Suzanne Prou: Bernardiniék terasza

A Bernardíniék terasza Suzanne Prou, francia írónő Renaudot-díjat nyert regénye, vagyis magáénak tudhatja az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést. Tudomásul véve az infót, és a könyv rövid tartalmi ismertetőjét átolvasva valami igazán "nagy durranás"-ra számítottam, pláne, hogy valamiféle, a szereplők életét behálózó, sötét, múltbéli titkot sejtet a fülszöveg, ami általában kifejezetten kedvemre való.

Nos, titkokban valóban nem volt hiány, és a végkifejlet is meglepőnek mondható, de valahogy annyira nem tudtam átérezni a szereplők közt kialakult kissé bizarr kapcsolatot, mely a lényegét képzi tulajdonképpen a regénynek, hogy ahogy a vége felé haladtam a könyvnek, sajnos egyre kevésbbé tetszett.

A történet a Bernardíni ház életébe enged betekintést. A ház úrnője Laure asszony, ki délutánénként barátnőivel teázik a teraszon. A teát Therese szolgálja fel az idős hölgyeknek, ki furcsamód egy szolgálólányhoz nem illő, túlságosan közvetlen hangnemet engedhet meg magának, mely már a könyv elején sejteni engedi, hogy Therese személye jelentős szerepet tölt majd be a történet kibontakozásában. A házban furcsa dolgok tapasztalhatók, pl. Laure asszony ebéd utáni elfoglaltsága, melyet minden egyes alkalommal azzal kezd, hogy ollójával régi, elsárgult fényképeről vagdos ki egy bizonyos alakot. Vagy Therese tortúrái a tükör előtt ülve: színesre mázolja petyhüdt arcát, majd sírásban tör ki, s könnyei áztatják le róla a fekete és vörös festéket...

Lisa See: Aranyhegyen

Akik gyakran látogatják a blogom (már ha van ilyen), azok számára már egészen biztosan feltűnt, hogy ez a könyv jó ideje foglalja a helyet a jobb szélen, a "most olvasom" felirat alatt. Bizony, ritka, hogy ilyen nehezen rágom át magam egy regényen. Majd' két hónapba telt, míg befejeztem, és az, hogy végülis befejeztem valószínűleg csak annak köszönhető, hogy nem szeretek könyvet félbehagyni. Egészen egyszerűen nem kötött le. És azt hiszem, tudom is, hogy miért nem:

Lisa See alapvetően nem ír rosszul. Nem lehet véletlen, hogy a Hóvirág és titkos legyező is - amit mellesleg én nem olvastam -olyan hatalmas sikert aratott, és az általam gyakran látogatott olvasó blogok is olyan sok jót írtak róla. A történet sem lenne rossz, ráadásul én különösen kedvelem a családregényeket. Ami azonban - mint kiderült - nem fekszik nekem, az a regény dokumentum jellege, túlzott tényszerűsége. Sokszor olyan érzésem volt, mintha valamiféle tudósítást olvasnék egy Amerikában élő kínai család életéről. Zavart a sok dátum, magyarázat, helyreigazítás, a történet szempontjából lényegtelen epizódok egy-egy családtagról. Mindamellett el kell ismerni, hogy Lisa See rendkívül alapos munkát végzett annak érdekében, hogy emléket állítson a See családnak. Ez az alaposság viszont az én esetemben az élvezhetőség kárára ment. A család számos leszármazottját megismerhettem, de egyiket se igazán. Egy szereplővel sem tudtam azonosulni. Nem tudtam átérezni a velük történteket, mert mindamellett, hogy szinte mindent megtudtam róluk, az érzelmeikbe, a lelkivilágukba nem igen nyertem betekintést.

De semmi gond. Levontam a következtetést: nekem nem jönnek be a dokumentumregények.

• Lisa See weboldala (Az írónő képét elnézve ki hinné, hogy kínai vér is csordogál ereiben?) :)