Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei

Megint egy OKK-s poszt, és kivételesen a határidővel - amit ugyan csak megközelítőleg kell betartani - sem voltam gondban. Pedig egy jó darabig azt hittem, hogy abban leszek. :) Amikor ugyanis elkezdtem olvasni a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy ez valami bődületesen nagy baromság lesz, ami nem biztos, hogy engem érdekel. Aztán szerencsére hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, és maximális elégedettséggel tettem le a regényt. Határozottan ki merem jelenteni, hogy fogok még Vonnegut könyvet olvasni. Érzésem szerint nem is egyet.
A könyvklubnak ugye A Titán szirénjei-re esett a választása, melynek címe ugyan valamelyest árulkodó, én mégsem gondoltam, hogy egy sci-fi-t veszek a kezembe. Márpedig Vonnegut regénye a tudományos fantasztikus irodalom közé sorolható. Ezt pedig a „krono-szinklasztikus infundibulum” teszi lehetővé, ami valami olyasmit jelent, hogy általa egyszerre tudunk létezni múltban, jövőben, sőt általa képesek vagyunk testet ölteni más-más bolygókon egyszerre. (Tudom, lehetne pontosítani a meghatározáson, de ennyire futotta.) Esetünkben Winston Niles Rumfoord lesz az a szerencsés, aki magáénak tudhatja az említett képességet, s általa, mint bábokat, mozgathatja embertársait, különös tekintettel két személyre: egykor volt feleségére és egy olyan fickóra, akit egész életében mindig, mindig csak szerencse ért.
Ez így persze mind egy kicsit bugyutának tűnik. És még számos más elsőre bugyutának tűnő dolog előkerül a könyvben, de természetesen mindez nem véletlen. A könyv egy hatalmas paródia, ami mégis rendkívül komoly kérdéseket feszeget, úgy mint vallás és tudomány közti kényes viszonyt, a szabad akarat kérdését és egyáltalán az élet értelmét.
Nincs is miért szaporítanom tovább a szót... Ez a könyv baromi jó volt! Úgyhogy ezer hála és köszönöt a Könyvklubnak. Ha nem került volna porondra az OKK-ban, nem valószínű, hogy egyhamar a kezembe veszem.

Umberto Eco: A rózsa neve

"Az Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és ravaszsággal lát neki a nyomozáshoz, Adso segédletével. Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tudnak bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek..."
Bár már nagyon régóta el szerettem volna olvasni a könyvet, végülis csak nemrég, az Amadea-féle könyvklub kapcsán sikerült ténylegesen rávennem magam arra, hogy belekezdjek. S mint kiderült, kissé meggondolatlan voltam, legalábbis ami a határidőt illeti - ami elméletileg május 15. volt -, ugyanis nem sejtettem, hogy nekem ez ilyen nehezen fog menni...
Jó könyveket általában pik-pak kiolvasok. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy A rózsa neve nem egy jó könyv. Valamiért - talán rossz időben, rossz hangulatban fogtam hozzá - nekem mégis egy kicsit csalódást okozott. Érdekes volt, hogy egyes részek (főleg a gyilkosságok körüli nyomozósdi) szinte sodort magával, aztán a rákövetkező oldalak során majdhogynem elaludtam, majd megint egy izgalmasabb, érdekfeszítőbb rész következett, amit ismét egy unalmasabb követett... (Persze az is lehet, hogy nem az esti órák a legalkalmasabbak a könyv olvasására, amikor egy fárasztó nap után beesek az ágyba, és akarva-akaratlan leragadnak a szemeim Eco hosszadalmas filozófiai eszmefuttatásain.)
Na de a lényeg, hogy végül azért kiolvastam, és nem érzem úgy, hogy nem volt érdemes rászánni az időt. Az említettek ellenére számos olyan dolog volt, ami egyenesen lenyűgözött. példának okáért a regényben igencsak fontos szerepet betöltő könyvtár. Aztán maga a kolostori élet, a szerzetesek szokásai, gondolkodásmódja... ami talán azért is volt számomra különösen érdekes, mert szégyen, nem szégyen, nem igazán vagyok vallásos, így néhány alapvető ismerettől eltekintve, nem sokat konyítok a témához. Azt is el kell ismernem, hogy leírhatatlan hangulat lengi át az egész regényt, sokszor úgy éreztem, mintha magam is ott bóklásznék az éj leple alatt a kolostor falai közt.
DE: Érzem én, értem én, hogy a könyv csak másodsorban krimi, és az a baj, hogy engem éppen az a váz, a regény krimi volta, ami inkább megfogott. Én nem éreztem plusznak azt a filozófikus, intellektuális töltetet, ami miatt sokak számára ez egy valóságos irodalmi csemegének számít.
Azt hiszem, én inkább olvasnék egy Agatha Christie-t. Ez van.

E. M. Forster: Szoba kilátással

A könyv alapján készült film már nagyon régóta megvan, és alig vártam, hogy megnézhessem. Előtte viszont mindenképpen el szerettem volna olvasni magát a regényt. Nos, ez megtörtént, csak épp sikerült a saját csapdámba esnem, most ugyanis, miután végére értem a kötetnek, valahogy elment a kedvem a filmtől. :)

Egy az 1900-as évek Angliájában játszódó szerelmi történetről van szó. Főhősnőnk Lucy Honeychurch, aki unokatestvérével, a kissé konzervatív Charlotte Bartlett-tel Firenzébe utazik, hogy ismerkedjék a művészetekkel. Itáliában tett látogatása során megismerkedik a különc Emersonékkal (apa és fia), akik furcsa, addig ismeretlen érzéseket indítanak meg benne. Lucy, miután egy kirándulás alkalmával kissé félreérthető szituációba keveredik a fiatal George Emersonnal, összezavarodik, s Rómába menekül, ahol megismerkedik a sznob Cecil Vyse-szal, ki később a vőlegénye lesz.

Namármost a könyv jó volt, még annak ellenére is, hogy az elején nagyon nehezen találtunk egymásra (én és a történet). A regény első fele, a Firenzében zajló eseményekkel valamiért nem is kötött le különösebben. Aztán attól kezdve, hogy "haza" érkeztünk a vidéki Angliába, csak úgy faltam az oldalakat. Pozitívum, hogy a Jane Austen regényekkel ellentétben, itt végre az általam is preferált férfiszereplőre esik az író választása is. (A Jane Austen művek kapcsán írtam, hogy valamiért mindig, minden egyes regénye olvasásakor a hősnő által mellőzött férfiút sikerült kiszemelnem magamnak.) :) És még egy hatalmas pirospont azért, ahogyan Forster Lucy családját ábrázolja. Imádtam, ahogyan a kicsit különc, de amellett hihetetlenül szeretnivaló anyukáról és testvérről írt, és maga az értékrend is rendkívül szimpatikus, miszerint a család minden vagyonnál és egyéb kecsegtető kilátásoknál előrébbvaló. Ebben maximálisan egyet kell, hogy értsek.

És végül, hogy miért is ment el a kedvem a filmtől? Félek, csalódnék. Pláne, hogy kicsit utánnanyomoztam a szereplőgárdának, és amellett, hogy a Lucy szerepét játszó Helena Bonham Carter-t pl. kifejezetten kedvelem, valahogy egyészen másképp élnek a képzeletemben. (Ennek ellenére azért valószínűleg megnézem. Majd egyszer. Ha már nem él ilyen elevenen emlékeimben a történet.)