Lulin olvas: Alberto Moravia: A megvetés

"A házasság első két évében - ma már megállapíthatom - tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben a homály kísérte az érzékek teljes és mély összhangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem. Vagy talán láttam a hibáit, és ő is látta az enyéimet, ám a szerelem titokzatos módon nemcsak hogy bocsánatossá varázsolta őket, de egyenesen szeretnivalóvá is, mintha nem is hibák, hanem erények volnának, bár kissé különös erények. Mindenesetre nem bírálgattuk, hanem szerettük egymást. Ez a történet azt beszéli el, hogy amíg én továbbra is szerettem, és nem bírálgattam Emiliát, ő egyszercsak fölfedezte vagy fölfedezni vélte néhány hibámat, és bírálgatni kezdett, következésképp: kiábrándult belőlem."

Az első könyvem Moraviától, de valószínűleg lesz még, ami folytatja a sort. Nem állítom, hogy méltó helyet kap a kedvenceim közt, annyira azért nem volt maradandó, de mindenesetre jó könyvnek találom. Elejétől a végéig fenntartotta az érdeklődésem és kíváncsiságom arra vonatkozóan, hogy vajon mi okozhatta azt a hirtelen feltámadt megvetést, melyet Emilia érzett a férje iránt? Végül nem kellett megvárnom, míg Molteni, az elbeszélő maga mondja ki a titok nyitját, a nő és férfi közt lezajló bárbeszédekből, mélylélektani boncolgatásokból szépen lassan összeállt a kép. Vagy legalábbis egy alternatíva, hisz tulajdonképpen csak sejthető, mi lehetett a táptalaja ezeknek a váratlanul feltörő negatív érzéseknek.