Alberto Moravia: A megvetés

"A házasság első két évében - ma már megállapíthatom - tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben a homály kísérte az érzékek teljes és mély összhangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem. Vagy talán láttam a hibáit, és ő is látta az enyéimet, ám a szerelem titokzatos módon nemcsak hogy bocsánatossá varázsolta őket, de egyenesen szeretnivalóvá is, mintha nem is hibák, hanem erények volnának, bár kissé különös erények. Mindenesetre nem bírálgattuk, hanem szerettük egymást. Ez a történet azt beszéli el, hogy amíg én továbbra is szerettem, és nem bírálgattam Emiliát, ő egyszercsak fölfedezte vagy fölfedezni vélte néhány hibámat, és bírálgatni kezdett, következésképp: kiábrándult belőlem."

Az első könyvem Moraviától, de valószínűleg lesz még, ami folytatja a sort. Nem állítom, hogy méltó helyet kap a kedvenceim közt, annyira azért nem volt maradandó, de mindenesetre jó könyvnek találom. Elejétől a végéig fenntartotta az érdeklődésem és kíváncsiságom arra vonatkozóan, hogy vajon mi okozhatta azt a hirtelen feltámadt megvetést, melyet Emilia érzett a férje iránt? Végül nem kellett megvárnom, míg Molteni, az elbeszélő maga mondja ki a titok nyitját, a nő és férfi közt lezajló bárbeszédekből, mélylélektani boncolgatásokból szépen lassan összeállt a kép. Vagy legalábbis egy alternatíva, hisz tulajdonképpen csak sejthető, mi lehetett a táptalaja ezeknek a váratlanul feltörő negatív érzéseknek.

Abby Lee: Hol jár az eszem?

"Abby Lee harminchárom éves. Londonban él és a filmiparban dolgozik. Valóságos szexkalandjait részletező internetes naplójának több mint 2 millió látogatója volt, és jelenleg is több mint 100 000 olvasót vonz minden hónapban. 2006-ban elnyerte a Legjobb Brit és Ír Blog címet."
Már nincs kétségem affelől, hogy miért is ő nyerte el ezt a bizonyos díjat. Azt hiszem, a szex, mindig kifizetődő téma lesz.
Valami Bridget Jones-féle olvasmányra számítottam. Ehelyett 250 oldalon keresztül olvashattam egy valóban nimfomán hölgyemény naplóját a legapróbb részletekbe menő kalandjaival tarkítva, ami - megjegyzem - az elején még érdekes is volt, egy-két résznél kifejezetten megnevettetett, ám ahogy haladtam a lapokkal (és napokkal), egyre primitívebbnek, idegesítőbbnek és sajnálatraméltóbbnak találtam a mi kis Abbynket. Nem tartom magam prűdnek, és semmi esetre sem ítélem el azokat a szexuális kalandokat, melyeket volt szerencséje átélni, ám azt hiszem, merőben más értékrendet képviselünk a kapcsolatok terén, s ennél fogva nem is igen tudtam azonosulni főhősnőnkkel.
Apróság, de még annyit megjegyeznék a könyvvel kapcsolatban, hogy én kicsit fennakadtam a borítón. Naplójában ugyanis Abby mint harmicas éveinek elején járó bögyös barnát, jellemzi magát, ezzel szemben a borítón egy 25-nek is alig-alig kinéző szőke leányzót láthatunk... Na de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. :)

Joanne Harris: Csokoládé

Bajban vagyok a könyvvel, s ennek egyszerű oka valószínűleg az, hogy előbb láttam filmben, mint olvastam volna. A film pedig tetszett. Nagyon is. És van egy olyan érzésem, hogy a regény is éppen így magával ragadott volna, ha nem tudom előre, mikor mi fog történni. Persze vannak eltérések, meg nem egyezések, szó se róla, de ettől függetlenül is valahogy lassan haladtam az olvasással, lassabban, mint bármelyik másik eddig olvasott Joanne Harris regénnyel.

A történet főhőse Vianne Rocher, aki kislányával egy kis francia kisvárosba, Lansquenet-be érkezik, hogy sok év vándorló életmód után végre végleg letelepedjen. Egy kis csokoládéboltot nyit épp a nagyböjt idején, ami már önmagában is némi ellenszenvet vált ki Francis Reynaud tiszteletesből. Ezt csak fokozza Vianne különös, a falu közösségétől eltérő életszemlélete, melynek köszönhetően sokakat magába bolondít, a szó pozitív értelmében. A történetben nyomon követhetjük Vianne boldogulását, melyet jócskán megnehezít a tiszteletes (a "Fekete ember") és annak népes tábora. A regény telis-tele van ínycsiklandó ízekkel, illatokkal, hangulatokkal, sötét titkokkal, ahogyan azt az írónőtől megszokhattuk.

Mindenképp kellemes olvasmánynak tartom, ám a könyv hátoldalán szereplő felirattal kapcsolatban ("Ha ízlett a sikerfilm, kóstoljon bele az eredeti regénybe is!") annyit megjegyeznék, ha valakinek még sem a filmhez, sem pedig a regényhez nem volt szerencséje, én inkább fordítva ajánlanám: Ha ízlett az eredeti regény, kóstoljon bele a sikerfilmbe is!

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Amikor az Alexandra honlapján nézelődtem, akadtam rá a könyvre, mint Sylvia Plath Az üvegbura című regényéhez hasonló olvasmányra.

Wurtzel könyve szintén önéletrajzi mű, tizenéves korától kezdődő majd' tíz évig tartó depsressziójának történetét meséli el. Nyíltan beszél mesésnek nem mondható családi körülményeiről (mely talán úgy-ahogy részese volt a betegség kialakulásának), őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, a pszichoterápiák alkalmával megismert terapeutákról, kórházi kezelésekről, egyetemi éveiről, öngyilkossági kísérletéről és a betegség ideje alatt átélt kínlódásairól, érzéseiről. A mű végén egy esszét is olvashatunk a címben szereplő Prozacról, mely a 90-es évek elején csodaszerként jelent meg a gyógyszerpaicon, s melynek segítségével végül őt is "meggyógyították". A gyógyszer megjelenésével azonban úgymond divattá vált a Prozac-szedés. Már szinte mindenkinek, aki az átlagosnál egy kicsivel rosszabb hangulatra panaszkodott, felírták a Prozacot vagy egy ahhoz hasonló antidepresszánst. Wurtzel szerint azonban az igazi depressziónak nem lehet 100%-osan véget vetni egy tabletta segítségével, csupán enyhíteni lehet azt. A valódi depresszióra ma sem tudjuk a megoldást.
Valahol olvastam a könyvről egy nem túl pozitív olvasói véleményt, melyben Wurtzelt 400 oldalon keresztül hisztiző, nyavajgó, idegesítő lányként jelllemezte az illető. Én ezzel nem értek egyet. Tény, hogy egy egészséges ember talán megütközik azokon a problémákon, melyeken Elizabeth teljes mértékben kiborul. Számunkra ezek apró-cseprő dolgoknak tűnhetnek. Na de épp ezt írja ő is, és ebben rejlik a depresszió maga, hogy bár nem lenne "jogunk" a szomorúságra, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mégis értelmetlennek látjuk a világot. S a kívülállók emiatt nem igen tudnak mit kezdeni a bajunkkal.

"S amikor több olvasómtól is azt hallottam, hogy miközben olvasták, bosszantónak, dühítőnek találták a könyvet, azt válaszoltam nekik: Helyes. Nagyon helyes. Ez csak azt mutatja, hogy sikerült megcsinálnom, amit akartam. Azt mutatja, hogy az a tehetetlen düh, az a bosszúság, amelyet a könyv olvasása közben éreztek, hasonló ahhoz a tanácstalansághoz, amelyet a legtöbben éreznek, amikor a való életben egy igazi depresszióssal van dolguk. A depresszió egy makacsul narcisztikus állapot, s olyan intenzív befelé fordulással jár, hogy a beteg egyszerűen nem lát ki belőle, képtelen észrevenni, ami szép és jó mégiscsak akadna a környező világban. "
/részlet az Utószóból/

Sylvia Plath: Az üvegbura

"Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás." :)

Azt hiszem, az igazán jó könyvekről a legnehezebb véleményt írni. Legalábbis én így vagyok ezzel. Nemrég fejeztem be, de szivem szerint ismét kézbe venném, s belekezdenék újra. Ezúttal egy ceruzával a kezemben, hogy sorra aláhúzzam vagy kiírjam azokat a részeket, melyek a leginkább megfogtak. Ami azt illeti, körmölhetnék egy darabig...

Önéletrajzi mű. Sylvia Plath saját fiatalkori válságáról írta a regényt, melyben nyomon követhetjük idegösszeomlásának folyamatát, szűnni nem akaró rettegéseit, majd gyógyulását ebből a különös, tudathasadásos állapotból. Borzasztó dolgokról ír (elmegyógyintézetek, elektrosokk, öngyilkossági kísérletek, hogy csak néhányat említsek..), mégis mindezt olyan humorosan, ironikusan teszi, hogy nem sajnálatot, se nem szánalmat, sokkal inkább valami hihetetlen szimpátiát és érdeklődést ébreszt maga iránt.

A mű egyébként az írónő egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása, melyet tíz évvel összeomlása után írt. 1963-ban jelent meg. Ugyanebben az évben öngyilkos lett.

Joanne Harris: Urak és játékosok

A borítót és a címet elnézve első gondolatom az volt, hogy ez bizonyára egy "fiús" történet lesz. Úgy is indult... aztán a vége felé döbbentem rá, hogy "te jó ég, mekkorát tévedtem". Na de nem akarom lelőni a poént! :)

A cselekmény nagy része a St. Oswald Fiúgimnázium falai közt játszódik. Az esemény több szálon fut, két főhősünk beszéli el a történéseket. Ezt egyébként szépen következetesen - és szerintem nagyon ötletesen - egy fekete és egy fehér sakkfigura váltogatásával szemlélteti az írónő a fejezetek élén. Az egyik kulcsfiguránk egy St. Oswald-beli tanár, aki szomorúan tapasztalja, hogy hőn szeretett iskolája lassan romokban hever. Egy titokzatos alak ugyanis kegyetlen tréfát űz a tanári karral, ami eleinte még ártatlannak tűnik, ám idővel egyre aggasztóbbá válik. A tanárok egy részét letartóztatják, egymást követik a botrányok a fiúgimnáziumban, és senki sem sejti, hogy ki lehet a történések mozgatója, az a bizonyos "Tégla"? Ő bizony nem más, mint a másik sakkfiguránk, ki tanárunkhoz hasonlóan ide-oda ingázva az időben meséli el saját történetét, amiből szépen lassan összerakjuk, hogy miféle bosszú vezérli abban, hogy tönkretegye a jó hírű iskola életét? Ám a legnagyobb csattanó csak ezután következik, ami számomra döbbenetes volt. Nem hazudok, ha azt mondom, az írónő sikeresen megvezetett a könyv elejétől a végéig.

Jodi Picoult: A nővérem húga

Számtalan könyvajánló blogon találkoztam a könyvvel, és szinte kivétel nélkül ódákat zengtek róla. Többek közt ezért is vettem a kezembe. Bár a fülszöveg alapján érdekesnek és nem mindennapinak találtam a történetet, be kell, hogy valljam, én valamiért alapvetően óckodom a hasonló sztoriktól.

A könyv egy háromgyerekes család történetét meséli el. A legidősebb testvér, Jesse amolyan "fekete bárány", a középső lány, Kate már egészen pici korától kezdve súlyos leukémiával küzd. Hogy megérte tizenhatodik életévét, legfőképp húgának, Annának köszönheti, kit kifejezetten azért és úgy hoztak a világra, hogy tökéletes donor legyen nővére számára. A tizenhárom éves Anna úgy dönt, véget vet ennek, s bepereli szüleit, hogy saját maga rendelkezhessen teste fölött. Elhatározása megbolygatja a család életét. Az anya és egykor volt ügyvédnő, Sara rendíthetetlenül küzd Kate életbenmaradásáért, ami csak úgy érhető el, ha Anna visszavonja vagy elveszíti a pert. Édesanya és kislánya kerül szembe egymással, és igazándiból vitatható, kinek is adjunk igazat ebben a helyzetben.

Az eseményeket felváltva, hét szereplő szemszögéből szemlélhetjük, néhol váltogatva az idősíkokat is. Így betekintést nyerünk a család otthonába, az édesapa munkahelyére, a kórház és a tárgyalóterem világába, és ezzel együtt egy kicsit mindegyik szereplő lelki világába is. Hogy őszinte legyek én Annáét éreztem a legértékesebbnek és az ő gondolatait találtam a legérdekesebbnek, így kicsit sajnáltam, amiért nem hallhattam gyakrabban a történet folyamán. Sőt, a regény kezdeti szakaszához képest, kicsit úgy éreztem, hanyagolva lett tizenhárom évesünk. Ahogyan a fülszöveg is írja, a végkifejlet majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi. Ez így is van, bár azért hozzátenném, számítani lehet a csattanóra...

Összességében azt mondanám, nem volt rossz könyv. De jó sem. Könnyen magával tudja ragadni az embert, nagyon igaz rá, hogy ha valaki belekezd, nem tudja letenni. De esetemben ez nem a könyv "nagyságának" volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy nem hagyott nyugodni, vajon mi fog kisülni a történetből. Végül elolvastam - gyorsan, két nap sem kellett hozzá -, de nem hagyott igazán mély nyomokat bennem, nem volt meg benne az a plusz, ami miatt egy könyvet úgy igazából a szívébe zár az ember.