Syrie James: Jane Austen naplója

A Bookline-on láttam egy rövid olvasói hozzászólást a regénnyel kapcsolatban, miszerint az illető szándékosan lassan olvasta, hogy tovább élvezhesse. Sajnos nekem nem sikerült ezt véghezvinni. Gyakorlatilag egyik nap leemeltem a könyvesbolt polcáról, s másnapra már be is fejeztem. Ami azért szomorú, mert valóban nagyon jó volt!

Egy romantikus regényről van szó, mely Jane Austen életének arról az időszakáról mesél, amikor az írónő még ismeretlen volt az olvasói közönség számára, műveit még nem adták ki. Syrie James úgy tálalja a történetet, mintha maga Austen mesélné el nekünk, mintha valóban a naplóját olvasnánk. Sőt, egy jópofa kis bevezetőt is kreált a könyv elejére, melyből megtudjuk, hogy Jane Austen naplójára nem olyan régen a tetőt javító munkások akadtak rá egyik bátyja kastélyának padlásán. Egy öreg tengerészládába volt rejtve egyéb kéziratok és egy rubinköves aranygyűrű kíséretében. Az igen fantáziadús sztorit még azzal is igyekszik nyomatékosítani, hogy mindezt mint az Oxfordi Egytem professzora, mint neves Jane Austen kutató szignálja. Mindez persze nem igaz, ahogyan maga a regény is csak fikció, valós életrajzi adatokkal fűszerezve. Mégis, hiába tudjuk, hogy a napló nem valódi, valahogy nekem olyan érzésem volt, mintha valami kivételesen értékes dokumentumot tartanék a kezemben (ami, azt hiszem, a szerzőnek és talán valamelyest a tetszetős borítónak is köszönhető).

Be kell, hogy valljam, nem vagyok egy nagy Jane Austen szakértő, de ez ennél a könyvnél talán még előnyömre is vált. Gondolok itt arra, hogy egy-egy momentumnál nem igazán tudtam eldönteni, hogy az valóban megtörtént-e vagy sem. Ilyen volt az egyik kedvenc részem is, amikor Jane egy színházi előadás szünetében összefut Walter Scott-tal, s a leírtak szerint beszélgetésük hatására íródott regény formában a Waverley. Mindig is imádtam az ilyen kis kullisszatitkokat egy-egy irodalmi mű keletkezésével kapcsolatban, azzal pedig nyilvánvalóan tisztában voltam, hogy Walter Scott és Austen kortársak voltak, így elfogadtam, hogy ez bizony így volt, s egyből urrá lett rajtam a lelkesedés, hogy micsoda új infónak lettem birtokosa. Aztán persze kiderült, hogy ez is csupán Syrie James képzeletének szüleménye (a mű végén ugyanis mindent szépen, becsületesen a helyére tesz). :)

A végére pedig egy jó hír: ha kissé hiányos angol tudásom nem csal, azt sikerült kibogóznom a szerző honlapjáról, hogy 2009-re várható Charlotte Bronte titkos naplója. Ezek után nagyon kíváncsian várom!

• Értékelés: 10/10
• A szerző honlapja

Thomas Hardy: Lidércfény

Nem nagyon tudok rosszat mondani erről a regényről, még annak ellenére sem, hogy valami iszonyatosan nyomasztó hangulat hatja át. Bár Hardynak csak ezt az egy művét olvastam eddig, a szakirodalom szerint alapvetően jellemző rá ez a fajta komor, tragikus hangvétel, amit egyébként általában nem kedvelek annyira, mert van, hogy bizony az én életkedvemet is elég rendesen aláássa. Most viszont nem éreztem azt, hogy nem akarom olvasni, hogy nincs kedvem tovább követni egy olyan főhős viszontagságait, akitől a sors szinte minden boldogságot megtagad.

Jude élete ugyanis egy teljes tragédia, elvétve talán egy-két kellemesebb pillanattal megfűszerezve. Kezdve a nagy életcéllal - hogy egy jelentéktelen szegény falusi fiúból egyetemi hallgató válljék -, ami hamar dugába dől. Aztán Arabella iránti fellángolása, majd a nővel való házasságkötése - szintén teljes csőd. És ami talán a legfájóbb, hogy az egyetlen igazi szerelme a lánnyal, Sue-val - akiért a világon mindent feladna - sem teljesülhet be, kapcsolatukat ugyanis beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Abban az időben elutasították a házasság felbontásának gondolatát, így a válás - mely mind Jude, mind pedig Sue életében megesett - ha lehetséges is volt, örökre megbélyegezte azt, akivel megtörtént. Az pedig végképp erkölcstelennek számított, ha két ember - mint ahogyan hőseink is - házasságkötés nélkül éltek együtt, mint szerelmesek.)

A történet számomra legfeledhetetlenebb és egyben legmegrázóbb alakja a kis Idő Apó volt, Jude és Arabella 'állítólagos' közös gyermeke. Hardy annyira tökéletesen formálta meg ezt a koravén, látszólag mindenféle érzelemtől mentes, lelkileg sérült kisfiút, hogy szinte megborzongtam minden egyes résznél, ahol ha csak egy pillanatra is, de feltűnt a színen. Körülbelül olyan volt ő nekem, mint egy tipikus horrorfilmbeli alak - a Sátán gyermeke, aki rendelkezhet akár angyali, gyermeki ábrázattal, mégis körbelengi valami rosszat sejtető, valami "furcsa", amitől az embert még a hideg is kirázza.

A regény 1895-ben jelent meg, s a korabeli kritika nem fogadta túl jól. Exeter püspök pl. nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok pedig az eredeti "Jude, the Obscure" címet "Jude, the Obscene"-ként figurázták ki. Hardy mindezek hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.

Érdekes és szerencsés fordulatnak mondható, hogy az író a fent említett rossz fogadtatás ellenére megérte, hogy könyvét mégis siker koronázza. 81 éves születésnapján egy fiatal író a következőképp köszöntette: "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is.” Hardy tanúja lehetett még a Lidércfény színpadi adaptációinak, illetve egyes megfilmesítési kísérleteinek is.

• Értékelés: 10/10
• Thomas Hardy

Babits Mihály: Halálfiai

Ma, amikor kicsit szemügyre vettem a blogom - miket olvastam az elmúlt néhány hónapban - szabályosan elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert rossz könyvek voltak. (Bár mivel előre nem igen tudja megállapítani az ember, mi fog kisülni egy adott műből, akad közöttük elvétve egy-két kevésbé jól sikerül darab is.) Pirulásom oka egészen egyszerűen az, hogy egyetlen egy olyan irodalmi mű sincs közöttük, melynek magyar szerzője lenne.

Aki kézbe vette már valaha Babits Halálfiai című regényét, bizonyára egyből átfut az agyán a gondolot, hogy kivételes gyorsolvasói tehetséggel kell, hogy rendelkezzek, ha így hirtelenjében pont ezzel a művel kívánom pótolni a hiányosságot. A kötet ugyanis egy majd' hétszáz oldalas történetet foglal magába. Így talán nem is árulok el nagy titkot azzal, ha bevallom, nem egy friss olvasmányélményről lesz most szó.

A mű cselekménye az 1880-as évek vége és 1910 között játszódik. Önéletrajzi ihletésű regényként tartják számon, melyben Babits - felhasználva saját környezetének, élete egy szakaszának mozzanatait - feleleveníti a századfordulóra jellemző társadalmi, politikai, történelmi légkört, s a kor életformáját, gondolkodásmódját. Története több nemzedék sorsát követi nyomon, melyhez saját környezetének alakmásai álltak modellt, s melyhez szülőföldjének jól ismert színtereit hívta segítségül. (A regénybeli Gádoros Babits szülőhelye, a borvidékeiről is ismert Szekszárd; a sóti helyszín pedig Pécs megfelelője, ahol diákéveit töltötte az író.)

A regény három nemzedék sorsát öleli át. Előbb - amolyan előtörténetként -megismerkedhetünk Rácz Nellivel és Sátordy Mihállyal, s a kettejük kapcsolata nyomán kialakuló szerelmi háromszöggel. Házasságkötésüket követően ugyanis megjelenik a színen egy bizonyos Hintáss Gyula nevezetű férfi, s feltűnése nem várt bonyodalmakat okoz Nelli és Miska életében. Aztán színre lép Sátordy Imrus, Nelli és Miska gyermeke, a Halálfiai "valódi" főhőse, ki egyben a századfordulóra jellemző magyar modernizáció megtestesítője. S e fiatal nemzedék kontrasztját képezve végig jelen van a történetben a legidősebb generációt képviselő Cenci néni és Döme bácsi is, kik fittyet hányva a haladó szellemnek, ragaszkodnak saját eszméikhez, s a régi erkölcsökhöz.

Jómagam, míg a főiskolán nem szerepelt a tananyagban, mint kötelező irodalom, nem is nagyon hallottam Babitsnak e művéről. Azóta háromszor is elolvastam, bár ebben valamelyest közrejátszott az, hogy nyelvészeti megközelítésből ugyan, de ebből a regényből írtam a szakdolgozatomat. Meglepő, de harmadszori elolvasásra is épp olyan nagy élményt nyújtott, mint elsőre. Nekem egyébként - a feltűntetett régebbi kiadás borítójával ellentétben - a Halálfiai 2006-ban megjelent kritikai kiadása van meg, mely többek közt két kedves főiskolai tanárom, T. Somogyi Magda és Szántó Gábor gondozása által látott napvilágot.