Lulin olvas: Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Amikor az Alexandra honlapján nézelődtem, akadtam rá a könyvre, mint Sylvia Plath Az üvegbura című regényéhez hasonló olvasmányra.

Wurtzel könyve szintén önéletrajzi mű, tizenéves korától kezdődő majd' tíz évig tartó depsressziójának történetét meséli el. Nyíltan beszél mesésnek nem mondható családi körülményeiről (mely talán úgy-ahogy részese volt a betegség kialakulásának), őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, a pszichoterápiák alkalmával megismert terapeutákról, kórházi kezelésekről, egyetemi éveiről, öngyilkossági kísérletéről és a betegség ideje alatt átélt kínlódásairól, érzéseiről. A mű végén egy esszét is olvashatunk a címben szereplő Prozacról, mely a 90-es évek elején csodaszerként jelent meg a gyógyszerpaicon, s melynek segítségével végül őt is "meggyógyították". A gyógyszer megjelenésével azonban úgymond divattá vált a Prozac-szedés. Már szinte mindenkinek, aki az átlagosnál egy kicsivel rosszabb hangulatra panaszkodott, felírták a Prozacot vagy egy ahhoz hasonló antidepresszánst. Wurtzel szerint azonban az igazi depressziónak nem lehet 100%-osan véget vetni egy tabletta segítségével, csupán enyhíteni lehet azt. A valódi depresszióra ma sem tudjuk a megoldást.

Valahol olvastam a könyvről egy nem túl pozitív olvasói véleményt, melyben Wurtzelt 400 oldalon keresztül hisztiző, nyavajgó, idegesítő lányként jelllemezte az illető. Én ezzel nem értek egyet. Tény, hogy egy egészséges ember talán megütközik azokon a problémákon, melyeken Elizabeth teljes mértékben kiborul. Számunkra ezek apró-cseprő dolgoknak tűnhetnek. Na de épp ezt írja ő is, és ebben rejlik a depresszió maga, hogy bár nem lenne "jogunk" a szomorúságra, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mégis értelmetlennek látjuk a világot. S a kívülállók emiatt nem igen tudnak mit kezdeni a bajunkkal.

"S amikor több olvasómtól is azt hallottam, hogy miközben olvasták, bosszantónak, dühítőnek találták a könyvet, azt válaszoltam nekik: Helyes. Nagyon helyes. Ez csak azt mutatja, hogy sikerült megcsinálnom, amit akartam. Azt mutatja, hogy az a tehetetlen düh, az a bosszúság, amelyet a könyv olvasása közben éreztek, hasonló ahhoz a tanácstalansághoz, amelyet a legtöbben éreznek, amikor a való életben egy igazi depresszióssal van dolguk. A depresszió egy makacsul narcisztikus állapot, s olyan intenzív befelé fordulással jár, hogy a beteg egyszerűen nem lát ki belőle, képtelen észrevenni, ami szép és jó mégiscsak akadna a környező világban. "

/részlet az Utószóból/