Mireille Calmel: A farkasok bálja 2. - Isabeau bosszúja

Ha elmesélném a második kötet történéseit, azzal akaratlanul is fényt derítenék arra, hogy miképp alakult a szereplők sorsa az első könyvben. Márpedig ezt nem szeretném, úgyhogy a cselekmény rövid összefoglalását most mellőzöm (ha valakit nagyon furdalna a kíváncsiság, itt a fülszöveg), helyette azonban jöjjenek a regénnyel kapcsolatos észrevételeim, benyomásaim:

A második kötet már egyészen olyan, mintha egy fantasy, egy kaland- és egy történelmi regény furcsa egyvelege lenne. A mágia, alkímia, valamint a farkasok és emberek közel sem hétköznapi transzmutációja továbbra is jelen van. Az események túlnyomó része azonban itt már I. Ferenc királyi udavárban játszódik, ahol megjelenik, mint új szereplő Medici Katalin, feltűnik V. Károly német-római császár, mint a király nagy ellenfele, illetve találkozhatunk Jean Calvinnal, a kálvinizmus "atyjával" is. Történelmi személyekből tehát nincs hiány.

Úgy, ahogy izgalmakból sincs. A második kötet ugyanis hasonlóan kalandosra sikeredett, mint az első, valamiért azonban mégsem tudom azt mondani A farkasok báljára, hogy "ez egy igazán jó könyv". Nekem talán túlzottan is sok volt a fordulat, úgy éreztem, hogy a folytatás háromnegyed része felesleges epizódok sorozata, mely már-már elfeledteti velünk a tulajdonképpeni problémát. Aztán ahogy a könyv vége felé közeledünk, egyszer csak hip-hop, megoldódik minden, és itt a vége, fuss el véle... Szóval úgy gondolom, kicsit kevesebb mellékszállal, akár egy könyvben is meg lehetett volna ezt írni.

Végezetül néhány gondolat az írónő stílusáról: Már az előző bejegyzés kapcsán is említettem, hogy itt-ott bizony kissé elfuserált a megfogalmazás (vagy legalábbis nem az én ízlésemnek megfelelő). A második részben azonban sokszor már nem is csak azon akadtam fenn, ahogyan ír a szerző, hanem azon is, amit papírra vetett. Még a regény eleje felé van egy jelenet, amikor is Isabeau közösül egy farkasemberrel. Ez kifejezetten zavarbaejtő volt, mintha valami horror-pornót olvastam volna. A kedvencem azonban a következő pár sor, ami alapvetően vicces, persze, de valahogy annyira nem volt oda való:

"Rabelais válaszul furcsa fintort vágott, és égzengéshez hasonló zajjal bűzös levegőt bocsátott ki a körülötte állók felé. A király összehúzta a szemöldökét, s miközben a hölgyek elhúzódtak, odafordult hozzá.

- Igencsak csavarja az orromat e gáz, amit eleresztett, barátom.

- Minek ez a finom locsogás, Sir? Egyszerűen terhére van, hogy fingtam!"

Szóval vegyes érzelmeim vannak A farkasok báljával kapcsolatban, mert igazán szórakoztató és izgalmas regény, sokszor alig tudtam letenni, mégis azt kell, hogy mondjam, nincs benne semmi plusz, semmi olyan, ami különlegessé tenné. Na de sebaj, néha ilyen is kell!

• Értékelés: 6/10
• Mireille Calmel

Mireille Calmel: A farkasok bálja 1. - Az elátkozott szoba

Farkasok, farkasemberek, törpék, alkimisták, gonosz hűbérúr, Nostredamus, titkos földalatti járatok, a koldusok uralta Csodák Kertje, I. Ferenc királyi udvara, a Louvre báltermei... Vagyis 352 oldalnyi izgalmakkal teli kaland.

A történet az 1500-as években játszódik, amikor még érvényben volt az ius primae noctis név alatt ismert középkori intézmény, vagyis az "első éjszaka joga", miszerint a földesurak igényt tarthattak alattvalóik menyasszonyának szüzességére. (Ha emlékeztek, A rettenthetetlen című filmben is emiatt kell William Wallace-nak és Murron-nak titokban megesküdnie.)

A farkasok báljában Isabeau, a történet csodaszép főhősnője esik áldozatául hűbérurának, miután férjével szökni próbál, hogy megmentsék ártatlanságát. A nagyúr a fiatal férjet felakasztatja, Isabeau-t pedig megerőszakolja, megveri, tüzes vassal megbélyegzi, majd kidobatja az éhes farkasok elé. Ő azonban életben marad, a mindenki által rettegett állatok befogadják, sőt hamarosan kiderül, hogy közülük való. Éppúgy, mint Isa húga, ki ráadásul azt a különös képességet örökölte nagyanyjától, hogy minden egyes teliholdkor maga is farkassá változik. Isabeau tehát életben marad, s miközben a vár ura halottnak hiszi, ő egy farkasfalkával tengeti napjait, s kegyetlen bosszút forral, melynek megvalósítását a nagyúr kegyetlenségének gyümölcseként született lánya kezébe adja...

Csuda izgalmas kis történet volt, az utolsó oldalakig végig izgultam a szereplőkért. Az alkotói stílust tekintve nem állíthatom, hogy kiemelkedő a regény, sőt néhol akad egy-két elfuserált, félresikerült mondat, ám mindezt maximálisan kárpótolja a történetszövés, és nem utolsó sorban a szerzőnő hihetetlen színes fantáziavilága. Összességében tehát egy eseményekben gazdag, érdekes, izgalmas és rendkívül szórakoztató kis könyv. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit el akar rugaszkodni a valóságtól, s egy a miénktől messzi, kalandos világba kíván csöppenni. Én mindenesetre visszatérek Isabeau-hoz és társaihoz, és hamarosan jövök a folytatással (avagy a második kötettel)! :)

• Értékelés: 8/10
• Mireille Calmel

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Charlotte Bronte Jane Eyre című regényének számos feldolgozása született már (filmek, könyvek és zeneművek egyaránt), én azonban mindezidáig nem ismertem a történetet, sőt a Bronte nővérek művei közül is csupán az Üvöltő szeleket olvastam a Jane Eyre-t megelőzően. (Az Üvöltő szelek ajánlott irodalomként szerepel a gimis tananyagban, s nekem volt szerencsém pont ebből tartani az egyik órámat a szakos tanítási gyakorlatomon.) Hogy melyik tetszett jobban? Nekem egyértelműen Charlotte Bronte regénye.

A mű 1847-re tehető, amikoris szerzője Currer Bell álnéven jelentette meg Londonban, s szinte azonnal hatalmas sikert aratott. Máig a világirodalom gyöngyszemei közt tartják számon, ami nem meglepő, hisz az írónő ezzel a művével gyakorlatilag megteremtette az első modern női fejlődésregényt.

A történet főhőse az árván maradt Jane Eyre, kit szívtelen nagynénje, Mrs. Reed intézedbe ad Lowoodba. Az évek során Jane-ből művelt, jómodorú kisasszony válik, így 18 évesen, miután elhagyja az intézetet, sikerül nevelőnőként elhelyezkednie Thornfield Hall-ban. Itt találozik a kastély urával, Mr. Rochesterrel, s itt talál rá egy addig ismeretlen érzés, a szerelem. Kapcsolatuk kibontakozását azonban rejtélyes, hátborzongató események kísérik. A ház egy sötét titkot rejt, mely váratlanul napvilágra kerül, Jane-t pedig menekülésre kényszeríti. A fiatal lány és Mr. Rochester szerelmének beteljesülése lehetetlennek látszik...

Rég nem akadt a kezembe ilyen igazi, klasszikus romantikus regény, úgyhogy - talán pont emiatt - most nagy élvezettel olvastam. Még annak ellenére is, hogy a regénybeli fordulatok számomra egytől-egyig kiszámíthatóak voltak, mindig jó előre tudtam, miből mi fog kisülni. Magát Jane Eyre-t, a főhősnőt nagyon megszerettem, igazi gondolkodó és becsvágyó nő, és külön öröm, hogy különlegessége nem szépségében, hanem egyéniségében testesül meg. Azt hiszem sok olyan nő van kerek e világon, aki azonosulni tud ezzel a Charlotte Bronte-féle nőalakkal.

• Értékelés: 9/10
• Charlotte Bronte
• Jane Eyre rajongói oldal

Orson Scott Card: A hetedik fiú

Hosszas dilemmát követően - hogy meg merjem-e rendelni egy sok kötetes fantasy sorozat első darabját - végül elolvastam Orson Scott Card A hetedik fiú című regényét. Félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, valószínűleg nem fog egymagában, folytatásai nélkül porosodni a könyvespolcomon, hihetetlenül jó kis történet ugyanis! Olyannyira nem hagy nyugodni, hogy miként alakul Alvin (a főszereplő) sorsa a továbbiakban, hogy már tegnap moziba menet beslisszantam az Alexandrába, hogy megvegyem a sorozat következő darabját, de sajna csak az utolsó rész volt meg, így egy darabig még izgulhatok. No de sebaj...

A regény főhőse, ahogy említettem is, ifjabb Alvin Miller, egy hetedik fiú hetedik fia, ráadásul a család tizenharmadik gyermeke, így a népi hagyományoknak megfelelően varázslatos képességek birtokosa. A kis Alvin életét azonban egy ismeretlen erő különös balesetekkel sújtja, a helyi keresztény pap pedig - aki mélységesen megveti a Miller család és az amerikai telepesek különböző hexákkal, bűbájjal, ráolvasásokkal teli hitvilágát - magát az ördögöt látja a fiúban. Ezt sújosbítják folyamatosan megjelenő látomásai, melyet isteni kinyilatkozásnak tulajdonít, s melyek arra ösztökélik, hogy pusztítsa el a gyermeket.

A vallás, a hitvilág különösen hangsúlyos szerepet kap a műben, mondhatni lényegét képezi, ami egyáltalán nem meglepő annak tudatában, hogy a regény valójában a mormon vallás megalapítójának, Joseph Smith profétának az életét dolgozza fel. Alakja Alvin személyében elevenedik meg egy olyan 18-19. századi Amerikában, mely nagyon hasonló a valódihoz, azzal a különbséggel, hogy ebben a regénybeli világban másképp alakult a történelem (pl. George Washingtont lefejezték, így sosem lett elnök; Ben Franklin pedig kora nagy varázslója volt), illetve ebben az Amerikában a ráolvasások, igézések, a varázslat a telepesek mindennapjainak részét képezik. Joseph Smits élete és Alvin sorsa közt számos párhuzam felfedezhető, ám ennek, illetve az amerikai történelem különösebb ismeretének hiányában is teljes mértékben érthető és élvezhető a regény.

A fentiekből már talán sejthető, hogy ez nem egy átlagos fantasy regény. A természetfelettiség, a különböző varázslatos mozzanatok csupán finoman vannak jelen a történetben, így az események közel sem tűnnek olyan hihetetlennek. (Más műfaj ugyan, de engem kicsit Joanne Harris természetfeletti tulajdonságokkal, s varázslatos praktikákkal megáldott szereplőire emlékeztettek Card egyes alakjai.)

Nos, így első körben ennyi, de mivel Orson Scott Card igazán felkeltette az érdeklődésemet, és még számtalan dolgott meg lehetne említeni erről regényciklusról, tervbe vettem, hogy a további kötetek kapcsán majd alaposabban is körbejárom a témát (a mormon vallástól kezdve, Joseph Smithszen keresztül egészen magáig a szerzőig).

• Értékelés: 10/10
• A Termető Alvin ciklus áttekintése az endless-en
• Orson Scott Card

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...

Hasonlóan jártam a könyvvel, mint Crowe: megláttam a borítót, és beleszerettem! (Mellesleg megjegyzem, a képen nem látszik, de a címet körülölelő fekete növények valójában vörös színben fénylenek). Szerencsére azonban nem csupán a külcsín miatt volt érdemes megvenni, miután belekezdtem ugyanis, egymás után értek a meglepetések (többségében kellemes meglepetések).

Előszőr is valami egészen másra számítottam, ami talán annak is köszönhető, hogy a könyv hátlapját olvasgatva nem sokat tudunk meg magáról a történetről: egy 15 éves New York-i lány Londonba utazik az unokatestvéreihez vakációzni, a rokon gyerekek különös figurák, Daisy (a főhős) élete pedig lényegesen megváltozik. Kb. ennyi. Illetve még egy félmondat arról, hogy mindeközben a világ is kerekestül felfordul, de hogy őszinte legyek, e mellett majdnem hogy elsiklottam, pedig bizony az egyik legmeghatározóbb mozgatója a regénynek. Az írónő ugyanis - míg a nagynéni munkaügyben Oslóba utazik, s így egyedül hagyja a gyerekeket - előbb terrortámadásokkal, majd háborúval sújtja Angliát. A fiatalokat elválasztják egymástól, Daisy 9 éves unokahúgával egy farmra kerül mérföldekre a fiúktól, akiket szintén egy idegen házaspár gondjaira bíztak a háború idejére. Miután elszabadul a pokol, s az ellenséges erők borzalmas mészárlásba kezdenek, a két kislány egyedül vág neki a vadonnak (egy iránytű és egy autóstérkép segítségével), hogy megkeressék a fiúkat.

Ami különösen tetszett Meg Rosoff könyvében, hogy egy pillanatig nem hagyta figyelmen kívül, hogy főhősünk, Daisy, aki elbeszéli a történteket csupán 15 éves. Ennek megfelelően úgy ír, és azt írja meg az írónő, ami egy gyerek fejében lejátszódhat egy ilyen esetben. Eleinte - míg saját bőrükön nem tapasztalják - szinte tudomást sem vesznek a hírekben fel-feltűnő háborús állapotokról, élik saját kis elszigetelt, felnőttmentes életüket a farmon, ami ugye a gyerekek számára maga az álom. Daisy beleszeret saját unokatestvérébe, s bár tisztában van vele, hogy mindez a felnőttek értékrendje szerint elítélendő, dacol a szabályokkal, s boldogabb, mint valaha. Aztán minden megváltozik. Maga Daisy is, aki úgy igyekszik óvni unokahúgát a körülöttük tomboló rettenettől, s úgy harcol kettejük életbenmaradásáért, s a hazatérésért, hogy azt egy felnőtt is megirigyelhetné.

A történet vége... Na az az, amivel viszont annyira nem voltam megelégedve. Nem mesélem el, hisz nyilván akad, aki elolvasná, csak annyit jegyeznék meg, számomra túlon-túl romantikusra - megkockáztatom, kissé olyan brazil szappanoperásra - sikeredett. Talán szerencsésebb lett volna annál a bizonyos telefoncsörgésnél pontot tenni a végére. (Aki olvasta, tudja.)

A regény elvileg a fiatalabb korosztályt célozza meg, 2004-ben elnyerte a Guardian Gyermekirodalmi Díját, ennek ellenére - szerintem - nyugodt szívvel kézbe veheti egy felnőtt is.

• Értékelés: 7/10
• Meg Rosoff

Peter S. Beagle: A fogadós éneke

"Három különös nő érkezik a Húzó és Nyúzó fogadóba - mindhárman különleges erők birtokában, mind egy lehetetlen, kétségbeesett küldetést követve. Eljövetelük mindörökre megváltoztatja a fogadó lakóit és őket magukat is. Nyomukban Tikat lovagol, egy déli ifjú, aki meghalt és feltámasztott szerelme után kutatva egyre mélyebbre hatol a varázslatok és rejtelmek világába. Az ő sorsa is összefonódik a fölfoghatatlan hatalmakkal."

A fogadós éneke 1993-ban jelent meg előszőr, s elnyerte a Locus-díjat. Eredetileg egy öt versszakból álló dalból nőtte ki magát, melyet évekkel a regény keletkezése előtt írt Beagle. Állítása szerint azért kezdett bele A fogadós éneke történetébe, hogy rájöjjön, tulajdonképpen miről is szól a versike. A "kísérlet" olyannyira sikeres lett, hogy Beagle saját bevallása szerint is ezt a regényt tartja személyes kedvencének.

Érdekes könyv, a szó legpozitívabb értelmében. Az utolsó egyszarvú olvasása után voltak bizonyos be nem vallott elvárásaim Beaglevel szemben. Nos, ez a könyv mindet felülmúlta. S már így előljáróban megjegyezném, ha az író további művei (mert már most szomjazom a következőkre) is ilyen szinten lenyűgöznek, attól tartok, menthetetlenül a rajongójává válok.

A tartalom, a stílus kifogástalan (ahogyan Az utolsó egyszarvúban is), ám itt - ha lehet ilyet mondani - még egy lapáttal rátesz Beagle, mégpedig egy különleges és izgalmas szerkesztési móddal: az egymás után következő fejezeteket mindig más és más szereplő meséli el nekünk. És valóban olyan, mintha nekünk mesélnének. Beagle ugyanis képes elhitetni velünk, hogy mi magunk is ott ülünk a Nyúzó és Húzó fogadó (a regény fő helyszíne) egyik asztalánál, s kíváncsian hallgatjuk, ahogy a szereplők elbeszélik nekünk azt a nagy kalandot, mely valamilyen módon mindnyájukat összeköti. Gyakran még meg is szólítják az olvasót, mintha csak biztosak szeretnének lenni a figyelmünkben; vagy előfordul, hogy az asztalra csapnak, ami megint csak tudatosítja bennünk, hogy mi is ott vagyunk, mi is részesei vagyunk a kalandnak. A hatást pedig csak méginkább fokozza az az egyéni színezet, mely az egyes szereplők megynyilvánulásaira jellemző. Beagle ügyel arra, hogy egy-egy karakter esetében más-más hangot alkalmazzon, így szépen lassan észrevétlenül is kialakul bennünk egy olyan érzés, mintha mindegyikőjüket jól ismernénk, mintha valóban lenne létjogosultságunk ahhoz, hogy tagjai legyünk e különös társaságnak. Azt hiszem, talán Lőrinczy Judit fogalmazta meg legjobban az rpg.hu-n, azt a hatást, amit Beagle ezzel az előadói technikával az olvasóra gyakorol: "Pár nappal azután, hogy elolvastam az utolsó betűt is, hiányozni kezdtek a szereplők." Valami hasonlót éreztem/érzek én is.

• Értékelés: 10/10
• Peter S. Beagle magyar rajongói oldal