szerelmesek.)

A történet számomra legfeledhetetlenebb és egyben legmegrázóbb alakja a kis Idő Apó volt, Jude és Arabella 'állítólagos' közös gyermeke. Hardy annyira tökéletesen formálta meg ezt a koravén, látszólag mindenféle érzelemtől mentes, lelkileg sérült kisfiút, hogy szinte megborzongtam minden egyes résznél, ahol ha csak egy pillanatra is, de feltűnt a színen. Körülbelül olyan volt ő nekem, mint egy tipikus horrorfilmbeli alak - a Sátán gyermeke, aki rendelkezhet akár angyali, gyermeki ábrázattal, mégis körbelengi valami rosszat sejtető, valami "furcsa", amitől az embert még a hideg is kirázza.

A regény 1895-ben jelent meg, s a korabeli kritika nem fogadta túl jól. Exeter püspök pl. nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok pedig az eredeti "Jude, the Obscure" címet "Jude, the Obscene"-ként figurázták ki. Hardy mindezek hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.
Érdekes és szerencsés fordulatnak mondható, hogy az író a fent említett rossz fogadtatás ellenére megérte, hogy könyvét mégis siker koronázza. 81 éves születésnapján egy fiatal író a következőképp köszöntette: "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is.” Hardy tanúja lehetett még a Lidércfény színpadi adaptációinak, illetve egyes megfilmesítési kísérleteinek is.

Babits Mihály: Halálfiai

Ma, amikor kicsit szemügyre vettem a blogom - miket olvastam az elmúlt néhány hónapban - szabályosan elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert rossz könyvek voltak. (Bár mivel előre nem igen tudja megállapítani az ember, mi fog kisülni egy adott műből, akad közöttük elvétve egy-két kevésbé jól sikerül darab is.) Pirulásom oka egészen egyszerűen az, hogy egyetlen egy olyan irodalmi mű sincs közöttük, melynek magyar szerzője lenne.

Aki kézbe vette már valaha Babits Halálfiai című regényét, bizonyára egyből átfut az agyán a gondolot, hogy kivételes gyorsolvasói tehetséggel kell, hogy rendelkezzek, ha így hirtelenjében pont ezzel a művel kívánom pótolni a hiányosságot. A kötet ugyanis egy majd' hétszáz oldalas történetet foglal magába. Így talán nem is árulok el nagy titkot azzal, ha bevallom, nem egy friss olvasmányélményről lesz most szó.

A mű cselekménye az 1880-as évek vége és 1910 között játszódik. Önéletrajzi ihletésű regényként tartják számon, melyben Babits - felhasználva saját környezetének, élete egy szakaszának mozzanatait - feleleveníti a századfordulóra jellemző társadalmi, politikai, történelmi légkört, s a kor életformáját, gondolkodásmódját. Története több nemzedék sorsát követi nyomon, melyhez saját környezetének alakmásai álltak modellt, s melyhez szülőföldjének jól ismert színtereit hívta segítségül. (A regénybeli Gádoros Babits szülőhelye, a borvidékeiről is ismert Szekszárd; a sóti helyszín pedig Pécs megfelelője, ahol diákéveit töltötte az író.)

A regény három nemzedék sorsát öleli át. Előbb - amolyan előtörténetként -megismerkedhetünk Rácz Nellivel és Sátordy Mihállyal, s a kettejük kapcsolata nyomán kialakuló szerelmi háromszöggel. Házasságkötésüket követően ugyanis megjelenik a színen egy bizonyos Hintáss Gyula nevezetű férfi, s feltűnése nem várt bonyodalmakat okoz Nelli és Miska életében. Aztán színre lép Sátordy Imrus, Nelli és Miska gyermeke, a Halálfiai "valódi" főhőse, ki egyben a századfordulóra jellemző magyar modernizáció megtestesítője. S e fiatal nemzedék kontrasztját képezve végig jelen van a történetben a legidősebb generációt képviselő Cenci néni és Döme bácsi is, kik fittyet hányva a haladó szellemnek, ragaszkodnak saját eszméikhez, s a régi erkölcsökhöz.

Jómagam, míg a főiskolán nem szerepelt a tananyagban, mint kötelező irodalom, nem is nagyon hallottam Babitsnak e művéről. Azóta háromszor is elolvastam, bár ebben valamelyest közrejátszott az, hogy nyelvészeti megközelítésből ugyan, de ebből a regényből írtam a szakdolgozatomat. Meglepő, de harmadszori elolvasásra is épp olyan nagy élményt nyújtott, mint elsőre. Nekem egyébként - a feltűntetett régebbi kiadás borítójával ellentétben - a Halálfiai 2006-ban megjelent kritikai kiadása van meg, mely többek közt két kedves főiskolai tanárom, T. Somogyi Magda és Szántó Gábor gondozása által látott napvilágot.

Mireille Calmel: A farkasok bálja 2. - Isabeau bosszúja

Ha elmesélném a második kötet történéseit, azzal akaratlanul is fényt derítenék arra, hogy miképp alakult a szereplők sorsa az első könyvben. Márpedig ezt nem szeretném, úgyhogy a cselekmény rövid összefoglalását most mellőzöm (ha valakit nagyon furdalna a kíváncsiság, itt a fülszöveg), helyette azonban jöjjenek a regénnyel kapcsolatos észrevételeim, benyomásaim:

A második kötet már egyészen olyan, mintha egy fantasy, egy kaland- és egy történelmi regény furcsa egyvelege lenne. A mágia, alkímia, valamint a farkasok és emberek közel sem hétköznapi transzmutációja továbbra is jelen van. Az események túlnyomó része azonban itt már I. Ferenc királyi udavárban játszódik, ahol megjelenik, mint új szereplő Medici Katalin, feltűnik V. Károly német-római császár, mint a király nagy ellenfele, illetve találkozhatunk Jean Calvinnal, a kálvinizmus "atyjával" is. Történelmi személyekből tehát nincs hiány.
Úgy, ahogy izgalmakból sincs. A második kötet ugyanis hasonlóan kalandosra sikeredett, mint az első, valamiért azonban mégsem tudom azt mondani A farkasok báljára, hogy "ez egy igazán jó könyv". Nekem talán túlzottan is sok volt a fordulat, úgy éreztem, hogy a folytatás háromnegyed része felesleges epizódok sorozata, mely már-már elfeledteti velünk a tulajdonképpeni problémát. Aztán ahogy a könyv vége felé közeledünk, egyszer csak hip-hop, megoldódik minden, és itt a vége, fuss el véle... Szóval úgy gondolom, kicsit kevesebb mellékszállal, akár egy könyvben is meg lehetett volna ezt írni.
Végezetül néhány gondolat az írónő stílusáról: Már az előző bejegyzés kapcsán is említettem, hogy itt-ott bizony kissé elfuserált a megfogalmazás (vagy legalábbis nem az én ízlésemnek megfelelő). A második részben azonban sokszor már nem is csak azon akadtam fenn, ahogyan ír a szerző, hanem azon is, amit papírra vetett. Még a regény eleje felé van egy jelenet, amikor is Isabeau közösül egy farkasemberrel. Ez kifejezetten zavarbaejtő volt, mintha valami horror-pornót olvastam volna. A kedvencem azonban a következő pár sor, ami alapvetően vicces, persze, de valahogy annyira nem volt oda való:
"Rabelais válaszul furcsa fintort vágott, és égzengéshez hasonló zajjal bűzös levegőt bocsátott ki a körülötte állók felé. A király összehúzta a szemöldökét, s miközben a hölgyek elhúzódtak, odafordult hozzá.
- Igencsak csavarja az orromat e gáz, amit eleresztett, barátom.
- Minek ez a finom locsogás, Sir? Egyszerűen terhére van, hogy fingtam!"
Szóval vegyes érzelmeim vannak A farkasok báljával kapcsolatban, mert igazán szórakoztató és izgalmas regény, sokszor alig tudtam letenni, mégis azt kell, hogy mondjam, nincs benne semmi plusz, semmi olyan, ami különlegessé tenné. Na de sebaj, néha ilyen is kell!

Mireille Calmel: A farkasok bálja 1. - Az elátkozott szoba

Farkasok, farkasemberek, törpék, alkimisták, gonosz hűbérúr, Nostredamus, titkos földalatti járatok, a koldusok uralta Csodák Kertje, I. Ferenc királyi udvara, a Louvre báltermei... Vagyis 352 oldalnyi izgalmakkal teli kaland.

A történet az 1500-as években játszódik, amikor még érvényben volt az ius primae noctis név alatt ismert középkori intézmény, vagyis az "első éjszaka joga", miszerint a földesurak igényt tarthattak alattvalóik menyasszonyának szüzességére. (Ha emlékeztek, A rettenthetetlen című filmben is emiatt kell William Wallace-nak és Murron-nak titokban megesküdnie.)
A farkasok báljában Isabeau, a történet csodaszép főhősnője esik áldozatául hűbérurának, miután férjével szökni próbál, hogy megmentsék ártatlanságát. A nagyúr a fiatal férjet felakasztatja, Isabeau-t pedig megerőszakolja, megveri, tüzes vassal megbélyegzi, majd kidobatja az éhes farkasok elé. Ő azonban életben marad, a mindenki által rettegett állatok befogadják, sőt hamarosan kiderül, hogy közülük való. Éppúgy, mint Isa húga, ki ráadásul azt a különös képességet örökölte nagyanyjától, hogy minden egyes teliholdkor maga is farkassá változik. Isabeau tehát életben marad, s miközben a vár ura halottnak hiszi, ő egy farkasfalkával tengeti napjait, s kegyetlen bosszút forral, melynek megvalósítását a nagyúr kegyetlenségének gyümölcseként született lánya kezébe adja...

Csuda izgalmas kis történet volt, az utolsó oldalakig végig izgultam a szereplőkért. Az alkotói stílust tekintve nem állíthatom, hogy kiemelkedő a regény, sőt néhol akad egy-két elfuserált, félresikerült mondat, ám mindezt maximálisan kárpótolja a történetszövés, és nem utolsó sorban a szerzőnő hihetetlen színes fantáziavilága. Összességében tehát egy eseményekben gazdag, érdekes, izgalmas és rendkívül szórakoztató kis könyv. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit el akar rugaszkodni a valóságtól, s egy a miénktől messzi, kalandos világba kíván csöppenni. Én mindenesetre visszatérek Isabeau-hoz és társaihoz, és hamarosan jövök a folytatással (avagy a második kötettel)! :)

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Charlotte Bronte Jane Eyre című regényének számos feldolgozása született már (filmek, könyvek és zeneművek egyaránt), én azonban mindezidáig nem ismertem a történetet, sőt a Bronte nővérek művei közül is csupán az Üvöltő szeleket olvastam a Jane Eyre-t megelőzően. (Az Üvöltő szelek ajánlott irodalomként szerepel a gimis tananyagban, s nekem volt szerencsém pont ebből tartani az egyik órámat a szakos tanítási gyakorlatomon.) Hogy melyik tetszett jobban? Nekem egyértelműen Charlotte Bronte regénye.
A mű 1847-re tehető, amikoris szerzője Currer Bell álnéven jelentette meg Londonban, s szinte azonnal hatalmas sikert aratott. Máig a világirodalom gyöngyszemei közt tartják számon, ami nem meglepő, hisz az írónő ezzel a művével gyakorlatilag megteremtette az első modern női fejlődésregényt.
A történet főhőse az árván maradt Jane Eyre, kit szívtelen nagynénje, Mrs. Reed intézedbe ad Lowoodba. Az évek során Jane-ből művelt, jómodorú kisasszony válik, így 18 évesen, miután elhagyja az intézetet, sikerül nevelőnőként elhelyezkednie Thornfield Hall-ban. Itt találozik a kastély urával, Mr. Rochesterrel, s itt talál rá egy addig ismeretlen érzés, a szerelem. Kapcsolatuk kibontakozását azonban rejtélyes, hátborzongató események kísérik. A ház egy sötét titkot rejt, mely váratlanul napvilágra kerül, Jane-t pedig menekülésre kényszeríti. A fiatal lány és Mr. Rochester szerelmének beteljesülése lehetetlennek látszik...
Rég nem akadt a kezembe ilyen igazi, klasszikus romantikus regény, úgyhogy - talán pont emiatt - most nagy élvezettel olvastam. Még annak ellenére is, hogy a regénybeli fordulatok számomra egytől-egyig kiszámíthatóak voltak, mindig jó előre tudtam, miből mi fog kisülni. Magát Jane Eyre-t, a főhősnőt nagyon megszerettem, igazi gondolkodó és becsvágyó nő, és külön öröm, hogy különlegessége nem szépségében, hanem egyéniségében testesül meg. Azt hiszem sok olyan nő van kerek e világon, aki azonosulni tud ezzel a Charlotte Bronte-féle nőalakkal.

Orson Scott Card: A hetedik fiú

Hosszas dilemmát követően - hogy meg merjem-e rendelni egy sok kötetes fantasy sorozat első darabját - végül elolvastam Orson Scott Card A hetedik fiú című regényét. Félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, valószínűleg nem fog egymagában, folytatásai nélkül porosodni a könyvespolcomon, hihetetlenül jó kis történet ugyanis! Olyannyira nem hagy nyugodni, hogy miként alakul Alvin (a főszereplő) sorsa a továbbiakban, hogy már tegnap moziba menet beslisszantam az Alexandrába, hogy megvegyem a sorozat következő darabját, de sajna csak az utolsó rész volt meg, így egy darabig még izgulhatok. No de sebaj...

A regény főhőse, ahogy említettem is, ifjabb Alvin Miller, egy hetedik fiú hetedik fia, ráadásul a család tizenharmadik gyermeke, így a népi hagyományoknak megfelelően varázslatos képességek birtokosa. A kis Alvin életét azonban egy ismeretlen erő különös balesetekkel sújtja, a helyi keresztény pap pedig - aki mélységesen megveti a Miller család és az amerikai telepesek különböző hexákkal, bűbájjal, ráolvasásokkal teli hitvilágát - magát az ördögöt látja a fiúban. Ezt sújosbítják folyamatosan megjelenő látomásai, melyet isteni kinyilatkozásnak tulajdonít, s melyek arra ösztökélik, hogy pusztítsa el a gyermeket.

A vallás, a hitvilág különösen hangsúlyos szerepet kap a műben, mondhatni lényegét képezi, ami egyáltalán nem meglepő annak tudatában, hogy a regény valójában a mormon vallás megalapítójának, Joseph Smith profétának az életét dolgozza fel. Alakja Alvin személyében elevenedik meg egy olyan 18-19. századi Amerikában, mely nagyon hasonló a valódihoz, azzal a különbséggel, hogy ebben a regénybeli világban másképp alakult a történelem (pl. George Washingtont lefejezték, így sosem lett elnök; Ben Franklin pedig kora nagy varázslója volt), illetve ebben az Amerikában a ráolvasások, igézések, a varázslat a telepesek mindennapjainak részét képezik. Joseph Smits élete és Alvin sorsa közt számos párhuzam felfedezhető, ám ennek, illetve az amerikai történelem különösebb ismeretének hiányában is teljes mértékben érthető és élvezhető a regény.

A fentiekből már talán sejthető, hogy ez nem egy átlagos fantasy regény. A természetfelettiség, a különböző varázslatos mozzanatok csupán finoman vannak jelen a történetben, így az események közel sem tűnnek olyan hihetetlennek. (Más műfaj ugyan, de engem kicsit Joanne Harris természetfeletti tulajdonságokkal, s varázslatos praktikákkal megáldott szereplőire emlékeztettek Card egyes alakjai.)
Nos, így első körben ennyi, de mivel Orson Scott Card igazán felkeltette az érdeklődésemet, és még számtalan dolgott meg lehetne említeni erről regényciklusról, tervbe vettem, hogy a további kötetek kapcsán majd alaposabban is körbejárom a témát (a mormon vallástól kezdve, Joseph Smithszen keresztül egészen magáig a szerzőig).

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...

Hasonlóan jártam a könyvvel, mint Crowe: megláttam a borítót, és beleszerettem! (Mellesleg megjegyzem, a képen nem látszik, de a címet körülölelő fekete növények valójában vörös színben fénylenek). Szerencsére azonban nem csupán a külcsín miatt volt érdemes megvenni, miután belekezdtem ugyanis, egymás után értek a meglepetések (többségében kellemes meglepetések).

Előszőr is valami egészen másra számítottam, ami talán annak is köszönhető, hogy a könyv hátlapját olvasgatva nem sokat tudunk meg magáról a történetről: egy 15 éves New York-i lány Londonba utazik az unokatestvéreihez vakációzni, a rokon gyerekek különös figurák, Daisy (a főhős) élete pedig lényegesen megváltozik. Kb. ennyi. Illetve még egy félmondat arról, hogy mindeközben a világ is kerekestül felfordul, de hogy őszinte legyek, e mellett majdnem hogy elsiklottam, pedig bizony az egyik legmeghatározóbb mozgatója a regénynek. Az írónő ugyanis - míg a nagynéni munkaügyben Oslóba utazik, s így egyedül hagyja a gyerekeket - előbb terrortámadásokkal, majd háborúval sújtja Angliát. A fiatalokat elválasztják egymástól, Daisy 9 éves unokahúgával egy farmra kerül mérföldekre a fiúktól, akiket szintén egy idegen házaspár gondjaira bíztak a háború idejére. Miután elszabadul a pokol, s az ellenséges erők borzalmas mészárlásba kezdenek, a két kislány egyedül vág neki a vadonnak (egy iránytű és egy autóstérkép segítségével), hogy megkeressék a fiúkat.
Ami különösen tetszett Meg Rosoff könyvében, hogy egy pillanatig nem hagyta figyelmen kívül, hogy főhősünk, Daisy, aki elbeszéli a történteket csupán 15 éves. Ennek megfelelően úgy ír, és azt írja meg az írónő, ami egy gyerek fejében lejátszódhat egy ilyen esetben. Eleinte - míg saját bőrükön nem tapasztalják - szinte tudomást sem vesznek a hírekben fel-feltűnő háborús állapotokról, élik saját kis elszigetelt, felnőttmentes életüket a farmon, ami ugye a gyerekek számára maga az álom. Daisy beleszeret saját unokatestvérébe, s bár tisztában van vele, hogy mindez a felnőttek értékrendje szerint elítélendő, dacol a szabályokkal, s boldogabb, mint valaha. Aztán minden megváltozik. Maga Daisy is, aki úgy igyekszik óvni unokahúgát a körülöttük tomboló rettenettől, s úgy harcol kettejük életbenmaradásáért, s a hazatérésért, hogy azt egy felnőtt is megirigyelhetné.
A történet vége... Na az az, amivel viszont annyira nem voltam megelégedve. Nem mesélem el, hisz nyilván akad, aki elolvasná, csak annyit jegyeznék meg, számomra túlon-túl romantikusra - megkockáztatom, kissé olyan brazil szappanoperásra - sikeredett. Talán szerencsésebb lett volna annál a bizonyos telefoncsörgésnél pontot tenni a végére. (Aki olvasta, tudja.)
A regény elvileg a fiatalabb korosztályt célozza meg, 2004-ben elnyerte a Guardian Gyermekirodalmi Díját, ennek ellenére - szerintem - nyugodt szívvel kézbe veheti egy felnőtt is.

Peter S. Beagle: A fogadós éneke

"Három különös nő érkezik a Húzó és Nyúzó fogadóba - mindhárman különleges erők birtokában, mind egy lehetetlen, kétségbeesett küldetést követve. Eljövetelük mindörökre megváltoztatja a fogadó lakóit és őket magukat is. Nyomukban Tikat lovagol, egy déli ifjú, aki meghalt és feltámasztott szerelme után kutatva egyre mélyebbre hatol a varázslatok és rejtelmek világába. Az ő sorsa is összefonódik a fölfoghatatlan hatalmakkal."

A fogadós éneke 1993-ban jelent meg előszőr, s elnyerte a Locus-díjat. Eredetileg egy öt versszakból álló dalból nőtte ki magát, melyet évekkel a regény keletkezése előtt írt Beagle. Állítása szerint azért kezdett bele A fogadós éneke történetébe, hogy rájöjjön, tulajdonképpen miről is szól a versike. A "kísérlet" olyannyira sikeres lett, hogy Beagle saját bevallása szerint is ezt a regényt tartja személyes kedvencének.

Érdekes könyv, a szó legpozitívabb értelmében. Az utolsó egyszarvú olvasása után voltak bizonyos be nem vallott elvárásaim Beaglevel szemben. Nos, ez a könyv mindet felülmúlta. S már így előljáróban megjegyezném, ha az író további művei (mert már most szomjazom a következőkre) is ilyen szinten lenyűgöznek, attól tartok, menthetetlenül a rajongójává válok.

A tartalom, a stílus kifogástalan (ahogyan Az utolsó egyszarvúban is), ám itt - ha lehet ilyet mondani - még egy lapáttal rátesz Beagle, mégpedig egy különleges és izgalmas szerkesztési móddal: az egymás után következő fejezeteket mindig más és más szereplő meséli el nekünk. És valóban olyan, mintha nekünk mesélnének. Beagle ugyanis képes elhitetni velünk, hogy mi magunk is ott ülünk a Nyúzó és Húzó fogadó (a regény fő helyszíne) egyik asztalánál, s kíváncsian hallgatjuk, ahogy a szereplők elbeszélik nekünk azt a nagy kalandot, mely valamilyen módon mindnyájukat összeköti. Gyakran még meg is szólítják az olvasót, mintha csak biztosak szeretnének lenni a figyelmünkben; vagy előfordul, hogy az asztalra csapnak, ami megint csak tudatosítja bennünk, hogy mi is ott vagyunk, mi is részesei vagyunk a kalandnak. A hatást pedig csak méginkább fokozza az az egyéni színezet, mely az egyes szereplők megynyilvánulásaira jellemző. Beagle ügyel arra, hogy egy-egy karakter esetében más-más hangot alkalmazzon, így szépen lassan észrevétlenül is kialakul bennünk egy olyan érzés, mintha mindegyikőjüket jól ismernénk, mintha valóban lenne létjogosultságunk ahhoz, hogy tagjai legyünk e különös társaságnak. Azt hiszem, talán Lőrinczy Judit fogalmazta meg legjobban az rpg.hu-n, azt a hatást, amit Beagle ezzel az előadói technikával az olvasóra gyakorol: "Pár nappal azután, hogy elolvastam az utolsó betűt is, hiányozni kezdtek a szereplők." Valami hasonlót éreztem/érzek én is.

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Talán azzal kezdeném, hogy nagyon kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Nagyjából semmit sem tudtam a Fred Vargas írói álnéven tevékenykedő szerzőről (aki egyébként egy hölgy), s magáról a regényről. Hogy mégis megvettem az kb. a fülszövegnek köszönhető - izgalmasnak ígérkezett a történet, és felkeltette az érdeklődésemet, hogy az írónő civilben középkorász és pestisszakértő -, illetve nem utolsó sorban annak a potom 500 Ft-nak, amit elkértek érte (itt).

A könyvben előszőr Jossal ismerkedhetünk meg, egy hajóskapitányból lett kikiáltóval, kihez egy napon különös üzenetek érkeznek. Nagyjából itt érhető tetten előszőr Fred Vargas civilbeli hivatása, hisz egy a múltból vett foglalkozással ruházza fel szereplőjét. Ma már nem sűrűn látunk ugyanis utcai hírmondókat, akik faládikájukban gyűjtik a nép felhívásait, üzeneteit, majd meghatározott időközönként felolvassák őket a téren. Hiába tv, rádió, internet, újság, én jópofa dolognak tartom ezt a kikiáltósdit, így felettébb örültem az ötletnek.
Joss üzeneteivel egy időben Adamsberg felügyelő (ezúttal igazat adok a fülszövegnek, tényleg kissé columbós az emberünk), arra lesz figyelmes, hogy itt is, ott is elforgatott négyesre emlékeztető jelek bukkannak fel a lakásajtókon. Később pedig a jelöletlen ajtók mögött patkánybolhák által összecsípkedett, megfeketedett hullákra akadnak. A nagy kérdés, hogy vajon valóban pestisjárvány fenyegeti-e Párizst, ahogyan arra a titokzatos üzenetek és az áldozatok utalnak? S ha így van, vajon kinek állna érdekében ilyen szörnyűséget művelni?

Ez egy nagyon okosan kigondolt krimi, és bár a végén nincs az a hű, de nagy meglepetés, mégis meg vagyok elégedve a végkifejlettel is. Azért pedig külön köszönet az írónőnek, hogy így hirtelenjében baromi okos lettem pestis-ügyben! :) A műből egyébként 2007-ben film is készült Messze fuss, soká maradj! címmel, ám a véleményezések alapján nem egy maradandó alkotás. Kár, mert ez tényleg egy olyan történet, amit megnéztem volna filmen is.
  • Értékelés: 8/10

Jack Kerouac: Úton

Beagle után kicsit nehéz volt visszacsöppenni Kerouac valóságába, amit Az utolsó egyszarvú kedvéért tettem le, kb. úgy fél-Úton. Az igazat megvallva egyébként is eléggé nyögvenyelősen haladtam vele, már a könyv elején kiderült számomra, hogy ez bizony nem kimondottan az én regényem. Ennek pedig két oka is van:

1. Kerouac az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója volt, s nem kétlem, hogy Úton című regénye az 50-60-as évekbeli Amerika forrongó ifjúságának Bibliája lehetett. A könyv remekül adja vissza azt az életérzést, ami akkoriban uralkodhatott a háború utáni társadalomból kiábrándult, lázadó fiatalságban. A gond csak az, hogy ez az életforma (végigstoppolni, beautózni Amerikát, legatyásodva lézengeni egyik napról a másikra az ivászat, a drogok és a nők mámorában) mérföldekre van az enyémtől. Ami alapvetően még nem is lenne akkora gond, DE:

2. Végig volt bennem egy olyan érzés, hogy talán ahhoz, hogy ez a könyv tényleg igazán magával ragadjon, férfinek kéne lennem. :) Telis-tele van pl. sztorizgatásokkal, amiken, ha az ellenkező nem képviselője vagyok, valószínűleg, jókat röhögök, így azonban kissé sokaltam őket.

A mű tulajdonképpen nem szól másról, mint az "úton levésről", az utazás körülményeiről, egy-egy állomáson eltöltött kaland elbeszéléséről. A két legfontosabb szereplő a főhős, Sal Paradise és cimborája, Dean Moriarty, akik a valóságban maga az író és barátja, Neal Cassady. Ők ketten ugyanis valóban beautózták Amerika és Mexikó különböző tájait, az Úton című regény pedig tulajdonképpen ennek az utazásnak a beszámolója fiktív szereplőkkel.

  • Értékelés: 6/10 (A fentebb említett rajtam kívülálló okok miatt:)

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Véletlenül akadtam erre a könyvre, szinte érintetlenül pihent az öcsém polcán. Ha nem tévedek, ajándékba kaphatta valakitől, de mivel - ne kérdezzétek miért - ő szinte kizárólag Forgotten Realms könyveket búj, azóta se olvasta el. Gondoltam, majd én. :)

A könyv hátlapján a következő ajánlások olvashatók:

"Ez a mű örök életű, mert a fantázia szépséges ereje is örök életű." /Nem York Times/

"Beagle-t joggal hasonlították Lewis Carrollhoz és J.R.R. Tolkienhez, de becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán." /The Saturday Review/

"A modern fantasy irodalom top tízes listáján Beagle regényének ott kell lennie." /A Fantasy Irodalom Klasszikusai/

Zöldfülű fantasy-olvasóként nem tudom, egyetérthetek-e, de annyi bizonyos, hogy engem teljesen lenyűgözött. Olvasása közben szinte láttam magam előtt minden egyes jelenetet, sőt, úgy éreztem, mint ha magam is belecsöppentem volna ebbe a bájos, izgalmakkal és kalandokkal teli tündérmesébe. Nem hittem volna, hogy ennyi idősen is ekkkora élményt nyújthat egy ilyesféle történet. És mégis. Sőt, egyetértek azzal a megállapítással, amit Komáromi Gabriella is megemlít a könyv utószavában, miszerint ez egy olyan regény, amelyet senki sem sajátíthat ki, sem gyermek, sem felnőtt.

A történet főhőse az egyszarvú, ki egy napon véletlenül megtudja, hogy ő maradt utolsónak a világon. Nem akar hinni a szóbeszédnek, így vándorútra indul, hogy megtalálja társait. Útja során barátokra lel egy varázsló és egy különös asszony személyében, akik végül vele tartanak, hogy segítsenek küldetésében, és egyben saját sorsukat is beteljesítsék.

A regényt egyébként 1968-ban írta Beagle. Azóta csak angol nyelven több, mint harminc kiadást megért, 1982-ben pedig animációs film is készült belőle. Nálunk csak 2005 táján jelent meg előszőr magyarul. Azóta az író több regénye és novelláskötete is kapható a Delta Vision Kiadó jóvoltából. (Már meg is rendeltem az egyiket.)

Joanne Harris: Csokoládécipő

Az igazat megvallva már Karácsony óta ott pihent a polcomon, s várt rám, hogy elolvassam, én azonban általában kissé gyanakvóan nyúlok a folytatások felé (pláne azok felé, melyekre nem is igen lehet számítani), s így volt ez a Csokoládécipővel is. A fülszöveg, s a borító sem sejtetett sok jót. Valahogy nem tudtam (vagy nem akartam) elképzelni Vianne-t a nagyváros forgatagában, s a kis Anoukot, mint középiskolás kamaszlányt. Ennek ellenére egészen jó kis regény kerekedett belőle, néhány apróságtól eltekintve. Na de erről majd később...

Öt év telt el a Csokoládé eseményei óta. Vianne-t és Anouk-ot Párizsba űzte a Változás Szele, ahol észrevétlenül, az apró varázslatokkal felhagyva, hétköznapi emberek módjára igyekeznek elvegyülni a tömegben, megbújni a Fekete Ember s a Nyájasok elől. Roux - bár nincs velük - maradandó nyomot hagyott a család életében Rosette személyében, aki négy éves, és épp olyan különleges képességekkel van megáldva, mint anyja, s nővérkéje.

Ezúttal három mesélőnk van, Vianne, Anouk és egy új szereplő, Zozie de I'Alba, aki összebarátkozik a kislánnyal, s dolgozni kezd a Vianne vezette csokoládéboltban. Már a könyv elején kiderül, hogy ő amolyan rossz boszorka, ki arra fordítja természet adta hatalmát, s az évek alatt gondosan kialakított "rendszerét", hogy életeket gyűjtsön, s tegyen mágévá. Betoppanásával feborul a Vianne által oly gondosan kialakított rend. Zozie túlságosan is Vianne régi énjére emlékeztet, s éppen ez válik fegyverévé. Felvirágoztatja a csokoládéboltot, hatalmába keríti Anoukot, igyekszik saját gonosz érdekei szerint igazgatni a szálakat az asszony, s gyermekei életében. S hogy végül ki és mi győzedelmeskedik - az ártatlan családi varázslatok Vianne részéről vagy a Zozie által gyakorolt sötét mágia - az a történet végén kiderül, amikor is szemtanúi lehetünk egy jó és egy gonosz boszorkány összecsapásának.

Egy-két dolog zavart csupán. Például a mobiltelefonok, az euro és egyéb, a mai világot idéző jelenségek, amit - bár nem emlékszem már, milyen évet írtunk a Csokoládé eseményeikor, és bizonyára nem követett el akkora hibát az írónő, hogy e szempontból következetlen lett volna - valahogy én nem tudom összeegyeztetni Vianne világával (még akkor sem, ha ezúttal Párizsba, a nagyvárosba sodorta a szél). Ettől eltekintve azonban azt tudom mondani, hogy egy a Csokoládéhoz hasonlóan letehetetlen, kedves olvasmány, ami mellesleg számos értékes üzenetet közvetít felénk az anyai szeretetről, a gyermeki ragaszkodásról, arról, hogy mindig, minden esetben vállaljuk önmagunkat, s hogy "nem minden arany, ami fénylik".

J. D. Salinger: Franny és Zooey

Az 1957-ben kiadott könyv két (elvileg) novellát tartalmaz, ám véleményem szerint együtt a kettő - mivel igencsak szorosan összefüggnek - simán elmenne egy kisregénynek. Az első, "Franny" címmel fémjelzett novellából megtudhatjuk, hogy Frances Glass alias Franny igen erőteljesen hatása alá kerül egy bizonyos könyvnek, mely egy orosz parasztember zarándoklatáról szól, s arról, hogyan lehet megtanulni szüntelenül imádkozni, s az ima folytonos ismétlésével egyfajta "megvilágosult" állapotba jutni. Frannyben - maga sem érti miért - megváltoztat valamit az említett könyvecske, furcsán érzi magát, miközben barátjával ebédel (valójában ő maga csak ül szendvicse felett, míg Lane jóízűen falatozik), folyton rosszul lesz, ok nélkül elsírja magát a mosdóban, majd ájultan esik össze az étterem padlóján.
A második novella főszereplője Zooey, Franny bátyja, a 25 éves tévészínész, a helyszín pedig a család new yorki otthona, ahol a lány teljes depresszióban fekszik a díványon. Itt tulajdonképpen két beszélgetésnek leszünk fültanúi - az egyik Zooey és anyja, a másik pedig Zooey és maga Franny közt zajlik -, melyek mindegyikének középpontjában a lány idegösszeomlásának okai, illetve ebből a neurotikus állapotából való kizökkentése áll. Ebben a részben számos háttérinformációt is megtudhatunk a Glass családról. A dialógusokból kiderül, hogy a szülőket hét "csodagyerekkel" áldotta meg a sors, akik kiskoruktól fogva éveken keresztül szereplői voltak egy rádiós műsornak, mely "Az okos gyerek" címmel futott. Egyértelművé válik, hogy ez a tényező, illetve a két legidősebb testvér részéről gyakorolt vallásfilozófiai, spirituális ráhatás Frannyre és Zooeyra nem kis mértékben befolyásolta, hogy a két címszereplő olyan lett, amilyen. Hogy egyikük sincs kibékülve önmagával, s a világgal. (Mert bizony attól függetlenül, hogy a könyvben csupán Frannynél tapasztalható látványosan az idegosszeomlás, a depresszió, a párpeszédekből érezhető, hogy a fiúval sincs minden rendben, csupán az ő esetében ez másképpen nyilvánul meg.)
Huh, hát az van, hogy nekem ez volt az első Salingerem, és már értem, miért van az, hogy az írót vagy nagyon szeretik vagy nagyon nem (köztes kategóriáról azt hiszem, még nem nagyon hallottam). Örömmel nyugtázhatom, hogy én az előbbibe tartozom. Viszont valóban nem ajánlom azoknak, akiket egyáltalán nem érdekel a filozófia, pszichológia, lélektan mert bizony itt nem a cselekmény az, ami hangsúlyos, itt olyan beszélgetéseket olvashatunk, amelyek nem hangzanak el egy átlagos család átlagos nappalijában. Erőteljesen elgondolkodtató, és sokszor bizony az olvasót magát is megbolygató, néha nyomasztó beszélgetések ezek. Feltéve persze, ha képes az ember beleélni magát a leírtakba...

Knut Hamsun: Áldott anyaföld

"Vajon ki taposta ki a lápon a zsombékok között az erdőbe vezető hosszú, hosszú ösvényt? Az első ember, az első férfi, aki erre vetődött. Senki sem előzte meg, neki még nem törtek utat. Később aztán egy-egy állat követte és kimélyítette a mocsarakat és lápokat átszelő halvány nyomot, majd valamelyik lapp rénszarvasterelés közben kiszimatolta az ösvényt. Így keletkezett az út a vadonban."

Ő volt Izsák. Az első telepes, a majdani "őrgróf", maga az őserő megtestesítője, ki nem volt se szép, se különösebben okos, ideérkeztekor még csak szelídnek sem volt mondható, kinek nem volt egyebe, mint egy szál batyuja, két kezének ereje, s szeretete, melyet a természet, a föld, az otthon iránt táplált.

A vadon kellős közepén telepedett le, egymagában, s elkezdte földjeit művelni. Csak ő volt, s az erdő. Majd idővel mellészegődött egy nyúlszájú asszony, ki azelőtt senkinek sem kellett. Gyerekeik is lettek szép számmal, a jószág is gyarapodott. Izsák egyre-egyre terjeszkedett. Majd mások is jöttek. Újabb telepesek. A föld olcsó volt, így sokan kapva-kaptak a lehetőségen. Voltak, kik örömüket lelték a vadonban, s kemény munkával, de elboldogultak, mások azonban a meggazdagodás reményében érkeztek csupán. Ám aki igazán ide való, annak nem érnek sokat az anyagi javak. Van, mi ennél százszor értékesebb...

"A vadon lakója nem roppan össze. Friss levegőn él, egyszerűen öltözködik, s a bort csak a kánaáni mennyegző történetéből ismeri. Nem gyötri magát elérhetetlen vágyakkal: művészet, újságok, fényűzés, politika pontosan annyit érnek, amennyire becsüljük. Az anyaföld kincse azonban sorsunk minden eredete és forrása."

Knut Hamsun egy külön kis elszigetelt világot teremtett a vadon mélyén, mely sok tekintetben meglehetősen egyszerű, mégis felvillantja mindazon értékeket, melyek megléte szükségesnek kell, hogy legyen egy az emberhez méltó élethez. Hamsun szereplői nem beszélnek érzéseikről, mégis megható, ahogy apa és fia félszavakból is megértik egymást, ahogy két jóbarát önfeledten bolondoznak egymással, és valahogy sugárzik belőlük a lelki nyugalom, a megelégedettség. Elégedettek, és büszkék arra amilyük van, melyet két kezükkel, s a természet közbenjárásával alkottak meg. Mely mellesleg töredékét képezi annak, ami a mai ember többségének megadatik. Mégis valamiért irígylésreméltó az Izsák által megteremtett vadonbeli telep, Sellanraa világa.

A regény Hamsun fő művének mondható, egyik legismertebb regénye. 1917-ben írta, és ez az alkotása hozta meg számára a Nobel-díjat. (Abszolut megérdemelten.)

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Ha jól emlékszem, úgy 16-17 éves lehettem, amikor előszőr találkoztam Márquezzel. Apukám ajánlására kezdtem bele az író Nobel-díjas Száz év magány című regényébe, ami ha minden igaz ajánlott olvasmányként szerepelt a gimnáziumi tananyagban is. Bevallom, akkor nem voltam elragadtatva tőle, és úgy a könyv negyedéig jutottam... Jó pár év eltelt azóta, és most, hogy ekkora "divat lett" Márquezt olvasni, s kijött a Szerelem a kolera idején című regényt feldolgozó mozi is, gondoltam, érdemes volna még egy esélyt adnom az írónak.

Mivel kíváncsi voltam a filmre, az előbb említett regényre esett a választásom (jobb szeretem ugyanis előbb elolvasni a művet, s csak aztán megnézni a filmváltozatot). És hát.. nem tudom, 16-17 évesen hova tettem a fejem, mert ez a Márquez-regény bizony fantasztikus volt!

A történet dióhéjban: Két fiatal szerelme beteljesületlen marad, a lánynak ugyanis egy másik férfira esik a választása, egy gazdag, befolyásos orvosra, aki igazán jó partinak számít. Ebben a boldognak mondható házasságban elröppen 50 év, a házaspár együtt öregszik meg, majd egy véletlen baleset folytán meghal a férj. Ekkor lép színre a történet elején hoppon maradt ifjú, ki szintén megöregedett, ám az elmúlt évtizedek alatt egy percig sem feledte szerelmét. Megjelenik az özvegynél, s 50 év után végre feleségül kéri.

Márquez fantasztikusan ír, élvezet volt olvasni minden egyes szavát, és - bár viszonyítási alapom még nincs, hisz ez az egyetlen regény, amit olvastam tőle - egy olyan sajátos stílussal bír, mely teljességgel magával ragadott. Azt hiszem, ezek után a Száz év magány is megérdemel még egy kísérletet. :)

David Davidar: A kék mangó háza

"Dél-India Csevatar nevű faluja a Dorai család otthona és megszállottan védelmezett kincse nemzedékeken át. Azonban 1899-ben, amikor Solomon Dorai személyesen kénytelen felvenni a harcot a paradicsomi környezetben felbukkanó veszedelmek, a viszálykodás és az elkerülhetetlen fejlődés fenyegető rémségei ellen, minden megváltozik. A Dorai család sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a tengerparti településsel és India viharos történelmével. Solomon fiainak és unokájának innentől kezdve állandóan harcolniuk kell: a függetlenségükért vagy az álmaikért, a britek, a különböző kasztok vagy éppen egymás ellen – a lelki békéjükért és a család boldogulásáért egyaránt."

A kétkötetes regényre az Alexandra honlapján akadtam rá a leértékelt könyvek közt. Valamiért megtetszett a cím, s a vidám borító, úgyhogy anélkül, hogy valaha bármit is hallottam volna róla, megrendeltem. Érdemes volt.

Ahogyan az a fenti fülszövegből is kiderül, mindamellett, hogy több generáción keresztül nyomon követhetjük egy indiai család történetét, a könyv bepillantást nyújt a különböző kasztok rendszerébe, folytonos csatározásaikba, és több szemszögből is láttatni engedi az indiaiak és britek közti (akkoriban) igen kényesnek mondható viszonyt. Az író maga is indiai, mégsem érezhető igazán, hogy bármelyik oldalra is megbillenne a mérleg nyelve. Érdekes például, hogy egyetlen családon belül is (igaz, nem kis családról van szó) van, aki csatlakozik a forradalmárokhoz, hogy harcoljon hazája függetlenségéért, akad azonban olyan is, aki minden erőfeszítésével igyekszik beilleszkedni egy angolokkal teli közösségbe, még akkor is, ha ezzel fel kell adnia népének régről megőrzött hagyományait. Számomra egyébként ezutóbbi hozzáállás kevésbé szimpatikus. Szomorúnak találom például, hogy sok indiai különböző kencével és porral fehérítette az arcát, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, hogy ne keljen szégyenkeznie bőrszíne miatt a saját (!) hazájában. Danielnek, a regény egyik főhősének egyébként épp egy ilyen bőrfehérítő kenőcs feltalálásával és forgalmazásával sikerül meggazdagodnia.

A korabeli történelmi, politikai helyzet tehát kiemelten hangsúlyos szerepet kap a műben, de bepillantást nyerhetünk természetesen az ott élők szokásaiba, hagyományaiba, az író sorai által szinte mi magunk is gyönyörködhetünk a tájban, s ízlelhetjük a helyi ízeket (melyek összetevőinek némelyikéről én még csak nem is hallottam), s megtudhatjuk többek közt, hogy mennyiféle mangót termesztenek szerte Indiában, hogy hogyan zajlik egy indiai lánykérés, és esküvő, és a könyv végefelé még annak is tanúi lehetünk, hogy hogyan kell szakszerűen tigrisre vadászni. (Imádtam ezt a részt!) :)

  • Értékelés: 8/10

Melissa P.: Minden este 100-szor, kefével

Már jó pár hónappal ezelőtt elolvastam, de valahogy elmaradt a bejegyzés. Talán a kényes témának köszönhetően. Egy 15 éves szicíliai diáklány naplóját tartjuk ugyanis a kezünkben, melyben arról a megközelítőleg két éves időszakról olvashatunk, mely leforgása alatt egy ártatlan kamaszlányból egy valóságos "prostituált" válik. Azt hiszem, tipikusan az a fajta írás, melynek olvasása közben nem a könyv által nyújtott fantasztikus olvasmányélmény, hanem sokkal inkább a kíváncsiság vezérli az embert abban, hogy a végére érjen.

Én nem teljesen erre számítottam. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy ilyen is van. Ha van. Mert tegyük hozzá, itt-ott kissé hamisnak, és hiteltelennek éreztem a leírtakat. Vagy legalábbis remélem, hogy egy 15 éves lánynak a valóságban nem ilyen egyszerű lépten-nyomon pont egy olyan felelőtlen és perverz fickóba botlani, aki fenntartások nélül belemegy egy tinídzserkorú lány erotikus kihívásaiba. A másik problémám azzal volt, ahogyan mindezt papírra vetette Melissa. Számomra kissé mesterkélt, szavait nehezen tudom azonosítani egy tizenévesével. Aztán persze ki tudja... A mai gyerekek annyira mások, mint mi voltunk.

A napló jellege is furcsa, hisz gyakorlatilag másról nem is olvashatunk benne, csak Melissa szexualitással kapcsolatos élményeiről, érzéseiről. Családról, barátokról, iskoláról szinte semmi. (Létezik, hogy valakit, ennyi idősen csak és kizárólag a szex foglalkoztasson?) És ami tán a legérthetetlenebb számomra, hogy könyörgöm, hogy lehet az, hogy egy 15 éves gyerek oda, és akkor mehet, amikor csak akar, anélkül, hogy a szülei mindebbe beleszólnának, illetve bármit is észrevennének abból, ami a kislányukkal történik?? (Remélem, nem én vagyok túlzottan konzervatív, és nem élek álomvilágban.)

Ha igaz is a történet, ma már bizonyára Melissa szülei is tisztában vannak vele. Legjobb tudomásom szerint ugyanis a könyv előszőr álnévvel jelent meg, aztán persze nem sokáig sikerült titokban tartani a napló írójának kilétét, így ma már mindenki tudhatja, ki is ez a titokzatos szicíliai diáklány. Erre mondják, hogy ciki! :)
  • Értékelés: 5/10
  • A könyv alapján készült film

Stefanie Zweig: Viszontlátni Afrikát

Szeretek más, a miénktől merőben különböző tájak és kultúrák világában barangolni, megismerni az ott élők szokásait, hiedelmeit, a számomra még ismeretlen természet csodáit, ízeket, illatokat... Ha másképp nem megy, legalább a könyvek lapjain. Ilyenkor, nyáron különösképp élvezem az ilyen, és ehhez hasonló olvasmányokat, hisz egy kicsit mintha ezáltal is nyaralni mennék.

A könyv szerzője, Stefanie Zweig maga is sok időt töltött Afrikában (ld. önéletrajzi regénye: Hontalanul Afrikában), így minden bizonnyal hiteles képet kaphatunk a lenyűgöző afrikai tájról, s az itt élők mindennapjairól, gondolkodásmódjáról. Engem rabul ejtett ez a miénktől távoli és merőben más értékrenden alapuló világ, mely talán sokunk számára túlontúl civilizálatlannak és nyersnek bizonyulna, de szerintem pont ebben rejlik a varázsa. A könyvben felvonultatott afrikaiak élete közel sem könnyű, mégis hihetetlen nyugalommal és kiegyensúlyozottsággal élik azt. Minden sokkal lassabb, az emberek velünk ellentétben ráérnek "szafarira menni" (mint megtudtam, ez jelenti azt, amikor elmerülnek gondolataikban, múltról, jövőről, az élet dolgairól). Különös lehet számunkra az is, hogy egy egyszerű szék, vagy egy kőfalakkal épült viskó tolajdonosa már kiváltságos embernek számít köreikben. Furcsa szokásaikról pedig csak annyit így előljáróban, hogy meglepve olvastam, hogy az afrikai emberek (legalábbis a műben szereplők) csak évekkel születésük után adnak gyermekeiknek nevet.

A történet egy fiatal hölgyről, Stelláról szól, aki gyermekkorát Afrikában töltötte a szüleivel. (Mint utóbb rájöttem - bár nem zavaró a könyv olvasása szempontjából-, okosabb lett volna előbb az írónő Karibu - Isten hozott c. regényével kezdenem, az szól ugyanis a család Afrikában való letelepedéséről, s Stella gyerekkoráról.) Itt Stella már felnőtt nő, gyermeket vár egy férfitől, akivel - tudomása szerint - nem lehetnek együtt. Úrrá lesz rajta a bizonytalanság, nem találja a helyét a világban, így gondol egyet, s várandósan útnak indul Angliából a távoli Afrikába, ahová élete korai szakaszának feledhetetlen emlékei fűzik. Célja, hogy kiderítse, melyik is valójában igazi hazája: Anglia, ahol szülei halála után él gazdag nagyapjával, vagy a múltját jelentő afrikai táj?

Mit olvassanak a 7-8. osztályosok?

Nem tűntem el, s olvasok még mindig, amikor időm engedi, csak hát igazság szerint egy elég strapás két hónapon vagyok túl. Két szakdolgozat megírása, leadása, vizsgák, aztán hamarosan államvizsga... szóval akad(t) teendő bőven. Most is épp az irodalom módszertani záróvizsga tételeimet nézegetem. Apropó... kíváncsi lennék a véleményetekre az egyik tétellel kapcsolatban. A feladat egy 5 tételből álló ajánlott olvasmány-lista elkészítése a 20. századi világirodalomból 7-8. osztályos tanulóknak. Ti mit ajánlanátok a kis nebulóknak? :)

Deborah Moggach: Libikóka

"A Price família átlagos, jómódú angol család - tágas ház, jól menő cég, elegáns állás, előkelő iskolák. Egy szép napon még floridai utazást is nyernek, és képük bekerül a lapokba. Kisvártatva nyomtalanul eltűnik a tizenhét éves Hannah. Amikor az emberrablók félmillió font váltságdíjat követelnek érte, a család minden erejét összeszedi, hogy a lányt kiválthassa. Ám a történet akkor veszi igazán kezdetét, amikor Hannah visszatér. Mi történik egy családdal, ha elveszítik a házukat, a társadalmi rangjukat, minden vagyonukat? Miként hullik szét egy addig boldog közösség a bűntudat és a pénztelenség súlya alatt, hogyan kényszerülnek a családtagok szembesülni önmagukkal? És ez még nem minden. Hannah megdöbbentő meglepetést tartogat valamennyiük, sőt az elrablói számára is..."
Amikor előszőr elolvastam a fülszöveget, szinte biztos voltam benne, hogy a nagy meglepetés, csakis az lehet, hogy az elrabló teherbe ejtette Hannah-t. Aztán ahogy belekezdtem a könyvbe, és megismertem a lányt, az emberrablót, a körülményeket, egyre bizonytalanabb voltam teóriámban. Aztán megint csak meglepődtem...
Nem voltak túl nagy elvárásaim, mégis egészen élvezetes és izgalmas kis történet kerekedett ki belőle. A borító viszont - szerény véleményem szerint - borzalmas. :)

Anna Gavalda: Szerettem őt

"A Szerettem őt igazi kamaradráma, mely fiatal szerzőjét nemzetközileg ismert művésszé avatta. Anna Gavalda regényének története szinte egy mondatban összefoglalható: egy fiatal nő magára marad, mikor férje úgy dönt, elhagyja egy másik nő kedvéért."

Ez így is van. Egy mondhatni sablonsztorit dolgoz fel az írónő, hisz számtalan könyvben olvashattunk már szerencsétlenül járt elhagyott feleségekről, akik magukra maradtak egyedül, vagy ami talán még rosszabb - mint ez esetben is - a gyermekeikkel. Mégis valamitől különleges ez a regény! Talán a nem mindennapi szituációtól, hogy Cloét épp apósa próbálja vígasztalni. Kettejük beszélgetése építi fel a regényt, melyben az idős férfi a meghatározóbb, ki kifordulva addigi önmagából megnyílik a fiatal asszony előtt, s elmeséli saját történetét...

A könyv nagyon életszerű, témáját és stílusát tekintve egyaránt, ami - miután elkezdtem olvasni az írónő novelláskötetét (Szeretném, ha valahol valaki várna rám) - úgy vettem észre, általában jellemző Gavalda műveire.

Moon Unit Zappa: Amerika, szépségem

Bizonyára sokaknak ismerősen cseng a legendás rockzenész, Frank Zappa neve. Moon Unit, a kissé különös nevű írónő nem más, mint Zappa elsőszülött lánya, aki 1998-ban írta meg Amerika, szépségem c. (szerinte) nem önéletrajzi regényét.

Szerintem viszont bizonyára nem véletlen, hogy címszereplőnk, America Throne személyében Moon Unithoz hasonlóan egy a híres apuka árnyékában boldogulni kívánó fiatal leányzót ismerhetünk meg. Azzal az apró különbséggel, hogy esetünkben nem egy rockzenészről, hanem egy széles körökben elismert festőművészről van szó.

America Los Angelesben él egy (szintén) festőművésszel, azonban nem sokkal összeköltözésüket követően szerelme szakít vele. Ekkor indul el a lejtőn. Mély depresszióba zuhan. Kezdetben abban reménykedik, hogy kedvese visszatér hozzá, később újabb és újabb férfiakkal próbál vigasztalódni, többnyire sikertelenül. Mineközben kétségbeesetten keresi önmagát: előbb egy felkapott terapeuta segítségét veszi igénybe, majd csendes magányba vonul vissza, hogy elérje a vágyott harmóniát, és újrakezdhesse életét leszámolva azzal a lelki teherrel amit a múlt és a szüleihez (főképp apjához) fűződő emlékei jelentenek. Moon Unit le sem tagadhatná a légkört, melyben felnőtt, a műben ugyanis alapvető motívum a képzőművészet, a zene, és egyáltalán a hippi életforma. Mindemellett pedig a regényt olvasva gyakran belebotlunk hírességekbe is.

Jó volt, szórakoztató volt, bár néha kissé gyerekesnek találtam America megnyilvánulásait. Emiatt - amellett, hogy legtöbbször jókat nevettem rajta - volt, amikor kicsit idegesített a karakter. De azt hiszem, ez hozzá tartozik egy sztárgyerek kissé elkényeztetett világához.

Carol Shields: Norah, gyere haza!

Carol Shields, kanadai írónő számtalan irodalmi díj birtokosa. Könyvei az egész világon népszerűek. A Pulitzer-díjat a Kőbe vésett történet (The Stone Diaries) című könyvével nyerte el, amit úgy érzem, mielőbb el kell olvasnom! Legalábbis miután a Norah, gyere haza! végére értem, erős késztetést éreztem arra, hogy jobban megismerjem az írónőt és alkotásait.

Gondolom, ezek után nem nehéz kitalálni, hogy szerettem ezt a regény. Bár meg kell hagyni, volt egy érdekes tapasztalatom vele kapcsolatban: Jellemző rám, hogy általában mindenféle körülmények közt - legyek akár épp vonaton, metrón, akárhol - zavartalanul bele tudok mélyedni éppen aktuális olvasnivalómba. Ez esetben valamiért ez sehogysem sikerült. Miután azonban kettesben voltunk, csak én és a könyv, valósággal ittam Carol Shields minden egyes szavát, s egy este alatt kiolvastam a regényt.

Nem az a fajta pörgős, izgalmas eseményekkel, fordulatokkal teli olvasmány, mely anélkül, hogy különösebben gondolkodásra késztetné az olvasót észrevétlen gyorsasággal halad a vége felé. Nem. Itt csupán válaszokat keresünk. Választ arra, hogy mi késztethet egy 19 éves, harmonikus családban nevelkedő, jó képességű, intelligens fiatal lányt arra, hogy elhagyja otthonát, s nyakában egy táblával - melyre csak ennyit írtak: jóság - kiüljön az utcasarokra koldulni? Választ arra, vajon mi zajlik le egy idős, sikeres írónő lelkében, amitől képes kitörölni emlékeiből a gyermekkort, s úgy tekinteni magára, mint aki már 18 éves volt, amikor elkezdődött számára az élet? Választ arra, mi dúlhatja fel lelkünket, legyünk akár tizenévesek, akár megállapodott anyák vagy idős egyedülállók?

Engem elgondolkodtatott, s magam is próbáltam megtalálni a kulcsot a fent említett problémákra. Mindemellett pedig borzasztóan tetszett az, ahogyan mindezt az írónő papírra vetette. Korábban már említettem (talán a Nővérem húga kapcsán), hogy mindig van bennem egy kis félsz a hasonló történetek kapcsán (betegség, testi vagy lelki rendellenességek stb. kálváriája). Folyton attól tartok, hogy többszáz oldalnyi csöpögős, könnyfakasztó szenvedés tárul elém, amit - lehet, önző dolog - jobb szeretek nem olvasni. Itt nem erről van szó. És azt hiszem, ez az írónőnek köszönhető. Annak, ahogyan megírta ezt a könyvet.

"Koponyaműtétre vágyom. Tiszta munka: a fejem tetejét egyenes vonalban lemetszenék, és a kijelölt agyrészeket eltávolítanák. Megszabadulnék attól, ahol a tavaly tavaszi egy hetet őrzöm, amikor semmit sem tudtunk Norah hollétéről. Kidobnám azt is, amikor Natalie homlokából ömlött a vér, mert évekkel ezelőtt a kertben megbillent a magas etetőszéke, és a kerítésnek dőlt. S ha már itt tartunk, eltűnhetne az összes seb, köztük az a var is, amit Norah csuklóján, a kesztyű és a kabátujja között pillantottam meg. Körben vörös sebhelyek. Kivetném magamból a My Fair Lady filmzenéjét, anyám emlékét, amint porcelánt fest, miután be kellett költöztetnünk egy otthonba, mert apám halála után képtelen volt egyedül boldogulni, és még a nevére sem emlékezett. Vagy azt az esetet, amikor Ottawába menet a vonaton megjött a menstruációm, és természetesen fehér nadrág volt rajtam..."

Alison Lurie: Feltételes megálló

"Alison Lurie amerikai írónő a patinás Cornell Egyetemen (Ithaca, New York állam) az angol irodalom professzora. Számos regényt, gyerekkönyvet, tanulmányt írt, megszámlálhatatlan irodalmi kitüntetésben, előkelő díjakban részesült. Feltételes megálló című regénye elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat."

Azt nem mondanám, hogy rossz volt, de igazán jó sem. Egy kedves, könnyű kis olvasmány, melynek nagyszerű helye lehet nyáron a strandtatyónkban, de kb. ennyi is. Gondolkodni nem kell rajta túl sokat, minden olyan magától értetődő és előre megsejthető, még a két - gondolom, hatalmas csattanónak szánt - fordulat is a könyv végén. Vicces, hogy olvasás közben többször is megfordult a fejemben, hogy ez egy amolyan tipikus amerikai romantikus filmbe illő történet, és lám: ma rábukkantam a neten egy a regény alapján készült tv filmre Külügyi szívügyek címmel. A tartalomra én nem is térnék ki különösebben (mellesleg nem mondhatni, hogy egy cselekményekben gazdag történetről van szó). Legyen elég annyi, van benne minden ami egy ilyesfajta könyvben lenni szokott: egy kis szerelem, egy kis szenvedés, egy kis dráma... Dehát néha ilyen is kell.
600 Ft-ot megér (ennyiért jutottam hozzá az Alexandra honlapján, a leértékelt könyvek közt), de ennél többet - így utólag - már lehet, hogy sajnáltam volna rá.

Yann Martel: Pi élete

Yann Martel 1963-ban született Spanyolországban kanadai szülőktől. Pi élete című regényével elnyerte a Booker-díjat, számos nyelvre lefordították, s kiadója nemzetközi pályázatot hírdetett meg a könyv illusztrálására. Itthon a 2004-es Könyvhétre jelentették meg magyarul, ám nem aratott zajos sikert.
Igazság szerint, nem értem, miért. Én imádtam a könyvet! Magasan a legjobb regény (az Üvegbura mellett), amit az utóbbi időben olvastam. Végre mindehez egy tartalomhoz méltó borító is járult csodás illusztrációkkal... egyszerűen minden tökéletes. Élmény olvasni, és szinte lehetetlen letenni!

A történet főhőse - mint ahogyan az a címből is kiderül - Pi, egy 16 éves indiai kisfiú, aki családjával és egy állatkertre való vadállattal a fedélzeten (édesapja egy állatkert vezetője és tilajdonosa volt Indiában) nekiindul a Csendes-óceánnak, hogy új éltet kezdjenek Kanadában. Egy éjszaka azonban elsüllyed a hajó valahol az óceán kellős közepén. Az egyetlen túlélő Pi, és mint később kiderül még egy mentőcsónaknyi állat: egy orángután, egy zebra, egy hiéna és egy bengáli tigris.

A továbbiakben nyomon követhetjük Pi több, mint 200 napos hánykolódását az óceánon, ami azért is különösen izgalmas, mert hősünk személyében nem egy hétköznapi fiút ismerhetünk meg: mélységesen vallásos, olyannyira, hogy egyszerre muszlim, hindu és keresztény; hinduizmusából fakadóan vegetáriánus; alapjában véve egy jámbor személyiség, a légynek sem tudna ártani. Kérdés, hogy ilyen tulajdonságokkal felruházva, hogy lehet életben maradni ilyen páratlanul hosszú ideig az óceánon, és hogy lehet elviselni a tényt, hogy egy pillanat alatt elveszítette az egész családját? Vagy talán pont emiatt képes a végsőkig kitartani?

Remek könyv, ajánlom mindenkinek! (Azoknak pláne, akik szeretik Hamingway Öreg halászát vagy Defoe Robinson Crusoeját!)
  • Értékelés: 10/10
  • Egy "kritika" a Pi életéről és Yann Martel novelláskötetéről
  • Tudnivalók az íróról

Alberto Moravia: A megvetés

"A házasság első két évében - ma már megállapíthatom - tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben a homály kísérte az érzékek teljes és mély összhangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem. Vagy talán láttam a hibáit, és ő is látta az enyéimet, ám a szerelem titokzatos módon nemcsak hogy bocsánatossá varázsolta őket, de egyenesen szeretnivalóvá is, mintha nem is hibák, hanem erények volnának, bár kissé különös erények. Mindenesetre nem bírálgattuk, hanem szerettük egymást. Ez a történet azt beszéli el, hogy amíg én továbbra is szerettem, és nem bírálgattam Emiliát, ő egyszercsak fölfedezte vagy fölfedezni vélte néhány hibámat, és bírálgatni kezdett, következésképp: kiábrándult belőlem."

Az első könyvem Moraviától, de valószínűleg lesz még, ami folytatja a sort. Nem állítom, hogy méltó helyet kap a kedvenceim közt, annyira azért nem volt maradandó, de mindenesetre jó könyvnek találom. Elejétől a végéig fenntartotta az érdeklődésem és kíváncsiságom arra vonatkozóan, hogy vajon mi okozhatta azt a hirtelen feltámadt megvetést, melyet Emilia érzett a férje iránt? Végül nem kellett megvárnom, míg Molteni, az elbeszélő maga mondja ki a titok nyitját, a nő és férfi közt lezajló bárbeszédekből, mélylélektani boncolgatásokból szépen lassan összeállt a kép. Vagy legalábbis egy alternatíva, hisz tulajdonképpen csak sejthető, mi lehetett a táptalaja ezeknek a váratlanul feltörő negatív érzéseknek.