Carol Shields: Norah, gyere haza!

Carol Shields, kanadai írónő számtalan irodalmi díj birtokosa. Könyvei az egész világon népszerűek. A Pulitzer-díjat a Kőbe vésett történet (The Stone Diaries) című könyvével nyerte el, amit úgy érzem, mielőbb el kell olvasnom! Legalábbis miután a Norah, gyere haza! végére értem, erős késztetést éreztem arra, hogy jobban megismerjem az írónőt és alkotásait.

Gondolom, ezek után nem nehéz kitalálni, hogy szerettem ezt a regény. Bár meg kell hagyni, volt egy érdekes tapasztalatom vele kapcsolatban: Jellemző rám, hogy általában mindenféle körülmények közt - legyek akár épp vonaton, metrón, akárhol - zavartalanul bele tudok mélyedni éppen aktuális olvasnivalómba. Ez esetben valamiért ez sehogysem sikerült. Miután azonban kettesben voltunk, csak én és a könyv, valósággal ittam Carol Shields minden egyes szavát, s egy este alatt kiolvastam a regényt.

Nem az a fajta pörgős, izgalmas eseményekkel, fordulatokkal teli olvasmány, mely anélkül, hogy különösebben gondolkodásra késztetné az olvasót észrevétlen gyorsasággal halad a vége felé. Nem. Itt csupán válaszokat keresünk. Választ arra, hogy mi késztethet egy 19 éves, harmonikus családban nevelkedő, jó képességű, intelligens fiatal lányt arra, hogy elhagyja otthonát, s nyakában egy táblával - melyre csak ennyit írtak: jóság - kiüljön az utcasarokra koldulni? Választ arra, vajon mi zajlik le egy idős, sikeres írónő lelkében, amitől képes kitörölni emlékeiből a gyermekkort, s úgy tekinteni magára, mint aki már 18 éves volt, amikor elkezdődött számára az élet? Választ arra, mi dúlhatja fel lelkünket, legyünk akár tizenévesek, akár megállapodott anyák vagy idős egyedülállók?

Engem elgondolkodtatott, s magam is próbáltam megtalálni a kulcsot a fent említett problémákra. Mindemellett pedig borzasztóan tetszett az, ahogyan mindezt az írónő papírra vetette. Korábban már említettem (talán a Nővérem húga kapcsán), hogy mindig van bennem egy kis félsz a hasonló történetek kapcsán (betegség, testi vagy lelki rendellenességek stb. kálváriája). Folyton attól tartok, hogy többszáz oldalnyi csöpögős, könnyfakasztó szenvedés tárul elém, amit - lehet, önző dolog - jobb szeretek nem olvasni. Itt nem erről van szó. És azt hiszem, ez az írónőnek köszönhető. Annak, ahogyan megírta ezt a könyvet.

"Koponyaműtétre vágyom. Tiszta munka: a fejem tetejét egyenes vonalban lemetszenék, és a kijelölt agyrészeket eltávolítanák. Megszabadulnék attól, ahol a tavaly tavaszi egy hetet őrzöm, amikor semmit sem tudtunk Norah hollétéről. Kidobnám azt is, amikor Natalie homlokából ömlött a vér, mert évekkel ezelőtt a kertben megbillent a magas etetőszéke, és a kerítésnek dőlt. S ha már itt tartunk, eltűnhetne az összes seb, köztük az a var is, amit Norah csuklóján, a kesztyű és a kabátujja között pillantottam meg. Körben vörös sebhelyek. Kivetném magamból a My Fair Lady filmzenéjét, anyám emlékét, amint porcelánt fest, miután be kellett költöztetnünk egy otthonba, mert apám halála után képtelen volt egyedül boldogulni, és még a nevére sem emlékezett. Vagy azt az esetet, amikor Ottawába menet a vonaton megjött a menstruációm, és természetesen fehér nadrág volt rajtam..."

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

A post-od alapján vettem ki a könyvtárból ezt a könyvet. Beleolvasva is jónak tűnt, kíváncsi vagyok... A borító és a cím alapján egyébként a közelébe se mentem volna....

Bécé írta...

Pontosan ugyanígy jártam, könyvtár, rohanás, mit vegyek ki?.Csak bele lapoztam, és elhoztam. Én is csak este nyugiban tudom olvasni Most már vadászom az írónő magyarul megjelent műveit.
Ez a történet nagyon elgondolkodtató és tanulságos- mindez remekül megírva.

B.C.