Lulin olvas

One Lovely Blog Award

2009-08-26T17:00:00.000+02:00

Mindenekelőtt szeretném megköszönni mindenkinek, aki nekem ajándékozott egyet, a számára legkedvesebbnek ítélt könyvesblogok vándordíjából. Az ötlet egyébként Amadeától indult - amennyire sikerült lekövetnem -, és lényege, hogy amennyiben téged ér a megtiszteltetés, és díjazott leszel, tovább kell adnod hét másik, számodra szimpatikus könyves (?) blognak. És akkor most jön a megnetegítőzés: sorry, amiért csak most reagálok erre a kedves gesztusra, de nyaraltam/dolgoztam/kutyáztam, plusz még egy kicsit betegeskedtem is, úgyhogy szinte arra sem volt időm, kedvem mostanság, hogy bekapcsoljam a gépem. De jobb később, mint soha..., úgyhogy íme az én választottjaim: Cseripok, Mamzel, Szilvi, Nima, Joeymano, Annamarie, RandomSky

Aki még nem tette volna meg, adja tovább a többieknek is! :)

Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban

2009-08-26T12:50:00.000+02:00

Már régóta szerettem volna olvasni valamit Austertől, de sajnos - mint kiderült - a regény, amire végülis a választásom esett nem volt a legszerencsésebb az íróval való első találkozás szempontjából. Sikerült kiszemelnem azt a művét, melyre a leginkább jellemző, hogy más regényeire építkezik, és emiatt megértéséhez nem árt ismerni Auster teljes életművét.

Ami miatt végülis ezt választottam, az a könyv hátoldalán található rövid tartalmi ismertetés volt, ami mindjárt kíváncsivá tett. Adva van ugyanis egy Mr. Blank nevű öregember, aki valamilyen oknál fogva egy ismeretlen szobában ébred. Nem emlékszik arra, ki ő, hogy és mi okból került oda. A szoba maga is érdekes: az íróasztalon kéziratköteg, ismeretlen alakok fényképei, a redőnyt nem lehet felhúzni, és bár valahonnan többször is ellátják váltásruhával, a szekrényt akárhogy keresi, nem találja. Időnként meglátogatják őt, ám sehogysem tudja hova tenni ezeket az embereket azon kívül, hogy érzi, valahol, valamikor már mindannyiukkal találkozott.

Az alapötlet nagyon tetszik, és tulajdonképpen a megvalósítás is, annak ellenére is, hogy valami egészen másra számítottam. A megrögzött Paul Auster olvasók persze már biztosan félúton, sőt talán már előtte is leleplezik az író célját, ezzel szemben én csupán a végén kezdtem kapisgálni, és a tényleges megértéshez nagy segítségemre volt a frappáns befejezés, és némi utánaolvasás (pl. hogy milyen szerepet töltenek be az öregúr látogatói).

Így utólag sajnálom, hogy ezzel a regénnyel kezdtem az Austerrel való ismerkedést, mert tényleg egy jó kis olvasmányról van szó, de azt hiszem, sokkal ütősebb lett volna számomra a könyv, ha mindarra, amit nagy nehezen felismerni véltem a sorok közt, magamtól jövök rá az eddigi Auster regények élményei kapcsán, s nem pedig némi külső segítséggel.

Naomi Novik: Őfelsége sárkánya

2009-06-23T16:26:00.010+02:00

Normális esetben valószínűleg egy, maximum két nap alatt kiolvasom ezt a regényt, de mostanában annyi más adódott, ami elterelte a figyelmemet a könyvekről (leánybúcsúztunk egyet a csajokkal - ne tessék megijedni, nem az enyém volt -, szurkolnom kellett a páromnak a kajak-kenu világkupán, aztán egy új jövevény, Panka - egy havanese kiskutya - érkezése...). Szóval egy időre elszakadtam Novik lenyűgöző fantáziavilágától, ami megjegyzem, előtte sikeresen magába szippantott.

Kellemes csalódás volt, pedig igazándiból nem sok félnivalóm volt, hisz nagyon sok pozitív kritikát olvastam a regényről, mielőtt magam is belevágtam az olvasásba. A történet hihetetlenül érdekes és olvasmányos, és bár sokan nehezményezik Noviknak, amiért a cselekményt a szokásostól eltérően nem egy kitalált fantáziavilágba, hanem egy létező történelmi korba, a napóleoni háborúk idejébe helyezi, nekem ez kifejezetten tetszett. Novik olyan részletesen bemutatja az általa megálmodott repülő hadtestet, a különféle sárkányok és reptetőik a társadlomtól kissé elszigetelt, különc életét, hogy számomra cseppet sem vált összeegyeztethetetlenné a napóleoni kor egyéb hadi alakulataival, és zokszó nélkül el tudtam fogadni, hogy valahol, valamikor egy alternatív világban akár így is lehetett volna.

A történet egy Kevély névre hallgató angol hajón veszi kezdetét - ekkor még nyoma sincs sárkányoknak. Aztán miután egy könnyű csatában legyőzik a francia Amitiét, egy különös hadizsákmányra tesznek szert: egy sárkánytojásra. A hajó fedélzetén eluralkodó izgalom már itt sejteti velünk, hogy a repülő hadtest létezése ugyan köztudomású, annak pontos működését és egyáltalán a sárkányok és gazdáik közös életét bizony sűrű homály fedi. És ettől még izgalmasabbnak ígérkezik a dolog. A tojásról megállapítják, hogy hamarosan kikel, így gyorsan gondoskodniuk kell egy személyről, aki vállalja az állat befogását, mely egyet jelent azzal, hogy élete hátralévő részét kizárólag e különös teremtménynek szenteli. Arra azonban egyikük sem számít, hogy hiába a sorshúzás, a sárkányfióka maga választja ki gazdáját, John Laurence kapitányt, akinek attól a pillanattól fogva fenekestül felfordul az élete...

Bár eddig nem igazán volt szerencsém egyéb sárkányos sztorikhoz, így összehasonlítási alapom nem igen van, Noviké viszont valami hihetetlen módon magával rgadott. Nagyon tetszett, hogy többféle sárkányt is felvonultatott, más-más külső és belső ismertetőjegyekkel és különleges képeségekkel. Izgatottan várom, milyen további fajokat ismerhetünk még meg a sorozat elkövetkezendő részeiben, és hogy egyáltalán... hogyan alakul hőseink sorsa. Zárszóként még annyit, hogy a borító valami gyönyörű. Mindhárom eddig megjelent részé egyaránt. Élmény volt kézbe venni.

Henry James: Washington Square

2009-06-01T08:25:00.005+02:00

A történet eléggé tipikus. Adva van egy fiatal lány, akinek olyan férfit sikerül kiszemelnie vőlegényéül, aki édesapjának meglehetősen ellenszenves. Az apa, aki csak lánya érdekeit kívánja szem előtt tartani, ellenzi a házasságot, s kijelenti, hogy amennyiben létrejön a frigy, kitagadja lányát az örökségből.

Az elején egészen ígértesnek tűnt a regény. Miután Henry James bemutatta Dr. Sloper-t, a neves New York-i orvost - az apát -, s megtudhattuk, hogy feleségét, s első gyermekét - egy fiút - elveszítette, és csupán Catherine maradt neki - aki se nem szép, se nem különösebben okos, és ráadásul ugye lány - kíváncsi lettem, mi fog kisülni ebből az érdekesnek ígérkező apa-lánya kapcsolatból.

Négy fontosabb szereplőnk van: Dr. Sloper, Catherine, Lavínia néni (Catherine nénikéje) és Morris (az udvarló). Mint karakter, mindegyikük tökéletes, ám egyikükkel sem tudtam igazán azonosulni, sőt mi több, a doktor volt az egyedüli, aki nem ment az idegeimre. :) Catherine bosszantóan naív, még azt is meg merném kockáztatni, hogy egy kicsit butuska, és egy cseppnyi életrevalóság sem szorult belé. Lavínia néni tipikus lepcses szájú nagynéni, aki a világon mindenbe beleüti az orrát, és rend szerint kissé elferdítve adja tovább a megszerzett információkat. Morris egy piperkőc, első perctől ellenszenves az apának - nekem is -, hősnőnk egyszerűsége pedig többek közt ebben is remekül tetten érhető, hisz soha egy percig sem kételkedik szerelme becsületességében, pedig számtalanszor jelét adja ellenkezőjének. És az apa, a remek emberismerő, akinek szintén megvannak a maga hibái, de még így is talán ő az egyedüli, aki képes a normális gondolkodásra.

Bár nagyon hamar kiolvastam, nekem nem tetszett igazán ez a regény. A történet fárasztó és a vége felé egyre inkább nyomasztó volt számomra. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben én lettem volna az apa helyében, sokkal egyszerűbb, kézenfekvőbb és véleményem szerint hatásosabb megoldást találtam volna arra, hogy makacs lányom kiverje fejéből a nemkívánatos kérőt, mint esetünkben Dr. Sloper. (Ő európai útra vitte Catherine-t.) De az én ötletem valószínűleg túl egyszerű lett volna a történetszövés szempontjából. :)

Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei

2009-05-30T12:25:00.012+02:00

Megint egy OKK-s poszt, és kivételesen a határidővel - amit ugyan csak megközelítőleg kell betartani - sem voltam gondban. Pedig egy jó darabig azt hittem, hogy abban leszek. :) Amikor ugyanis elkezdtem olvasni a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy ez valami bődületesen nagy baromság lesz, ami nem biztos, hogy engem érdekel. Aztán szerencsére hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, és maximális elégedettséggel tettem le a regényt. Határozottan ki merem jelenteni, hogy fogok még Vonnegut könyvet olvasni. Érzésem szerint nem is egyet.

A könyvklubnak ugye A Titán szirénjei-re esett a választása, melynek címe ugyan valamelyest árulkodó, én mégsem gondoltam, hogy egy sci-fi-t veszek a kezembe. Márpedig Vonnegut regénye a tudományos fantasztikus irodalom közé sorolható. Ezt pedig a „krono-szinklasztikus infundibulum” teszi lehetővé, ami valami olyasmit jelent, hogy általa egyszerre tudunk létezni múltban, jövőben, sőt általa képesek vagyunk testet ölteni más-más bolygókon egyszerre. (Tudom, lehetne pontosítani a meghatározáson, de ennyire futotta.) Esetünkben Winston Niles Rumfoord lesz az a szerencsés, aki magáénak tudhatja az említett képességet, s általa, mint bábokat, mozgathatja embertársait, különös tekintettel két személyre: egykor volt feleségére és egy olyan fickóra, akit egész életében mindig, mindig csak szerencse ért.

Ez így persze mind egy kicsit bugyutának tűnik. És még számos más elsőre bugyutának tűnő dolog előkerül a könyvben, de természetesen mindez nem véletlen. A könyv egy hatalmas paródia, ami mégis rendkívül komoly kérdéseket feszeget, úgy mint vallás és tudomány közti kényes viszonyt, a szabad akarat kérdését és egyáltalán az élet értelmét.

Nincs is miért szaporítanom tovább a szót... Ez a könyv baromi jó volt! Úgyhogy ezer hála és köszönöt a Könyvklubnak. Ha nem került volna porondra az OKK-ban, nem valószínű, hogy egyhamar a kezembe veszem.

A többiek véleménye: Christina, Nima, Szilvi, Poggi, Dün
Vonnegut.com

Umberto Eco: A rózsa neve

2009-05-29T20:46:00.010+02:00

"Az Úr 1327. esztendejében járunk. Melki Adso és mestere, Baskerville-i Vilmos egy császárbarát apátságba érkeznek. Az apát úr az éles eszű és tapintatos Vilmost kéri fel arra, hogy segítsen felderíteni egy, az apátságban történt különös halálesetet. Vilmos a tőle elvárt tapintattal és ravaszsággal lát neki a nyomozáshoz, Adso segédletével. Hamarosan újabb halálesetek történnek. A nyomok az apátság féltve őrzött könyvtárába vezetnek, ahová Vilmos és Adso is csupán titokban tudnak bejutni. A szörnyű bűntények árnyékot vetnek az apátságra, amely pedig nagy horderejű eseménynek ad otthont: itt találkoznak a ferencesek és a pápaság képviselői, hogy teológiai vitát folytassanak Jézus szegénységéről. Ebben a látszólag egyszerűnek tűnő kérdésben támadt nézeteltérések ugyanis már-már az egyházszakadás rémével fenyegetnek..."

Bár már nagyon régóta el szerettem volna olvasni a könyvet, végülis csak nemrég, az Amadea-féle könyvklub kapcsán sikerült ténylegesen rávennem magam arra, hogy belekezdjek. S mint kiderült, kissé meggondolatlan voltam, legalábbis ami a határidőt illeti - ami elméletileg május 15. volt -, ugyanis nem sejtettem, hogy nekem ez ilyen nehezen fog menni...

Jó könyveket általában pik-pak kiolvasok. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy A rózsa neve nem egy jó könyv. Valamiért - talán rossz időben, rossz hangulatban fogtam hozzá - nekem mégis egy kicsit csalódást okozott. Érdekes volt, hogy egyes részek (főleg a gyilkosságok körüli nyomozósdi) szinte sodort magával, aztán a rákövetkező oldalak során majdhogynem elaludtam, majd megint egy izgalmasabb, érdekfeszítőbb rész következett, amit ismét egy unalmasabb követett... (Persze az is lehet, hogy nem az esti órák a legalkalmasabbak a könyv olvasására, amikor egy fárasztó nap után beesek az ágyba, és akarva-akaratlan leragadnak a szemeim Eco hosszadalmas filozófiai eszmefuttatásain.)

Na de a lényeg, hogy végül azért kiolvastam, és nem érzem úgy, hogy nem volt érdemes rászánni az időt. Az említettek ellenére számos olyan dolog volt, ami egyenesen lenyűgözött. példának okáért a regényben igencsak fontos szerepet betöltő könyvtár. Aztán maga a kolostori élet, a szerzetesek szokásai, gondolkodásmódja... ami talán azért is volt számomra különösen érdekes, mert szégyen, nem szégyen, nem igazán vagyok vallásos, így néhány alapvető ismerettől eltekintve, nem sokat konyítok a témához. Azt is el kell ismernem, hogy leírhatatlan hangulat lengi át az egész regényt, sokszor úgy éreztem, mintha magam is ott bóklásznék az éj leple alatt a kolostor falai közt.

DE: Érzem én, értem én, hogy a könyv csak másodsorban krimi, és az a baj, hogy engem éppen az a váz, a regény krimi volta, ami inkább megfogott. Én nem éreztem plusznak azt a filozófikus, intellektuális töltetet, ami miatt sokak számára ez egy valóságos irodalmi csemegének számít.

Azt hiszem, én inkább olvasnék egy Agatha Christie-t. Ez van.

A többiek véleménye: Mamzel, Joey, káááá, csipkepitty

E. M. Forster: Szoba kilátással

2009-05-16T06:40:00.001+02:00

A könyv alapján készült film már nagyon régóta megvan, és alig vártam, hogy megnézhessem. Előtte viszont mindenképpen el szerettem volna olvasni magát a regényt. Nos, ez megtörtént, csak épp sikerült a saját csapdámba esnem, most ugyanis, miután végére értem a kötetnek, valahogy elment a kedvem a filmtől. :)

Egy az 1900-as évek Angliájában játszódó szerelmi történetről van szó. Főhősnőnk Lucy Honeychurch, aki unokatestvérével, a kissé konzervatív Charlotte Bartlett-tel Firenzébe utazik, hogy ismerkedjék a művészetekkel. Itáliában tett látogatása során megismerkedik a különc Emersonékkal (apa és fia), akik furcsa, addig ismeretlen érzéseket indítanak meg benne. Lucy, miután egy kirándulás alkalmával kissé félreérthető szituációba keveredik a fiatal George Emersonnal, összezavarodik, s Rómába menekül, ahol megismerkedik a sznob Cecil Vyse-szal, ki később a vőlegénye lesz.

Namármost a könyv jó volt, még annak ellenére is, hogy az elején nagyon nehezen találtunk egymásra (én és a történet). A regény első fele, a Firenzében zajló eseményekkel valamiért nem is kötött le különösebben. Aztán attól kezdve, hogy "haza" érkeztünk a vidéki Angliába, csak úgy faltam az oldalakat. Pozitívum, hogy a Jane Austen regényekkel ellentétben, itt végre az általam is preferált férfiszereplőre esik az író választása is. (A Jane Austen művek kapcsán írtam, hogy valamiért mindig, minden egyes regénye olvasásakor a hősnő által mellőzött férfiút sikerült kiszemelnem magamnak.) :) És még egy hatalmas pirospont azért, ahogyan Forster Lucy családját ábrázolja. Imádtam, ahogyan a kicsit különc, de amellett hihetetlenül szeretnivaló anyukáról és testvérről írt, és maga az értékrend is rendkívül szimpatikus, miszerint a család minden vagyonnál és egyéb kecsegtető kilátásoknál előrébbvaló. Ebben maximálisan egyet kell, hogy értsek.

És végül, hogy miért is ment el a kedvem a filmtől? Félek, csalódnék. Pláne, hogy kicsit utánnanyomoztam a szereplőgárdának, és amellett, hogy a Lucy szerepét játszó Helena Bonham Carter-t pl. kifejezetten kedvelem, valahogy egyészen másképp élnek a képzeletemben. (Ennek ellenére azért valószínűleg megnézem. Majd egyszer. Ha már nem él ilyen elevenen emlékeimben a történet.)

Peter Mayle: Monaco, mon amour

2009-04-26T06:27:00.004+02:00

Ajándékba kaptam a könyvet, úgy két évvel ezelőtt, de mivel olvastam már Peter Mayle-tól az Egy év Provence-ban című regényt, ami aranyos és szórakoztató volt a maga nemében, de semmi több, egészen idáig váratott magára.

Aztán elkövettem azt a hibát, hogy leutaztam szüleimhez egy hétvégére anélkül, hogy egyetlen könyvet is bepakoltam volna a táskámba, s mivel ez volt az első kötet, amin megakadt a szemem régi szobácskám könyvespolcán, gondoltam, miért is ne? Ideje elolvasni.

Tulajdonképpen nem volt rossz. Olyan volt, amilyenre számítottam, így Peter Mayle-nak erre a regényére is éppen úgy ráillik a kedves és szórakoztató jelző, mint a fentebb már említett Egy év Provence-ban című művére. A főszereplő is ismerős lehet azok számára, akik lelkesen bújják a könyveit, ugyanis a Bor, mámor, Provence-ből jól ismert Benett kalandos útjai folytatódnak ebben a könyvben. (Én ugyan nem olvastam, de láttam a filmet, és úgy rémlik, hogy egy bizonyos Benett-ről szólt a történet.)

Amit még tudni érdemes, hogy ez a könyv az Egy év Provence-bennel ellentétben nem egy gasztroregény, sokkal inkább krimi, vagy legalábbis afelé tendál. Benettnek pénz híján el kell fogadnia egy dúsgazdag fickó megbízását, ami eleinte nagyon kecsegtetőnek tűnik (semmi más dolga nem lenne, csupán Monaco egy fényűző villájában, havi "zsebpénzzel" ellátva lébecolni), aztán persze kissé bonyolódik a helyzet. Közben persze mellészegődik egy szupernő, pont mint ahogyan az a B-kategóriás akciófilmekben lenni szokott. (Azért írom ezt, mert annyiszor eszembe jutott olvasás közben, hogy éppen olyan a könyv cselekménye, mint ezeknek a tucatjával készült, fájdalmasan tipikus akció-krimi sorozatoknak vagy filmeknek.)

Hát szóval ezt is kiolvastuk, és a kissé negatív kritikával ellentétben, nagyon lendületes és valahol szórakoztató volt, de azt hiszem Peter Mayle-ből ennyi elég is nekem. :)

Peter Mayle-ról bővebben

Margaret Drabble: Malomkő

2009-03-11T19:03:00.006+01:00

Ez egy olyan könyv volt, ahol már az első néhány mondat után tudtam, imádni fogom. A regény hősnője, Rosemund Stacey, akiről annyit érdemes tudni, hogy ideje nagy részét a 16. századi angol költészet tanulmányozásával tölti, egyszerre két férfival találkozgat, ám egyikhez sem fűzi szorosabb szál, inkább csak amolyan látszatkapcsolat mindkettő, ami nagyjából abban merül ki, hogy jókat beszélgetnek, s együtt mennek csavarogni az unalmas estéken. Szexről azonban szó sincs.

Rosemund naplószerűen meséli el életének egy rövidke, ám annál jelentősebb szakaszát, amikor is 23-24 évesen, miután életében előszőr találkozik valakivel, aki valóban felkelti az érdeklődését, s életében előszőr kerül ténylegesen testi kapcsolatba egy férfival, teherbe esik. Az eset számára is megdöbbentő, hisz hogy lehet, hogy pont vele történik mindez? Vele, aki majdhogynem "kóros hidegségben" szenved, s aki számára a "szenvedély" szó szinte ismeretlen. Vele, amikor annyi olyan lány szaladgál az utcákon, aki első szóra beugrik éppen aktuális partnere ágyába. Mindenesetre ez a helyzet, s Rosemund - miután sikerül felülkerekednie az első sokkon - úgy dönt, megtartja a babát.

Tulajdonképpen az ezt követő eseményekről szól a könyv, rendkívül őszintén, humorosan tálalva, helyenként megfűszerezve egy jó nagy adag öniróniával. Itt jegyezném meg, hogy sítlusában engem egy kicsit talán az Üvegburáéra emlékeztetett (többször eszembe jutatta legalábbis olvasás közben), amit szintén nagyon szerettem, többek közt azért, ahogyan egy önmagában nagyon tragikus témát rendkívüli öniróniával és sokhelyütt humorral tudott tálalni.

És ami még nagyon-nagyon tetszett, az a regény lezárása. Amikor elolvastam az utolsó mondatot is, és becsuktam a könyvet, előszőr bosszantott a befejezés. Arra, gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy ennek így van vége. Aztán ismét elolvastam az utolsó mondatot, amit Rosemund George-hoz, gyermeke apjához intéz, rájöttem, hogy a regény szempontjából ennél megfelelőbb mondat el sem hagyhatta volna főshősnőnk száját. :)

Margaret Drabble honlapja

Suzanne Prou: Bernardiniék terasza

2009-02-25T20:14:00.004+01:00

A Bernardíniék terasza Suzanne Prou, francia írónő Renaudot-díjat nyert regénye, vagyis magáénak tudhatja az egyik legrangosabb francia irodalmi elismerést. Tudomásul véve az infót, és a könyv rövid tartalmi ismertetőjét átolvasva valami igazán "nagy durranás"-ra számítottam, pláne, hogy valamiféle, a szereplők életét behálózó, sötét, múltbéli titkot sejtet a fülszöveg, ami általában kifejezetten kedvemre való.

Nos, titkokban valóban nem volt hiány, és a végkifejlet is meglepőnek mondható, de valahogy annyira nem tudtam átérezni a szereplők közt kialakult kissé bizarr kapcsolatot, mely a lényegét képzi tulajdonképpen a regénynek, hogy ahogy a vége felé haladtam a könyvnek, sajnos egyre kevésbbé tetszett.

A történet a Bernardíni ház életébe enged betekintést. A ház úrnője Laure asszony, ki délutánénként barátnőivel teázik a teraszon. A teát Therese szolgálja fel az idős hölgyeknek, ki furcsamód egy szolgálólányhoz nem illő, túlságosan közvetlen hangnemet engedhet meg magának, mely már a könyv elején sejteni engedi, hogy Therese személye jelentős szerepet tölt majd be a történet kibontakozásában. A házban furcsa dolgok tapasztalhatók, pl. Laure asszony ebéd utáni elfoglaltsága, melyet minden egyes alkalommal azzal kezd, hogy ollójával régi, elsárgult fényképeről vagdos ki egy bizonyos alakot. Vagy Therese tortúrái a tükör előtt ülve: színesre mázolja petyhüdt arcát, majd sírásban tör ki, s könnyei áztatják le róla a fekete és vörös festéket...

Lisa See: Aranyhegyen

2009-02-24T19:35:00.007+01:00

Akik gyakran látogatják a blogom (már ha van ilyen), azok számára már egészen biztosan feltűnt, hogy ez a könyv jó ideje foglalja a helyet a jobb szélen, a "most olvasom" felirat alatt. Bizony, ritka, hogy ilyen nehezen rágom át magam egy regényen. Majd' két hónapba telt, míg befejeztem, és az, hogy végülis befejeztem valószínűleg csak annak köszönhető, hogy nem szeretek könyvet félbehagyni. Egészen egyszerűen nem kötött le. És azt hiszem, tudom is, hogy miért nem:

Lisa See alapvetően nem ír rosszul. Nem lehet véletlen, hogy a Hóvirág és titkos legyező is - amit mellesleg én nem olvastam -olyan hatalmas sikert aratott, és az általam gyakran látogatott olvasó blogok is olyan sok jót írtak róla. A történet sem lenne rossz, ráadásul én különösen kedvelem a családregényeket. Ami azonban - mint kiderült - nem fekszik nekem, az a regény dokumentum jellege, túlzott tényszerűsége. Sokszor olyan érzésem volt, mintha valamiféle tudósítást olvasnék egy Amerikában élő kínai család életéről. Zavart a sok dátum, magyarázat, helyreigazítás, a történet szempontjából lényegtelen epizódok egy-egy családtagról. Mindamellett el kell ismerni, hogy Lisa See rendkívül alapos munkát végzett annak érdekében, hogy emléket állítson a See családnak. Ez az alaposság viszont az én esetemben az élvezhetőség kárára ment. A család számos leszármazottját megismerhettem, de egyiket se igazán. Egy szereplővel sem tudtam azonosulni. Nem tudtam átérezni a velük történteket, mert mindamellett, hogy szinte mindent megtudtam róluk, az érzelmeikbe, a lelkivilágukba nem igen nyertem betekintést.

De semmi gond. Levontam a következtetést: nekem nem jönnek be a dokumentumregények.

Lisa See weboldala (Az írónő képét elnézve ki hinné, hogy kínai vér is csordogál ereiben?) :)

Tersánszky J. Jenő: Illatos levélkék

2009-01-29T16:30:00.005+01:00

Valójában hasonló okból vettem a kezembe, mint amit Mademoiselle is említett itt valamelyik hozzászólásában: olyan sokat ígért a cím, a fülszöveg. Ráadásul Tersánszkyval való első találkozásom (Legenda a nyúlpaprikásról) is igazán szerencsés volt (mondhatni, hasamat fogtam a nevetéstől egy-egy jelenetnél).

Olyan az egész, mint hogyha egy kedves cimboránk mesélné el életének egy rövidke fejezetét, mely egy különös, addig ismeretlen, finom illatot árasztó levélkével veszi kezdetét:

"Kedves Színművész Úr!

Ha holnap délután 5 és 6 óra között a Lependék-erdő túlsó szélén sétál, nagyon lekötelez engem. A többiről majd értesül. Csak arra kérem, amennyire lehet, feltűnés nélkül, egyedül menjen oda. Tudom, hogy kifogástalan úriember. Remélem, nem hiába kérem."

Főhősünket, az éppen Sárhalmon állomásozó énekes színészt, ki egyébként sem veti meg a szép hölgyek társaságát, persze fűti a kíváncsiság, így elmegy a találkára, melyet - maga sem gondolta volna - több másik is követ majd. A titokzatos hölgy elnyeri szívét, ám ahogyan az lenni szokott, esetünkben sem alakulnak zökkenőmentesen a dolgok. De tulajdonképpen nem is ez a lényeg! Hanem az, ahogyan Zürössy Sándor, a művész úr kellő öniróniával, humorral fűszerezve meséli nekünk saját tragédiáját.

Rövid kis történet ez, néhány óra alatt elolvasható, s úgy gondolom, ennyit mindenképp érdemes rászánni. Tudomásom szerint nem tartozik Tersánszky legnépszerűbb művei közé, egészen 2006-ig csupán egyszer, első megjelenésekor adták ki. Ez igazándiból nem lep meg különösebben, mert valóban nem az a fajta olvasmány, amire azt mondjuk, hogy "ez igen, ez egy remekbe szabott mű", és abban is biztos vagyok, hogy nem fog olyan sokáig élni az emlékezetemben, mint a Legenda a nyúlpaprikásról, de ettől függetlenül egy cseppet sem bánom, hogy a kezembe került. Fura ilyet mondani (de akkor is!): végeredményben arra a megállapításra jutottam, hogy ez a Tersánszky Józsi Jenő egy igazán jó fej ember lehetett! :)

Értékelés: egyre kevésbé van kedvem értékelni, mert egyszerűen nehezemre esik pontokban lemérni egy könyv "nagyságát". Ez ezért tetszik, más meg azért. Nincs több pontozás. Punk-tum.
Tersánszky Józsi Jenő

Theodor Fontane: Effi Briest

2009-01-27T16:23:00.004+01:00

Nagyon rég nem sikerült annyira szívembe zárnom egy könyvbéli szereplőt, mint most Effi Briest-et! A fiatal lány - mert bizony még csupán tizenhét éves, amikor férjhez adják anyja egykori udvarlójához, a nála sokkal idősebb Instettenhez - számos hibája ellenére egy valóságos tünemény. Mindez többek közt annak köszönhető, ahogyan kislányos féktelensége és szeleburdisága párosul azzal a hatalmas igyekezettel, mellyel meg akar felelni a feleség, a "nagyságos asszony", majd később az anya szerepének.

Végül azonban mindenütt kudarcot vall. A súlyos magány, mely férjhezmenetele után ránehezedik, házasságtörésbe sodorja. Bár Fontane előbb is sejteni engedi a félrelépést, mégis szinte egyszerre válik biztossá számunkra, s Instetten számára, hogy mi is zajlott felesége s Crampas őrnagy közt sok évvel korábban. A büszke férfinak persze lépni kell, melynek eredményeképpen Effi tökéletesen magára marad, elszakadva férjétől, kislányától, s kitaszítva a gazdag berlini nemesi társaságból és - ami a legfájdalmasabb - sokáig a szülői házból. Megható, ahogy a család idős orvosa, és a kissé komikus cselédlány, Roswitha mégis milyen megértést, s hűséget tanúsít Effivel szemben.

Ami végtelenül szimpatikus volt számomra, és sehogy sem megy ki a fejemből, az az, ahogyan Effi nem sokkal halála előtt saját fiatalságáról, rövid kis életéről vélekedik:

"- De azt hiszem, valamit el akartál mesélni.

- Igen, akartam is, mert arról beszéltél, hogy még olyan fiatal vagyok. Persze, hogy még fiatal. De az nem baj. Még a boldog időben volt, amikor Instetten esténként felolvasott nekem; nagyon jó könyvei voltak, és az egyikben ez állt: valakit elhívtak egy vidám asztal mellől, s másnap megkérdezte az, akit elhívtak, mi is volt még azután. Ekkor azt felelték neki: "Ó, még mindenféle volt. De voltaképpen nem mulasztott semmit." Látod, mama, ezek a szavak belém vésődtek... nem sokat jelent, ha az embert kicsit korábban hívjak el az asztaltól."

Végeredményben azt hiszem bárki egyet értene velem abban, hogy az az asszonyi hűtlenség, melyet Effi elkövetett, mindenképpen megbocsátható. Mi több, még egy bizonyos fokú sajnálatot is kelt bennünk. A mű végére talán az egyetlen lélek, aki képtelen a megbocsátásra, az maga Effi Briest. Önmaga iránt.

Értékelés: 10/10
Theodor Fontane
A köny alapján készült film

Anne Bronte: Agnes Grey

2009-01-18T07:50:00.000+01:00

Azt hiszem, az Agnes Grey nem tudott igazán meggyőzni Anne Bronte kiválóságáról. Nem is írói stílusáról van szó - bár kevésbé tudott lenyűgőzni, mint pl. Austen, a maga rendkívül elmés és humoros fejtegetéseivel -, inkább a történetből hiányoltam valamit.

A Bronte nővéreknél - valószínűleg saját sorsukból adódóan - gyakori témának mondható, hogy főhősnőnk nevelőnőnek áll egy módósabb családnál. Így van Agnes Grey kisasszony esetében is. Egy elszegényedett papcsalád legkisebb gyermekeként úgy dönt, azzal próbál segíteni helyzetükön, hogy munkát vállal, s mivel máshoz nem igen van tehetsége, előszőr egy Bloomfield nevű újgazdag család otthonába szegődik nevelőnőnek. A sznob famíiliánál, ahol az apuka iszik, az anyuka pedig túlontúl elfogult elkényesztetett, neveletlen gyermekeivel szemben, nem igen értékelik Agnes próbálkozásait, így hamarosan továbbáll. A következő állomás a Murray család otthona, ahol - bár nem mondható, hogy tanítványaiban sokkal inkább örömét leli - már jobban boldogul. A két kezére adott kamaszlány közül Rosalie kerül közelebb hozzá, ám a közöttük tátongó társadalmi különbségek okán nem tudnak úgy istenigazából összebarátkozni. A jómódú leányzót sokkal inkább érdekli ugyanis a tánc, a bálok, a kacérkodás, mint azok az erkölcsi nézetek, melyeket Agnes mindenáron belé akar verni. A Murray családnál való tartózkodása alatt ismerkedik meg Weston úrral, az új segédlelkésszel, és természetesen beleszeret. Ám a köztük kialakuló kapcsolatot kezdetben számos tényező nehezíti...

A regény rövid, és azt hiszem, talán pont a terjedelmével és túlzott lényegretörésével volt a bajom. Kíváncsi lettem volna a Murray családnál töltött nevelőnői évek részleteire, ám ebből alig kaptam valamicskét. Kíváncsi lettem volna, hogyan boldogul Agnes és anyja, miután saját "vállalkozásba" kezdenek egy leányiskola megnyitásával. Erről sem tudtam meg sokat. Így igazándiból szórakoztató volt - hisz másképp nem keltették volna fel érdeklődésem az előbb említettek -, de valahogy kevesebb és felejthetőbb, mint amire számítottam. (Igaz, nem is ezt tartják Anne Bronte főművének.)

Értékelés: 6/10

Jane Austen: Értelem és érzelem

2009-01-12T16:49:00.000+01:00

Majdnem biztos vagyok benne, hogy Jane Austen Értelem és érzelem című regénye mindig is nagy népszerűségnek örvendett olvasói körében. Két főszereplőnk van ugyanis, két egészen különböző hölgy személyében. Elinor és Marianne testvérek, ám míg Elinor, az idősebb nővér a józan ész, a nyugodt, higgadt viselkedés megtestesítője, addig Marianne a szenvedélyes érzelmeké. Adva van tehát két különböző természet, így szinte lehetetlennek tartom, hogy valamelyikükben egy kicsit ne ismerjünk magunkra.

Jómagam inkább Elinorral éreztem együtt, így természetes, hogy kialakult bennem a vélemény, mely szerint - bár a két nővér szerelmi élete egészen hasonlóan alakul a regényben - Marianne csalódása érthetőbb, viselkedésével inkább rászolgált sorsára, mint nővére. Szinte sajnáltam tőle Brandon ezredest, akit a mű vége felé közeledvén egyre inkább Elinornak szántam. (Sebaj, megszoktam, hogy ízlésem a férfiak terén nem egyezik egészen Austenéval). :)

A jellemábrázolások - mint az eddig olvasott Austen-regényekben is - tökéletesek. Különösen megragadt bennem például az a jelenet, amikor Mrs. Jennings igyekszik diszkréten kihallgatni Elinort és Brandon ezredest, amint az ablaknál társalognak; s néhány elcsípett félmondatból mindjárt összeházasítja a két fiatalt. Mindez annyira jellemző a minden lében kanál Mrs. Jenningsre! :) De ott van pl. Mrs. Palmer is vagy a fiatalabb Steel kisasszony. Megszólalásaik mindig megmosolyogtattak.

A történetnek elvileg született folytatása is - nevezzük annak. Julia Barett A harmadik nővér című regényében megírta, hogyan alakul Margaret, a legifjabb Dashwood kisasszony sorsa. Hogy őszinte legyek, egy pillanatig sem éreztem a könyv olvasása során, hogy különösebben furdallna a kíváncsiság, vajon mi történhet Margarettel a továbbiakban. Ettől függetlenül persze lehet, hogy elolvasom...

Értékelés: 9/10 (Eddig ez a kedvenc Austen-tól!)

Előrejelzés az elkövetkezendő hónapokra

2009-01-11T09:19:00.000+01:00

Általában nem szoktam különösebben előre tervezni az olvasás terén, de úgy esett, hogy az elkövetkezendő néhány hónapban meglehetősen sokat leszek egyedül. (A párom februárban edzőtáborba megy Dél-Afrikába, így hat hétig magamra maradok.) Igyekeztem bebiztosítani magam, hogy még véletlenül se unatkozzam, ezért tegnap édesapámmal ellátogattunk kedvenc antikvárumunkba. Sikerült tizenkét regénnyel hazatérnem, és csupán 7000 Ft-om bánta:

Charlotte Bronte: Shirley
Anne Bronte: Wildfell asszonya
Anne Bronte: Agnes Grey
Jane Austen: Emma
Jane Austen: Meggyőző érvek
J. D. Salinger: Zabhegyező
George Sand: Consuelo I-II.
Theodor Fontane: Cécile
John Fowles: A francia hadnagy szeretője
Henry Fielding: Amelia
Doris Lessing: A fű dalol
David Herbert Lawrence: Lady Chartterley szeretője

Szintén olvasásra vár még a karácsonyra kapott kötetek egy része, illetve néhány nemrég beszerzett regény is:

Joanne Harris: Rúnajelek
Fejős Éva: Hotel Bali
Naomi Novik: Őfelsége sárkánya
Naomi Novik: A jádeköves trón
Szepes Mária: A vörös oroszlán
Lisa See: Aranyhegyen
Kemény János: Viziboszorkány
Tersánszky J. Jenő: Illatos levélkék
Theodor Fontane: Effi Briest
George Sand: Mauprat
Kaffka Margit: Hangyaboly

Hogy őszinte legyek, kicsit zavarban is vagyok, s jelenleg fogalmam sincs, mihez nyúljak legközelebb. Az utóbbi időben a klasszikus romantikus szépirodalomba vagyok belebolondulva, úgyhogy az Értelem és érzelem című regényt követően talán a Bronte nővérek tűnnek a legesélyesebbnek a folytatásra.

Peter S. Beagle: Tamsin története

2009-01-06T17:37:00.001+01:00

Úgy tűnik, Beagle minden egyes könyve tartogat meglepetéseket. Az utolsó egyszarvú és A fogadós éneke, na meg Amadea és Nima élménybeszámolója után szinte biztos voltam benne, hogy ismét egy csodálatos történetben lesz részem, ami be is igazolódott. Amire nem számítottam: hogy egy idős férfi - mert ugye Peter S. Beagle azért már benne van a korban - ilyen brilliánsan képes visszaadni egy pattanásos, kamaszkölyök gondolat- és érzelemvilágát, aki ráadásul a női nemet erősíti. Szerintem ez egészen egyszerűen mesteri. Ennél jobban nem is találhatta volna el Jenny, a főszereplő hangját.

Be kell, hogy valljam, ha ugyanezt az alaptörténetet nem Beagle írta volna, valószínűleg nem gyakorolt volna rám különösebb hatást. Általában véve ugyanis nehezen tudom beleélni magam egy tizenéves főhős szerepébe, most viszont ez maximálisan megvalósult. Szinte magamon éreztem a "Százholdas Pagony" tölgyeinek fenyegető árnyékát, hallottam a lehulott falevelek ropogását Jenny és Tamsin éjszakai sétái alkalmával, és egyáltalán végig szinte tapintható volt az a különleges, varázslatos atmoszféra, ami körüllengte a történetet.

Az ötlet, hogy az eseményeket Beagle úgy adja a kislány szájába, mint hogyha ő írná meg életének e rövidke szakaszát saját regényében, különösen tetszett. Az ehhez kapcsolódó kiszólások, magyarázatok pedig méginkább megerősítik az olvasót abban, hogy bizony egy csapongó kamaszlány beszámolóját olvassuk.

"Meena, ha kicsit is rendes akarsz lenni, akkor átugrod ezt a részt. Majd úgy teszek, mintha engedelmeskednél. Mert különben soha nem leszek képes megírni. Rendben?"

Mellesleg A fogadós énekében is voltak ilyenek. És már ott is nagyon szerettem. :)

Nem is áradozom tovább! Ezt el kell olvasni!

Értékelés: 10/10 (Dehát Beagle-től ezt már megszokhattuk!)

2008 felejthetetlen olvasmányai

2009-01-05T20:23:00.000+01:00

Annyi helyen olvasni összesítést 2008 legjobb olvasmányairól, hogy gondoltam, én is élek a lehetőséggel, s megosztom veletek, számomra melyek voltak az idei év legfeledhetetlenebb olvasmányai. Nem könnyű, pláne, hogy furcsamód azt tapasztalom, hogy így utólag egészen másként értékelnék néhány regényt. (Az idő nagy úr, úgy tűnik, vannak könyvek, melyek csak később fejtik ki rám igazán hatásukat.) No de lássuk azt a listát:

Yann Martel: Pi élete - Nálam 2008-ban vitathatatlanul az első helyen landol. A vége egyszerűen megdöbbentő. Napokig agyaltam rajta, hogy "akkor tulajdonképpen, hogy is van ez..." És ami a legfurcsább, hogy nem tudom eldönteni, a felkínált lehetőségek közül melyiket tudnám inkánn elfogadni.
Sylvia Plath: Az üvegbura - Egyszerre humoros, ironikus és borzalmas (úgy értem, megrázó). Nem jó olvasni, mert az ember hajlamos maga is depresszióba esni. Mindazonáltal egy remekmű.
J. D. Salinger: Franny és Zooey - Engem valamiért nagyon megragadott Salinger stílusa. 2009-ben sort kerítek a Zabhegyezőre is - mert én azt még nem olvastam. *elpirul*
Peter S. Beagle: A fogadós éneke - Idén belekóstoltam a fantasybe is, és szerencsémre éppen Beagle-vel kezdtem, aki eddig minden regényével elvarázsolt. Kivétel nélkül. (Épp most fejeztem be a Tamsint, de az már 2009-re sorolandó).
Charlotte Bronte: Jane Eyre - Na erről beszéltem. Kilenc pontra értékeltem, pedig azóta is elevenen él bennem a regény minden egyes apró részlete.

Jane Austen: A klastrom titka

2009-01-05T19:20:00.000+01:00

Bár még csak ismerkedem az írónő műveivel (ezzel együtt minösszesen két regényét olvastam), a kötet címe már régóta felkeltette kíváncsiságomat, s ha rajtam múlott volna, biztosan ezzel indítom Jane Austinnal való ismeretségemet.

A viszonylag nagy előzetes érdeklődéssel szemben azonban be kell, hogy valljam: ez a regénye kevésbé tetszett, mint A mansfieldi park. A vicces pedig az egészben az, hogy éppen az okozott kissé csalódást, ami tulajdonképpen részben a mű lényegét képezi: a gótikus regény kiparodizálása. (Ahogy Catherine csak keresi és keresi a klastrom rejtette titkokat, ám ahelyett, hogy bármilyen hátborzongató rejtélyre bukanna, mindig valamiféle zavarbaejtő és szórakoztató szituációba kerül). A baj csak az, hogy én szurkoltam érte, és számítottam rá, hogy végül valóban fény derül valami nagy titokra (mint a Jane Eyre-ben pl.), de nem. Azaz hogy igen. Hisz végül csak kiderül, Catherine miért is veszíti el, egyik napról a másikra az őt vendégül látó család bizalmát, s miért küldik olyan hirtelen haza. Ám ez a titok
túl közel áll a realitásokhoz. :)

Valójában kétség nem fér Austen nagyságához, s igazság szerint én is csak akadékoskodom, amiért látszólag sosem tesz a kedvemre az írónő. De már azon is elgondolkodtam, hogy talán pont így van ez jól. Ha nem lenne rám hatással, valószínűleg nem bosszankodnék rajta ennyit.

Értékelés: 7/10 (Nem merem jobbra értékelni. Azt hiszem, várom az "igazit" Jane Austentól, s a lelkem mélyén tudom, hogy hamarosan az is megérkezik.) :)

Orson Scott Card: A rézbőrű próféta

2009-01-01T12:42:00.002+01:00

Az első résztől (A hetedik fiú) nagyon el voltam ragadtatva, de ha kell, a folytatás még izgalmasabbra sikeredett. Alvin Millertől épp akkor szakadtam el az első kötet végén, amikor megszületett az elhatározás: elhagyja családját, hogy kovácsinasnak szegődjön egy távoli faluban. Lévén, hogy Alvin otthonában sem volt teljes biztonságban, s fotyton-folyvást valami rejtélyes baleset érte, az utazás mégnagyobb kalandokat sejtet.

Ez be is igazolódik, bár - nagy csalódásomra - a vártnál kicsit később lehetünk csak tanúi mindezeknek. Orson ugyanis a második rész elején előbb egy határvidéki erdei városkába kalauzol bennünket, ahol megismerkedhetünk Bill Harrisonnal, a gonosz kormányzójelölttel, aki alkohollal igyekszik megnyerni magának az indiánokat. Így Lolla-Wossikyt, a részeges indiánt is, aki azonban fogja magát, s elszökik Harrisontól, hogy megtalálja az "álomlényét". És itt jön végre a képbe Alvin, aki ugyanis nem más, mint Lolla-Wossiky álomlénye. Lolla-Wossiky pedig nem más, mint a "fénylő ember", mely az első részben megjelent Alvin szobájában, s hatására kis hősünk letette első fogadalmát.

Én nem is mesélnék tovább, hisz aki kíváncsi a történetre, úgyis elolvassa. A lényeg, hogy a második könyv, ha lehet ilyet mondani, még magasabbra tette a mércét. S mivel - a kalandok, a történtek Alvinra és más szereplőkre gyakorolt hatásától, s némi jellembeli fejlődéstől eltekintve - nem sokban kerültünk közelebb a tervbe vett út végéhez, kíváncsian várom, hogyan alakul Alvin sorsa a következő részben.

Értékelés: 10/10

Collen Mccullough: A gránitember

2009-01-01T02:23:00.000+01:00

Collen Mccullough neve sokaknak ismerősen csenghet, hisz ő írta többek közt a vílághírűvé vált Tövismadarak című regényt (tévéfilmsorozat is készült belőle 1983-ban), illetve az ő nevéhez fűződik az ugyancsak igen népszerű Róma-sorozat is. Nekem sajnos eddig az említettek egyikéhez sem volt szerencsém, A gránitember viszont nem volt rossz. De úgy igazán feledhetetlen sem.

Történetünk főhősnője Elizabeth Drummond, ki tizenhat esztendős koráig egy skóciai városkában tengeti napjait. Élete egyhangúan telik, ideje nagy részét zsémbes, kiállhatatlan édesapja ellátásával tölti. Aztán egy napon váratlanul levél érkezik Új-Dél-Walesből. Távoli unokabátyja, Alexander kéri a ház urát, küldje el hozzá Elizabethet, s adja beleegyezését, hogy feleségül vegye. (Mindezt természetesen egy szép kis summa ellenében). S ekkor kezdődik meg Elizabeth kalandja egy távolti, ismeretlen kontinensen, ahogy egy számára addig idegen férfi rögvest feleségül veszi, s egy általa alapított virágzó kisvárosba viszi, hogy háza úrnőjévé tegye.

A regény izgalmas, érzelmekben és szenvedélyekben gazdag, s bár terjedelmét tekintve nem egy vékony darab (663 oldal), nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Nyomon követhetjük benne több generáción keresztül Alexander Kinross családjának életét, betekintést nyerhetünk egy bizarr szerelmi háromszögbe, s valamelyest képet kaphatunk az 1800-as évek második felére jellemző, az aranylázat követő Ausztrália mindennapjairól. Összességében egy "könnyed, szórakoztató olvasmányként" definiálnám, ami a maga nemében nagyon is jó, ám nem hagy különösebben mély nyomokat az emberben. Legalábbis bennem nem.

Értékelés: 7/10

Jane Austen: A mansfieldi kastély

2008-12-28T18:22:00.000+01:00

Mostanában lépten-nyomon Jane Austenba botlom. Az elmúlt egy-két hónapban két olyan filmet is volt szerencsém megnézni, melynek középpontjában az írónő munkássága állt (Becoming Jane; Jane Austen Book Club), illetve - már írtam is róla - nemrég olvastam Syrie James Jane Austen naplója című regényét, mely hasonlóan nagy élmény volt. Kíváncsi lettem magára az írónőre, a filmekben oly sokat emlegetett történetekre. S kíváncsiságomnak elsőként A mansfieldi kastéllyal sikerült eleget tennem, ezt a könyvet kaptam ugyanis a páromtól születésnapomra.

Nagyon szerettem. Alig tudtam letenni, annak ellenére, hogy bizony kellőképp felbosszantott a vége. :) Talán én vagyok az egyetlen ember a földkeregségen, aki nem a főhősnőnk által olyannyira magasztalt Edmundnak szurkolt, ellenben Mr. Crawfordnak - kitől Fanny mindvégig idegenkedett - annál inkább. Engem meghatott, ahogyan egy eleinte olyannyira hiú és viselkedése által visszataszító alak, mint Henry Crawford ilyen hatalmas pálforduláson megy keresztül, s beleszeret egy olyan lényegében "jelentéktelen", vagyontalan valakibe, mint Fanny. Az udvarlása, s a kitartása mindig megmosolyogtatott, s magam is reméletem - mint ahogyan a Mansfield Park-beliek többsége is -, hogy végül főhősnőnk megenyhül. Nem is tudom... Biztosan a rossz fiúk iránt vonzódom, de nekem Edmund túlontúl tökéletes figurának bizonyult, talán ezért sem sikerült annyira megkedvelnem, hogy a hűséges és szeretetteljes bátyj szerepén túl különösebb jelentőséget reméljek neki. Austen nem tett a kedvemre. :) A történet vége másként alakult, mint vártam. Így sem veszítve azonban az értékéből.

Ma ráleltem a Libriben egy három kötetből álló exkluzív Jane Austen-díszdobozra, úgyhogy hamarosan jövök A klastrom titkával.

Értékelés: 8/10
Jane Austen

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

2008-12-21T12:20:00.001+01:00

Nagy kedvencem, Joanne Harris ezúttal egy novelláskötettel jelentkezett. A benne helyet kapott történetek - ahogyan már a cím is sejteni engedi - egészen különbözőek. Szívem szerint mindegyikrők külön-külön ejtenék néhány szót, de azt hiszem, ezúttal inkább csak azokra szorítkozom, melyek a leginkább megragadtak bennem.

Az egyik ilyen kis novella a "Hely a nap alatt" címet viseli. A történetet azok a valóságban is létező brazíliai strandok ihlették, ahol kor és megjelenés alapján szortírozzák a fürdőzőket. A csúnyáknak, kövéreknek, s öregeknek tehát nincs helyük ezeken a nívós fürdőhelyeken. Harris tökéletesen bemutatja a mai világot mind jobban jellemző sznobizmust, azt, hogy manapság a külcsín mennyire meghatározó, s hogy mily mértékben képes megbolondítani és eltorzítani az értékrendjét a még egészen fiatal gyerekeknek is. A novella - egy rendkívül hatásos csattanóval a végén - igazán megdöbbentő és elszomorító.

Témájában valamelyest hasonló a "Gandalfra várva" című novella. Egy baráti társaságról szól, akik rendszeresen összejárnak egy kis erdőben, hogy kibújjanak önmagukból, s különböző szerepeket felöltve múlassák az időt. Szerepjátszanak tudniillik. A baj csak az, hogy szereplőink nem igen tudnak már különbséget tenni a játék, s a valóság között. A történet nagyon életszagú, magam is találkoztam már ezzel a szindrómával. Létezik egy igen népszerű internetes kalandjáték (World of Warcraft), melynek én is jó ideig a "rabja" voltam, és hát... nem is hinnétek, milyen alakokkal találkozni egy ilyen játékszerveren. Engem pl. igencsak megdöbbentett, amikor olyan játékosokkal futottam össze, akik saját bevallásuk alapján ötvenes éveikben járó apukák voltak... Vagy csak rá kell nézni a youtubra, s nem egy World of Warcraft-beli "hírességgel" találkozni, akik olyan szinten fanatikusak, hogy ebben a virtuális világban szerzett népszerűségükben lelik legnagyobb örömüket. "Mert néha a valóság egyszerűen nem elég." - írja Harris.

A kötetben még számos igazán jól sikerült novella található. Legtöbbjük egy Joanne Harristől eddig nem megszokott vonalat képviselnek - mint a fentebb említett két történet is -, ám akad egy-két olyan is közöttük, melynek témája, hangulata már ismerősebbnek hat (Ld. "Gastronomicon", "A '81-es osztály").

Összességében nekem nagyon tetszett. Csupán egy-két olyan írás kapott helyet a könyvben, mely talán abszolut nem gyakorolt rám semmilyen hatást. Ötletesek a néhány soros írói megjegyzések, melyek bevezetni hivatottak a történeteket, és külön dícséretet érdemel a rövid előszó, az, ahogyan Harris a novellaírásról vélekedik. Bár nincsenek, nem is voltak, s valószínűnek tartom a közeljövőben sem lesznek különösebb írói ambícióim, mégis mélységesen igazat adok neki.

Értékelés: 8/10

Gárdonyi Géza: Ida regénye

2008-10-03T10:45:00.000+02:00

Ha mai szemmel nézzük, talán nem tekinthető annyira meglepőnek az az ötlet, melyre Gárdonyi Géza Ida regénye című alkotása épül: egy gazdag borkereskedő apróhirdetés útján igyekszik férjhez adni egyetlen lányát. Az első világháború előtti időkben - amikoris a történet játszódik - viszont közel sem volt megszokott az ilyesmi. (Hozzáteszem, én ma sem tennék ilyet, dehát bolond egy világban élünk...)

Hősünk, Balogh Csaba, kapva kap a lehetőségen, s jelentkezik a hirdetésre, hogy a házasságból származó hozomány segítségével megmenthesse a családi birtokot, s egyszersmind húgát az elszegényedéstől. Ida, a menyasszony persze azt gondolja, Csaba csupán a meggazdagodás reményében kívánja elvenni, tehát nem más, mint hozományvadász. Éppen emiatt csak azzal a megkötéssel egyezik bele a frigybe, ha az általa meghatározott szigorú szabályokat (pl. hogy minvégig úgy viseltetnek egymással szemben, mint az idegenek) betartják, s egy év után elválnak, aztán mindenki mehet a maga útjára. Csaba beleegyezik, összeházasodnak, Münchenbe költöznek, Ida megismerkedik a férfi különös baráti társaságával (többnyire festőkkel, szobrászokkal), s azon kapja magát, hogy egyre inkább ragaszkodik Csabával való közös életéhez. Persze egy apró félreértés kissé megbonyolítja a boldog végkimenetelt... :)

Aranyos, ötletes kis történet volt, nagyon élveztem. Egyedül talán a regény befejezésével nem voltam igazán megelégedve. Számomra túlságosan hirtelen jött az a 'happy end', így kicsit olyan érzésem volt, mintha Gárdonyi összecsapta volna a mű végét. A történet egyébként rendkívül alkalmas a megfilmesítésre, szinte adja magát. Így nem is lepődtem meg, amikor szembesültem vele, hogy bizony filmre vitték már (ha jól tudom, kétszer is), előszőr 1934-ben Székely István rendezésében, ami - a kritika szerint - egészen jól sikerült.

Értékelés: 7/10
Ida regénye című film

Syrie James: Jane Austen naplója

2008-09-30T21:29:00.000+02:00

A Bookline-on láttam egy rövid olvasói hozzászólást a regénnyel kapcsolatban, miszerint az illető szándékosan lassan olvasta, hogy tovább élvezhesse. Sajnos nekem nem sikerült ezt véghezvinni. Gyakorlatilag egyik nap leemeltem a könyvesbolt polcáról, s másnapra már be is fejeztem. Ami azért szomorú, mert valóban nagyon jó volt!

Egy romantikus regényről van szó, mely Jane Austen életének arról az időszakáról mesél, amikor az írónő még ismeretlen volt az olvasói közönség számára, műveit még nem adták ki. Syrie James úgy tálalja a történetet, mintha maga Austen mesélné el nekünk, mintha valóban a naplóját olvasnánk. Sőt, egy jópofa kis bevezetőt is kreált a könyv elejére, melyből megtudjuk, hogy Jane Austen naplójára nem olyan régen a tetőt javító munkások akadtak rá egyik bátyja kastélyának padlásán. Egy öreg tengerészládába volt rejtve egyéb kéziratok és egy rubinköves aranygyűrű kíséretében. Az igen fantáziadús sztorit még azzal is igyekszik nyomatékosítani, hogy mindezt mint az Oxfordi Egytem professzora, mint neves Jane Austen kutató szignálja. Mindez persze nem igaz, ahogyan maga a regény is csak fikció, valós életrajzi adatokkal fűszerezve. Mégis, hiába tudjuk, hogy a napló nem valódi, valahogy nekem olyan érzésem volt, mintha valami kivételesen értékes dokumentumot tartanék a kezemben (ami, azt hiszem, a szerzőnek és talán valamelyest a tetszetős borítónak is köszönhető).

Be kell, hogy valljam, nem vagyok egy nagy Jane Austen szakértő, de ez ennél a könyvnél talán még előnyömre is vált. Gondolok itt arra, hogy egy-egy momentumnál nem igazán tudtam eldönteni, hogy az valóban megtörtént-e vagy sem. Ilyen volt az egyik kedvenc részem is, amikor Jane egy színházi előadás szünetében összefut Walter Scott-tal, s a leírtak szerint beszélgetésük hatására íródott regény formában a Waverley. Mindig is imádtam az ilyen kis kullisszatitkokat egy-egy irodalmi mű keletkezésével kapcsolatban, azzal pedig nyilvánvalóan tisztában voltam, hogy Walter Scott és Austen kortársak voltak, így elfogadtam, hogy ez bizony így volt, s egyből urrá lett rajtam a lelkesedés, hogy micsoda új infónak lettem birtokosa. Aztán persze kiderült, hogy ez is csupán Syrie James képzeletének szüleménye (a mű végén ugyanis mindent szépen, becsületesen a helyére tesz). :)

A végére pedig egy jó hír: ha kissé hiányos angol tudásom nem csal, azt sikerült kibogóznom a szerző honlapjáról, hogy 2009-re várható Charlotte Bronte titkos naplója. Ezek után nagyon kíváncsian várom!

Értékelés: 10/10
A szerző honlapja

Thomas Hardy: Lidércfény

2008-09-29T21:30:00.000+02:00

Nem nagyon tudok rosszat mondani erről a regényről, még annak ellenére sem, hogy valami iszonyatosan nyomasztó hangulat hatja át. Bár Hardynak csak ezt az egy művét olvastam eddig, a szakirodalom szerint alapvetően jellemző rá ez a fajta komor, tragikus hangvétel, amit egyébként általában nem kedvelek annyira, mert van, hogy bizony az én életkedvemet is elég rendesen aláássa. Most viszont nem éreztem azt, hogy nem akarom olvasni, hogy nincs kedvem tovább követni egy olyan főhős viszontagságait, akitől a sors szinte minden boldogságot megtagad.

Jude élete ugyanis egy teljes tragédia, elvétve talán egy-két kellemesebb pillanattal megfűszerezve. Kezdve a nagy életcéllal - hogy egy jelentéktelen szegény falusi fiúból egyetemi hallgató válljék -, ami hamar dugába dől. Aztán Arabella iránti fellángolása, majd a nővel való házasságkötése - szintén teljes csőd. És ami talán a legfájóbb, hogy az egyetlen igazi szerelme a lánnyal, Sue-val - akiért a világon mindent feladna - sem teljesülhet be, kapcsolatukat ugyanis beárnyékolja a társadalmi elutasítottság. (Abban az időben elutasították a házasság felbontásának gondolatát, így a válás - mely mind Jude, mind pedig Sue életében megesett - ha lehetséges is volt, örökre megbélyegezte azt, akivel megtörtént. Az pedig végképp erkölcstelennek számított, ha két ember - mint ahogyan hőseink is - házasságkötés nélkül éltek együtt, mint szerelmesek.)

A történet számomra legfeledhetetlenebb és egyben legmegrázóbb alakja a kis Idő Apó volt, Jude és Arabella 'állítólagos' közös gyermeke. Hardy annyira tökéletesen formálta meg ezt a koravén, látszólag mindenféle érzelemtől mentes, lelkileg sérült kisfiút, hogy szinte megborzongtam minden egyes résznél, ahol ha csak egy pillanatra is, de feltűnt a színen. Körülbelül olyan volt ő nekem, mint egy tipikus horrorfilmbeli alak - a Sátán gyermeke, aki rendelkezhet akár angyali, gyermeki ábrázattal, mégis körbelengi valami rosszat sejtető, valami "furcsa", amitől az embert még a hideg is kirázza.

A regény 1895-ben jelent meg, s a korabeli kritika nem fogadta túl jól. Exeter püspök pl. nyilvánosan elégette a könyvet, a kritikusok pedig az eredeti "Jude, the Obscure" címet "Jude, the Obscene"-ként figurázták ki. Hardy mindezek hatására nem is írt több regényt, hanem inkább a költészet felé fordult.

Érdekes és szerencsés fordulatnak mondható, hogy az író a fent említett rossz fogadtatás ellenére megérte, hogy könyvét mégis siker koronázza. 81 éves születésnapján egy fiatal író a következőképp köszöntette: "Mindenben, amit ön leírt, olyan ember szól, akit tradíció nevelt, büszkeség támogatott, és aki kitartott a vereségek súlya alatt is.” Hardy tanúja lehetett még a Lidércfény színpadi adaptációinak, illetve egyes megfilmesítési kísérleteinek is.

Értékelés: 10/10
Thomas Hardy

Babits Mihály: Halálfiai

2008-09-01T18:51:00.000+02:00

Ma, amikor kicsit szemügyre vettem a blogom - miket olvastam az elmúlt néhány hónapban - szabályosan elszégyelltem magam. Nem, nem azért mert rossz könyvek voltak. (Bár mivel előre nem igen tudja megállapítani az ember, mi fog kisülni egy adott műből, akad közöttük elvétve egy-két kevésbé jól sikerül darab is.) Pirulásom oka egészen egyszerűen az, hogy egyetlen egy olyan irodalmi mű sincs közöttük, melynek magyar szerzője lenne.

Aki kézbe vette már valaha Babits Halálfiai című regényét, bizonyára egyből átfut az agyán a gondolot, hogy kivételes gyorsolvasói tehetséggel kell, hogy rendelkezzek, ha így hirtelenjében pont ezzel a művel kívánom pótolni a hiányosságot. A kötet ugyanis egy majd' hétszáz oldalas történetet foglal magába. Így talán nem is árulok el nagy titkot azzal, ha bevallom, nem egy friss olvasmányélményről lesz most szó.

A mű cselekménye az 1880-as évek vége és 1910 között játszódik. Önéletrajzi ihletésű regényként tartják számon, melyben Babits - felhasználva saját környezetének, élete egy szakaszának mozzanatait - feleleveníti a századfordulóra jellemző társadalmi, politikai, történelmi légkört, s a kor életformáját, gondolkodásmódját. Története több nemzedék sorsát követi nyomon, melyhez saját környezetének alakmásai álltak modellt, s melyhez szülőföldjének jól ismert színtereit hívta segítségül. (A regénybeli Gádoros Babits szülőhelye, a borvidékeiről is ismert Szekszárd; a sóti helyszín pedig Pécs megfelelője, ahol diákéveit töltötte az író.)

A regény három nemzedék sorsát öleli át. Előbb - amolyan előtörténetként -megismerkedhetünk Rácz Nellivel és Sátordy Mihállyal, s a kettejük kapcsolata nyomán kialakuló szerelmi háromszöggel. Házasságkötésüket követően ugyanis megjelenik a színen egy bizonyos Hintáss Gyula nevezetű férfi, s feltűnése nem várt bonyodalmakat okoz Nelli és Miska életében. Aztán színre lép Sátordy Imrus, Nelli és Miska gyermeke, a Halálfiai "valódi" főhőse, ki egyben a századfordulóra jellemző magyar modernizáció megtestesítője. S e fiatal nemzedék kontrasztját képezve végig jelen van a történetben a legidősebb generációt képviselő Cenci néni és Döme bácsi is, kik fittyet hányva a haladó szellemnek, ragaszkodnak saját eszméikhez, s a régi erkölcsökhöz.

Jómagam, míg a főiskolán nem szerepelt a tananyagban, mint kötelező irodalom, nem is nagyon hallottam Babitsnak e művéről. Azóta háromszor is elolvastam, bár ebben valamelyest közrejátszott az, hogy nyelvészeti megközelítésből ugyan, de ebből a regényből írtam a szakdolgozatomat. Meglepő, de harmadszori elolvasásra is épp olyan nagy élményt nyújtott, mint elsőre. Nekem egyébként - a feltűntetett régebbi kiadás borítójával ellentétben - a Halálfiai 2006-ban megjelent kritikai kiadása van meg, mely többek közt két kedves főiskolai tanárom, T. Somogyi Magda és Szántó Gábor gondozása által látott napvilágot.

Mireille Calmel: A farkasok bálja 2. - Isabeau bosszúja

2008-08-25T10:59:00.000+02:00

Ha elmesélném a második kötet történéseit, azzal akaratlanul is fényt derítenék arra, hogy miképp alakult a szereplők sorsa az első könyvben. Márpedig ezt nem szeretném, úgyhogy a cselekmény rövid összefoglalását most mellőzöm (ha valakit nagyon furdalna a kíváncsiság, itt a fülszöveg), helyette azonban jöjjenek a regénnyel kapcsolatos észrevételeim, benyomásaim:

A második kötet már egyészen olyan, mintha egy fantasy, egy kaland- és egy történelmi regény furcsa egyvelege lenne. A mágia, alkímia, valamint a farkasok és emberek közel sem hétköznapi transzmutációja továbbra is jelen van. Az események túlnyomó része azonban itt már I. Ferenc királyi udavárban játszódik, ahol megjelenik, mint új szereplő Medici Katalin, feltűnik V. Károly német-római császár, mint a király nagy ellenfele, illetve találkozhatunk Jean Calvinnal, a kálvinizmus "atyjával" is. Történelmi személyekből tehát nincs hiány.

Úgy, ahogy izgalmakból sincs. A második kötet ugyanis hasonlóan kalandosra sikeredett, mint az első, valamiért azonban mégsem tudom azt mondani A farkasok báljára, hogy "ez egy igazán jó könyv". Nekem talán túlzottan is sok volt a fordulat, úgy éreztem, hogy a folytatás háromnegyed része felesleges epizódok sorozata, mely már-már elfeledteti velünk a tulajdonképpeni problémát. Aztán ahogy a könyv vége felé közeledünk, egyszer csak hip-hop, megoldódik minden, és itt a vége, fuss el véle... Szóval úgy gondolom, kicsit kevesebb mellékszállal, akár egy könyvben is meg lehetett volna ezt írni.

Végezetül néhány gondolat az írónő stílusáról: Már az előző bejegyzés kapcsán is említettem, hogy itt-ott bizony kissé elfuserált a megfogalmazás (vagy legalábbis nem az én ízlésemnek megfelelő). A második részben azonban sokszor már nem is csak azon akadtam fenn, ahogyan ír a szerző, hanem azon is, amit papírra vetett. Még a regény eleje felé van egy jelenet, amikor is Isabeau közösül egy farkasemberrel. Ez kifejezetten zavarbaejtő volt, mintha valami horror-pornót olvastam volna. A kedvencem azonban a következő pár sor, ami alapvetően vicces, persze, de valahogy annyira nem volt oda való:

"Rabelais válaszul furcsa fintort vágott, és égzengéshez hasonló zajjal bűzös levegőt bocsátott ki a körülötte állók felé. A király összehúzta a szemöldökét, s miközben a hölgyek elhúzódtak, odafordult hozzá.

- Igencsak csavarja az orromat e gáz, amit eleresztett, barátom.

- Minek ez a finom locsogás, Sir? Egyszerűen terhére van, hogy fingtam!"

Szóval vegyes érzelmeim vannak A farkasok báljával kapcsolatban, mert igazán szórakoztató és izgalmas regény, sokszor alig tudtam letenni, mégis azt kell, hogy mondjam, nincs benne semmi plusz, semmi olyan, ami különlegessé tenné. Na de sebaj, néha ilyen is kell!

Értékelés: 6/10
Mireille Calmel

Mireille Calmel: A farkasok bálja 1. - Az elátkozott szoba

2008-08-22T08:59:00.000+02:00

Farkasok, farkasemberek, törpék, alkimisták, gonosz hűbérúr, Nostredamus, titkos földalatti járatok, a koldusok uralta Csodák Kertje, I. Ferenc királyi udvara, a Louvre báltermei... Vagyis 352 oldalnyi izgalmakkal teli kaland.

A történet az 1500-as években játszódik, amikor még érvényben volt az ius primae noctis név alatt ismert középkori intézmény, vagyis az "első éjszaka joga", miszerint a földesurak igényt tarthattak alattvalóik menyasszonyának szüzességére. (Ha emlékeztek, A rettenthetetlen című filmben is emiatt kell William Wallace-nak és Murron-nak titokban megesküdnie.)

A farkasok báljában Isabeau, a történet csodaszép főhősnője esik áldozatául hűbérurának, miután férjével szökni próbál, hogy megmentsék ártatlanságát. A nagyúr a fiatal férjet felakasztatja, Isabeau-t pedig megerőszakolja, megveri, tüzes vassal megbélyegzi, majd kidobatja az éhes farkasok elé. Ő azonban életben marad, a mindenki által rettegett állatok befogadják, sőt hamarosan kiderül, hogy közülük való. Éppúgy, mint Isa húga, ki ráadásul azt a különös képességet örökölte nagyanyjától, hogy minden egyes teliholdkor maga is farkassá változik. Isabeau tehát életben marad, s miközben a vár ura halottnak hiszi, ő egy farkasfalkával tengeti napjait, s kegyetlen bosszút forral, melynek megvalósítását a nagyúr kegyetlenségének gyümölcseként született lánya kezébe adja...

Csuda izgalmas kis történet volt, az utolsó oldalakig végig izgultam a szereplőkért. Az alkotói stílust tekintve nem állíthatom, hogy kiemelkedő a regény, sőt néhol akad egy-két elfuserált, félresikerült mondat, ám mindezt maximálisan kárpótolja a történetszövés, és nem utolsó sorban a szerzőnő hihetetlen színes fantáziavilága. Összességében tehát egy eseményekben gazdag, érdekes, izgalmas és rendkívül szórakoztató kis könyv. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit el akar rugaszkodni a valóságtól, s egy a miénktől messzi, kalandos világba kíván csöppenni. Én mindenesetre visszatérek Isabeau-hoz és társaihoz, és hamarosan jövök a folytatással (avagy a második kötettel)! :)

Értékelés: 8/10
Mireille Calmel

Charlotte Bronte: Jane Eyre

2008-08-18T07:24:00.000+02:00

Charlotte Bronte Jane Eyre című regényének számos feldolgozása született már (filmek, könyvek és zeneművek egyaránt), én azonban mindezidáig nem ismertem a történetet, sőt a Bronte nővérek művei közül is csupán az Üvöltő szeleket olvastam a Jane Eyre-t megelőzően. (Az Üvöltő szelek ajánlott irodalomként szerepel a gimis tananyagban, s nekem volt szerencsém pont ebből tartani az egyik órámat a szakos tanítási gyakorlatomon.) Hogy melyik tetszett jobban? Nekem egyértelműen Charlotte Bronte regénye.

A mű 1847-re tehető, amikoris szerzője Currer Bell álnéven jelentette meg Londonban, s szinte azonnal hatalmas sikert aratott. Máig a világirodalom gyöngyszemei közt tartják számon, ami nem meglepő, hisz az írónő ezzel a művével gyakorlatilag megteremtette az első modern női fejlődésregényt.

A történet főhőse az árván maradt Jane Eyre, kit szívtelen nagynénje, Mrs. Reed intézedbe ad Lowoodba. Az évek során Jane-ből művelt, jómodorú kisasszony válik, így 18 évesen, miután elhagyja az intézetet, sikerül nevelőnőként elhelyezkednie Thornfield Hall-ban. Itt találozik a kastély urával, Mr. Rochesterrel, s itt talál rá egy addig ismeretlen érzés, a szerelem. Kapcsolatuk kibontakozását azonban rejtélyes, hátborzongató események kísérik. A ház egy sötét titkot rejt, mely váratlanul napvilágra kerül, Jane-t pedig menekülésre kényszeríti. A fiatal lány és Mr. Rochester szerelmének beteljesülése lehetetlennek látszik...

Rég nem akadt a kezembe ilyen igazi, klasszikus romantikus regény, úgyhogy - talán pont emiatt - most nagy élvezettel olvastam. Még annak ellenére is, hogy a regénybeli fordulatok számomra egytől-egyig kiszámíthatóak voltak, mindig jó előre tudtam, miből mi fog kisülni. Magát Jane Eyre-t, a főhősnőt nagyon megszerettem, igazi gondolkodó és becsvágyó nő, és külön öröm, hogy különlegessége nem szépségében, hanem egyéniségében testesül meg. Azt hiszem sok olyan nő van kerek e világon, aki azonosulni tud ezzel a Charlotte Bronte-féle nőalakkal.

Értékelés: 9/10
Charlotte Bronte
Jane Eyre rajongói oldal

Orson Scott Card: A hetedik fiú

2008-08-13T08:01:00.000+02:00

Hosszas dilemmát követően - hogy meg merjem-e rendelni egy sok kötetes fantasy sorozat első darabját - végül elolvastam Orson Scott Card A hetedik fiú című regényét. Félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, valószínűleg nem fog egymagában, folytatásai nélkül porosodni a könyvespolcomon, hihetetlenül jó kis történet ugyanis! Olyannyira nem hagy nyugodni, hogy miként alakul Alvin (a főszereplő) sorsa a továbbiakban, hogy már tegnap moziba menet beslisszantam az Alexandrába, hogy megvegyem a sorozat következő darabját, de sajna csak az utolsó rész volt meg, így egy darabig még izgulhatok. No de sebaj...

A regény főhőse, ahogy említettem is, ifjabb Alvin Miller, egy hetedik fiú hetedik fia, ráadásul a család tizenharmadik gyermeke, így a népi hagyományoknak megfelelően varázslatos képességek birtokosa. A kis Alvin életét azonban egy ismeretlen erő különös balesetekkel sújtja, a helyi keresztény pap pedig - aki mélységesen megveti a Miller család és az amerikai telepesek különböző hexákkal, bűbájjal, ráolvasásokkal teli hitvilágát - magát az ördögöt látja a fiúban. Ezt sújosbítják folyamatosan megjelenő látomásai, melyet isteni kinyilatkozásnak tulajdonít, s melyek arra ösztökélik, hogy pusztítsa el a gyermeket.

A vallás, a hitvilág különösen hangsúlyos szerepet kap a műben, mondhatni lényegét képezi, ami egyáltalán nem meglepő annak tudatában, hogy a regény valójában a mormon vallás megalapítójának, Joseph Smith profétának az életét dolgozza fel. Alakja Alvin személyében elevenedik meg egy olyan 18-19. századi Amerikában, mely nagyon hasonló a valódihoz, azzal a különbséggel, hogy ebben a regénybeli világban másképp alakult a történelem (pl. George Washingtont lefejezték, így sosem lett elnök; Ben Franklin pedig kora nagy varázslója volt), illetve ebben az Amerikában a ráolvasások, igézések, a varázslat a telepesek mindennapjainak részét képezik. Joseph Smits élete és Alvin sorsa közt számos párhuzam felfedezhető, ám ennek, illetve az amerikai történelem különösebb ismeretének hiányában is teljes mértékben érthető és élvezhető a regény.

A fentiekből már talán sejthető, hogy ez nem egy átlagos fantasy regény. A természetfelettiség, a különböző varázslatos mozzanatok csupán finoman vannak jelen a történetben, így az események közel sem tűnnek olyan hihetetlennek. (Más műfaj ugyan, de engem kicsit Joanne Harris természetfeletti tulajdonságokkal, s varázslatos praktikákkal megáldott szereplőire emlékeztettek Card egyes alakjai.)

Nos, így első körben ennyi, de mivel Orson Scott Card igazán felkeltette az érdeklődésemet, és még számtalan dolgott meg lehetne említeni erről regényciklusról, tervbe vettem, hogy a további kötetek kapcsán majd alaposabban is körbejárom a témát (a mormon vallástól kezdve, Joseph Smithszen keresztül egészen magáig a szerzőig).

Értékelés: 10/10
A Termető Alvin ciklus áttekintése az endless-en
Orson Scott Card

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár...

2008-08-12T06:42:00.000+02:00

Hasonlóan jártam a könyvvel, mint Crowe: megláttam a borítót, és beleszerettem! (Mellesleg megjegyzem, a képen nem látszik, de a címet körülölelő fekete növények valójában vörös színben fénylenek). Szerencsére azonban nem csupán a külcsín miatt volt érdemes megvenni, miután belekezdtem ugyanis, egymás után értek a meglepetések (többségében kellemes meglepetések).

Előszőr is valami egészen másra számítottam, ami talán annak is köszönhető, hogy a könyv hátlapját olvasgatva nem sokat tudunk meg magáról a történetről: egy 15 éves New York-i lány Londonba utazik az unokatestvéreihez vakációzni, a rokon gyerekek különös figurák, Daisy (a főhős) élete pedig lényegesen megváltozik. Kb. ennyi. Illetve még egy félmondat arról, hogy mindeközben a világ is kerekestül felfordul, de hogy őszinte legyek, e mellett majdnem hogy elsiklottam, pedig bizony az egyik legmeghatározóbb mozgatója a regénynek. Az írónő ugyanis - míg a nagynéni munkaügyben Oslóba utazik, s így egyedül hagyja a gyerekeket - előbb terrortámadásokkal, majd háborúval sújtja Angliát. A fiatalokat elválasztják egymástól, Daisy 9 éves unokahúgával egy farmra kerül mérföldekre a fiúktól, akiket szintén egy idegen házaspár gondjaira bíztak a háború idejére. Miután elszabadul a pokol, s az ellenséges erők borzalmas mészárlásba kezdenek, a két kislány egyedül vág neki a vadonnak (egy iránytű és egy autóstérkép segítségével), hogy megkeressék a fiúkat.

Ami különösen tetszett Meg Rosoff könyvében, hogy egy pillanatig nem hagyta figyelmen kívül, hogy főhősünk, Daisy, aki elbeszéli a történteket csupán 15 éves. Ennek megfelelően úgy ír, és azt írja meg az írónő, ami egy gyerek fejében lejátszódhat egy ilyen esetben. Eleinte - míg saját bőrükön nem tapasztalják - szinte tudomást sem vesznek a hírekben fel-feltűnő háborús állapotokról, élik saját kis elszigetelt, felnőttmentes életüket a farmon, ami ugye a gyerekek számára maga az álom. Daisy beleszeret saját unokatestvérébe, s bár tisztában van vele, hogy mindez a felnőttek értékrendje szerint elítélendő, dacol a szabályokkal, s boldogabb, mint valaha. Aztán minden megváltozik. Maga Daisy is, aki úgy igyekszik óvni unokahúgát a körülöttük tomboló rettenettől, s úgy harcol kettejük életbenmaradásáért, s a hazatérésért, hogy azt egy felnőtt is megirigyelhetné.

A történet vége... Na az az, amivel viszont annyira nem voltam megelégedve. Nem mesélem el, hisz nyilván akad, aki elolvasná, csak annyit jegyeznék meg, számomra túlon-túl romantikusra - megkockáztatom, kissé olyan brazil szappanoperásra - sikeredett. Talán szerencsésebb lett volna annál a bizonyos telefoncsörgésnél pontot tenni a végére. (Aki olvasta, tudja.)

A regény elvileg a fiatalabb korosztályt célozza meg, 2004-ben elnyerte a Guardian Gyermekirodalmi Díját, ennek ellenére - szerintem - nyugodt szívvel kézbe veheti egy felnőtt is.

Értékelés: 7/10
Meg Rosoff

Peter S. Beagle: A fogadós éneke

2008-08-07T08:30:00.000+02:00

"Három különös nő érkezik a Húzó és Nyúzó fogadóba - mindhárman különleges erők birtokában, mind egy lehetetlen, kétségbeesett küldetést követve. Eljövetelük mindörökre megváltoztatja a fogadó lakóit és őket magukat is. Nyomukban Tikat lovagol, egy déli ifjú, aki meghalt és feltámasztott szerelme után kutatva egyre mélyebbre hatol a varázslatok és rejtelmek világába. Az ő sorsa is összefonódik a fölfoghatatlan hatalmakkal."

A fogadós éneke 1993-ban jelent meg előszőr, s elnyerte a Locus-díjat. Eredetileg egy öt versszakból álló dalból nőtte ki magát, melyet évekkel a regény keletkezése előtt írt Beagle. Állítása szerint azért kezdett bele A fogadós éneke történetébe, hogy rájöjjön, tulajdonképpen miről is szól a versike. A "kísérlet" olyannyira sikeres lett, hogy Beagle saját bevallása szerint is ezt a regényt tartja személyes kedvencének.

Érdekes könyv, a szó legpozitívabb értelmében. Az utolsó egyszarvú olvasása után voltak bizonyos be nem vallott elvárásaim Beaglevel szemben. Nos, ez a könyv mindet felülmúlta. S már így előljáróban megjegyezném, ha az író további művei (mert már most szomjazom a következőkre) is ilyen szinten lenyűgöznek, attól tartok, menthetetlenül a rajongójává válok.

A tartalom, a stílus kifogástalan (ahogyan Az utolsó egyszarvúban is), ám itt - ha lehet ilyet mondani - még egy lapáttal rátesz Beagle, mégpedig egy különleges és izgalmas szerkesztési móddal: az egymás után következő fejezeteket mindig más és más szereplő meséli el nekünk. És valóban olyan, mintha nekünk mesélnének. Beagle ugyanis képes elhitetni velünk, hogy mi magunk is ott ülünk a Nyúzó és Húzó fogadó (a regény fő helyszíne) egyik asztalánál, s kíváncsian hallgatjuk, ahogy a szereplők elbeszélik nekünk azt a nagy kalandot, mely valamilyen módon mindnyájukat összeköti. Gyakran még meg is szólítják az olvasót, mintha csak biztosak szeretnének lenni a figyelmünkben; vagy előfordul, hogy az asztalra csapnak, ami megint csak tudatosítja bennünk, hogy mi is ott vagyunk, mi is részesei vagyunk a kalandnak. A hatást pedig csak méginkább fokozza az az egyéni színezet, mely az egyes szereplők megynyilvánulásaira jellemző. Beagle ügyel arra, hogy egy-egy karakter esetében más-más hangot alkalmazzon, így szépen lassan észrevétlenül is kialakul bennünk egy olyan érzés, mintha mindegyikőjüket jól ismernénk, mintha valóban lenne létjogosultságunk ahhoz, hogy tagjai legyünk e különös társaságnak. Azt hiszem, talán Lőrinczy Judit fogalmazta meg legjobban az rpg.hu-n, azt a hatást, amit Beagle ezzel az előadói technikával az olvasóra gyakorol: "Pár nappal azután, hogy elolvastam az utolsó betűt is, hiányozni kezdtek a szereplők." Valami hasonlót éreztem/érzek én is.

Értékelés: 10/10
Peter S. Beagle magyar rajongói oldal

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

2008-07-24T10:45:00.000+02:00

Talán azzal kezdeném, hogy nagyon kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Nagyjából semmit sem tudtam a Fred Vargas írói álnéven tevékenykedő szerzőről (aki egyébként egy hölgy), s magáról a regényről. Hogy mégis megvettem az kb. a fülszövegnek köszönhető - izgalmasnak ígérkezett a történet, és felkeltette az érdeklődésemet, hogy az írónő civilben középkorász és pestisszakértő -, illetve nem utolsó sorban annak a potom 500 Ft-nak, amit elkértek érte (itt).

A könyvben előszőr Jossal ismerkedhetünk meg, egy hajóskapitányból lett kikiáltóval, kihez egy napon különös üzenetek érkeznek. Nagyjából itt érhető tetten előszőr Fred Vargas civilbeli hivatása, hisz egy a múltból vett foglalkozással ruházza fel szereplőjét. Ma már nem sűrűn látunk ugyanis utcai hírmondókat, akik faládikájukban gyűjtik a nép felhívásait, üzeneteit, majd meghatározott időközönként felolvassák őket a téren. Hiába tv, rádió, internet, újság, én jópofa dolognak tartom ezt a kikiáltósdit, így felettébb örültem az ötletnek.

Joss üzeneteivel egy időben Adamsberg felügyelő (ezúttal igazat adok a fülszövegnek, tényleg kissé columbós az emberünk), arra lesz figyelmes, hogy itt is, ott is elforgatott négyesre emlékeztető jelek bukkannak fel a lakásajtókon. Később pedig a jelöletlen ajtók mögött patkánybolhák által összecsípkedett, megfeketedett hullákra akadnak. A nagy kérdés, hogy vajon valóban pestisjárvány fenyegeti-e Párizst, ahogyan arra a titokzatos üzenetek és az áldozatok utalnak? S ha így van, vajon kinek állna érdekében ilyen szörnyűséget művelni?

Ez egy nagyon okosan kigondolt krimi, és bár a végén nincs az a hű, de nagy meglepetés, mégis meg vagyok elégedve a végkifejlettel is. Azért pedig külön köszönet az írónőnek, hogy így hirtelenjében baromi okos lettem pestis-ügyben! :) A műből egyébként 2007-ben film is készült Messze fuss, soká maradj! címmel, ám a véleményezések alapján nem egy maradandó alkotás. Kár, mert ez tényleg egy olyan történet, amit megnéztem volna filmen is.

Értékelés: 8/10

Jack Kerouac: Úton

2008-07-22T10:03:00.000+02:00

Beagle után kicsit nehéz volt visszacsöppenni Kerouac valóságába, amit Az utolsó egyszarvú kedvéért tettem le, kb. úgy fél-Úton. Az igazat megvallva egyébként is eléggé nyögvenyelősen haladtam vele, már a könyv elején kiderült számomra, hogy ez bizony nem kimondottan az én regényem. Ennek pedig két oka is van:

1. Kerouac az amerikai beatnemzedék egyik kiemelkedő alkotója volt, s nem kétlem, hogy Úton című regénye az 50-60-as évekbeli Amerika forrongó ifjúságának Bibliája lehetett. A könyv remekül adja vissza azt az életérzést, ami akkoriban uralkodhatott a háború utáni társadalomból kiábrándult, lázadó fiatalságban. A gond csak az, hogy ez az életforma (végigstoppolni, beautózni Amerikát, legatyásodva lézengeni egyik napról a másikra az ivászat, a drogok és a nők mámorában) mérföldekre van az enyémtől. Ami alapvetően még nem is lenne akkora gond, DE:

2. Végig volt bennem egy olyan érzés, hogy talán ahhoz, hogy ez a könyv tényleg igazán magával ragadjon, férfinek kéne lennem. :) Telis-tele van pl. sztorizgatásokkal, amiken, ha az ellenkező nem képviselője vagyok, valószínűleg, jókat röhögök, így azonban kissé sokaltam őket.

A mű tulajdonképpen nem szól másról, mint az "úton levésről", az utazás körülményeiről, egy-egy állomáson eltöltött kaland elbeszéléséről. A két legfontosabb szereplő a főhős, Sal Paradise és cimborája, Dean Moriarty, akik a valóságban maga az író és barátja, Neal Cassady. Ők ketten ugyanis valóban beautózták Amerika és Mexikó különböző tájait, az Úton című regény pedig tulajdonképpen ennek az utazásnak a beszámolója fiktív szereplőkkel.

Értékelés: 6/10 (A fentebb említett rajtam kívülálló okok miatt:)
Jack Kerouac

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

2008-07-19T08:08:00.000+02:00

Véletlenül akadtam erre a könyvre, szinte érintetlenül pihent az öcsém polcán. Ha nem tévedek, ajándékba kaphatta valakitől, de mivel - ne kérdezzétek miért - ő szinte kizárólag Forgotten Realms könyveket búj, azóta se olvasta el. Gondoltam, majd én. :)

A könyv hátlapján a következő ajánlások olvashatók:

"Ez a mű örök életű, mert a fantázia szépséges ereje is örök életű." /Nem York Times/

"Beagle-t joggal hasonlították Lewis Carrollhoz és J.R.R. Tolkienhez, de becsülettel és büszkén megáll egyedül is a lábán." /The Saturday Review/

"A modern fantasy irodalom top tízes listáján Beagle regényének ott kell lennie." /A Fantasy Irodalom Klasszikusai/

Zöldfülű fantasy-olvasóként nem tudom, egyetérthetek-e, de annyi bizonyos, hogy engem teljesen lenyűgözött. Olvasása közben szinte láttam magam előtt minden egyes jelenetet, sőt, úgy éreztem, mint ha magam is belecsöppentem volna ebbe a bájos, izgalmakkal és kalandokkal teli tündérmesébe. Nem hittem volna, hogy ennyi idősen is ekkkora élményt nyújthat egy ilyesféle történet. És mégis. Sőt, egyetértek azzal a megállapítással, amit Komáromi Gabriella is megemlít a könyv utószavában, miszerint ez egy olyan regény, amelyet senki sem sajátíthat ki, sem gyermek, sem felnőtt.

A történet főhőse az egyszarvú, ki egy napon véletlenül megtudja, hogy ő maradt utolsónak a világon. Nem akar hinni a szóbeszédnek, így vándorútra indul, hogy megtalálja társait. Útja során barátokra lel egy varázsló és egy különös asszony személyében, akik végül vele tartanak, hogy segítsenek küldetésében, és egyben saját sorsukat is beteljesítsék.

A regényt egyébként 1968-ban írta Beagle. Azóta csak angol nyelven több, mint harminc kiadást megért, 1982-ben pedig animációs film is készült belőle. Nálunk csak 2005 táján jelent meg előszőr magyarul. Azóta az író több regénye és novelláskötete is kapható a Delta Vision Kiadó jóvoltából. (Már meg is rendeltem az egyiket.)

Értékelés: 10/10
Beagle könyvek a Delta Vision Kiadónál
Az Utolsó egyszarvú c. animációs film
Peter S. Beagle

Joanne Harris: Csokoládécipő

2008-07-17T02:22:00.000+02:00

Az igazat megvallva már Karácsony óta ott pihent a polcomon, s várt rám, hogy elolvassam, én azonban általában kissé gyanakvóan nyúlok a folytatások felé (pláne azok felé, melyekre nem is igen lehet számítani), s így volt ez a Csokoládécipővel is. A fülszöveg, s a borító sem sejtetett sok jót. Valahogy nem tudtam (vagy nem akartam) elképzelni Vianne-t a nagyváros forgatagában, s a kis Anoukot, mint középiskolás kamaszlányt. Ennek ellenére egészen jó kis regény kerekedett belőle, néhány apróságtól eltekintve. Na de erről majd később...

Öt év telt el a Csokoládé eseményei óta. Vianne-t és Anouk-ot Párizsba űzte a Változás Szele, ahol észrevétlenül, az apró varázslatokkal felhagyva, hétköznapi emberek módjára igyekeznek elvegyülni a tömegben, megbújni a Fekete Ember s a Nyájasok elől. Roux - bár nincs velük - maradandó nyomot hagyott a család életében Rosette személyében, aki négy éves, és épp olyan különleges képességekkel van megáldva, mint anyja, s nővérkéje.

Ezúttal három mesélőnk van, Vianne, Anouk és egy új szereplő, Zozie de I'Alba, aki összebarátkozik a kislánnyal, s dolgozni kezd a Vianne vezette csokoládéboltban. Már a könyv elején kiderül, hogy ő amolyan rossz boszorka, ki arra fordítja természet adta hatalmát, s az évek alatt gondosan kialakított "rendszerét", hogy életeket gyűjtsön, s tegyen mágévá. Betoppanásával feborul a Vianne által oly gondosan kialakított rend. Zozie túlságosan is Vianne régi énjére emlékeztet, s éppen ez válik fegyverévé. Felvirágoztatja a csokoládéboltot, hatalmába keríti Anoukot, igyekszik saját gonosz érdekei szerint igazgatni a szálakat az asszony, s gyermekei életében. S hogy végül ki és mi győzedelmeskedik - az ártatlan családi varázslatok Vianne részéről vagy a Zozie által gyakorolt sötét mágia - az a történet végén kiderül, amikor is szemtanúi lehetünk egy jó és egy gonosz boszorkány összecsapásának.

Egy-két dolog zavart csupán. Például a mobiltelefonok, az euro és egyéb, a mai világot idéző jelenségek, amit - bár nem emlékszem már, milyen évet írtunk a Csokoládé eseményeikor, és bizonyára nem követett el akkora hibát az írónő, hogy e szempontból következetlen lett volna - valahogy én nem tudom összeegyeztetni Vianne világával (még akkor sem, ha ezúttal Párizsba, a nagyvárosba sodorta a szél). Ettől eltekintve azonban azt tudom mondani, hogy egy a Csokoládéhoz hasonlóan letehetetlen, kedves olvasmány, ami mellesleg számos értékes üzenetet közvetít felénk az anyai szeretetről, a gyermeki ragaszkodásról, arról, hogy mindig, minden esetben vállaljuk önmagunkat, s hogy "nem minden arany, ami fénylik".

Értékelés: 8/10
Joanne Harris

J. D. Salinger: Franny és Zooey

2008-07-15T19:02:00.000+02:00

Az 1957-ben kiadott könyv két (elvileg) novellát tartalmaz, ám véleményem szerint együtt a kettő - mivel igencsak szorosan összefüggnek - simán elmenne egy kisregénynek. Az első, "Franny" címmel fémjelzett novellából megtudhatjuk, hogy Frances Glass alias Franny igen erőteljesen hatása alá kerül egy bizonyos könyvnek, mely egy orosz parasztember zarándoklatáról szól, s arról, hogyan lehet megtanulni szüntelenül imádkozni, s az ima folytonos ismétlésével egyfajta "megvilágosult" állapotba jutni. Frannyben - maga sem érti miért - megváltoztat valamit az említett könyvecske, furcsán érzi magát, miközben barátjával ebédel (valójában ő maga csak ül szendvicse felett, míg Lane jóízűen falatozik), folyton rosszul lesz, ok nélkül elsírja magát a mosdóban, majd ájultan esik össze az étterem padlóján.

A második novella főszereplője Zooey, Franny bátyja, a 25 éves tévészínész, a helyszín pedig a család new yorki otthona, ahol a lány teljes depresszióban fekszik a díványon. Itt tulajdonképpen két beszélgetésnek leszünk fültanúi - az egyik Zooey és anyja, a másik pedig Zooey és maga Franny közt zajlik -, melyek mindegyikének középpontjában a lány idegösszeomlásának okai, illetve ebből a neurotikus állapotából való kizökkentése áll. Ebben a részben számos háttérinformációt is megtudhatunk a Glass családról. A dialógusokból kiderül, hogy a szülőket hét "csodagyerekkel" áldotta meg a sors, akik kiskoruktól fogva éveken keresztül szereplői voltak egy rádiós műsornak, mely "Az okos gyerek" címmel futott. Egyértelművé válik, hogy ez a tényező, illetve a két legidősebb testvér részéről gyakorolt vallásfilozófiai, spirituális ráhatás Frannyre és Zooeyra nem kis mértékben befolyásolta, hogy a két címszereplő olyan lett, amilyen. Hogy egyikük sincs kibékülve önmagával, s a világgal. (Mert bizony attól függetlenül, hogy a könyvben csupán Frannynél tapasztalható látványosan az idegosszeomlás, a depresszió, a párpeszédekből érezhető, hogy a fiúval sincs minden rendben, csupán az ő esetében ez másképpen nyilvánul meg.)

Huh, hát az van, hogy nekem ez volt az első Salingerem, és már értem, miért van az, hogy az írót vagy nagyon szeretik vagy nagyon nem (köztes kategóriáról azt hiszem, még nem nagyon hallottam). Örömmel nyugtázhatom, hogy én az előbbibe tartozom. Viszont valóban nem ajánlom azoknak, akiket egyáltalán nem érdekel a filozófia, pszichológia, lélektan mert bizony itt nem a cselekmény az, ami hangsúlyos, itt olyan beszélgetéseket olvashatunk, amelyek nem hangzanak el egy átlagos család átlagos nappalijában. Erőteljesen elgondolkodtató, és sokszor bizony az olvasót magát is megbolygató, néha nyomasztó beszélgetések ezek. Feltéve persze, ha képes az ember beleélni magát a leírtakba...

Értékelés: 10/10
J. D. Salinger

Knut Hamsun: Áldott anyaföld

2008-07-14T11:15:00.000+02:00

"Vajon ki taposta ki a lápon a zsombékok között az erdőbe vezető hosszú, hosszú ösvényt? Az első ember, az első férfi, aki erre vetődött. Senki sem előzte meg, neki még nem törtek utat. Később aztán egy-egy állat követte és kimélyítette a mocsarakat és lápokat átszelő halvány nyomot, majd valamelyik lapp rénszarvasterelés közben kiszimatolta az ösvényt. Így keletkezett az út a vadonban."

Ő volt Izsák. Az első telepes, a majdani "őrgróf", maga az őserő megtestesítője, ki nem volt se szép, se különösebben okos, ideérkeztekor még csak szelídnek sem volt mondható, kinek nem volt egyebe, mint egy szál batyuja, két kezének ereje, s szeretete, melyet a természet, a föld, az otthon iránt táplált.

A vadon kellős közepén telepedett le, egymagában, s elkezdte földjeit művelni. Csak ő volt, s az erdő. Majd idővel mellészegődött egy nyúlszájú asszony, ki azelőtt senkinek sem kellett. Gyerekeik is lettek szép számmal, a jószág is gyarapodott. Izsák egyre-egyre terjeszkedett. Majd mások is jöttek. Újabb telepesek. A föld olcsó volt, így sokan kapva-kaptak a lehetőségen. Voltak, kik örömüket lelték a vadonban, s kemény munkával, de elboldogultak, mások azonban a meggazdagodás reményében érkeztek csupán. Ám aki igazán ide való, annak nem érnek sokat az anyagi javak. Van, mi ennél százszor értékesebb...

"A vadon lakója nem roppan össze. Friss levegőn él, egyszerűen öltözködik, s a bort csak a kánaáni mennyegző történetéből ismeri. Nem gyötri magát elérhetetlen vágyakkal: művészet, újságok, fényűzés, politika pontosan annyit érnek, amennyire becsüljük. Az anyaföld kincse azonban sorsunk minden eredete és forrása."

Knut Hamsun egy külön kis elszigetelt világot teremtett a vadon mélyén, mely sok tekintetben meglehetősen egyszerű, mégis felvillantja mindazon értékeket, melyek megléte szükségesnek kell, hogy legyen egy az emberhez méltó élethez. Hamsun szereplői nem beszélnek érzéseikről, mégis megható, ahogy apa és fia félszavakból is megértik egymást, ahogy két jóbarát önfeledten bolondoznak egymással, és valahogy sugárzik belőlük a lelki nyugalom, a megelégedettség. Elégedettek, és büszkék arra amilyük van, melyet két kezükkel, s a természet közbenjárásával alkottak meg. Mely mellesleg töredékét képezi annak, ami a mai ember többségének megadatik. Mégis valamiért irígylésreméltó az Izsák által megteremtett vadonbeli telep, Sellanraa világa.

A regény Hamsun fő művének mondható, egyik legismertebb regénye. 1917-ben írta, és ez az alkotása hozta meg számára a Nobel-díjat. (Abszolut megérdemelten.)

Értékelés: 10/10
Knut Hamsunról

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

2008-07-14T08:17:00.000+02:00

Ha jól emlékszem, úgy 16-17 éves lehettem, amikor előszőr találkoztam Márquezzel. Apukám ajánlására kezdtem bele az író Nobel-díjas Száz év magány című regényébe, ami ha minden igaz ajánlott olvasmányként szerepelt a gimnáziumi tananyagban is. Bevallom, akkor nem voltam elragadtatva tőle, és úgy a könyv negyedéig jutottam... Jó pár év eltelt azóta, és most, hogy ekkora "divat lett" Márquezt olvasni, s kijött a Szerelem a kolera idején című regényt feldolgozó mozi is, gondoltam, érdemes volna még egy esélyt adnom az írónak.

Mivel kíváncsi voltam a filmre, az előbb említett regényre esett a választásom (jobb szeretem ugyanis előbb elolvasni a művet, s csak aztán megnézni a filmváltozatot). És hát.. nem tudom, 16-17 évesen hova tettem a fejem, mert ez a Márquez-regény bizony fantasztikus volt!

A történet dióhéjban: Két fiatal szerelme beteljesületlen marad, a lánynak ugyanis egy másik férfira esik a választása, egy gazdag, befolyásos orvosra, aki igazán jó partinak számít. Ebben a boldognak mondható házasságban elröppen 50 év, a házaspár együtt öregszik meg, majd egy véletlen baleset folytán meghal a férj. Ekkor lép színre a történet elején hoppon maradt ifjú, ki szintén megöregedett, ám az elmúlt évtizedek alatt egy percig sem feledte szerelmét. Megjelenik az özvegynél, s 50 év után végre feleségül kéri.

Márquez fantasztikusan ír, élvezet volt olvasni minden egyes szavát, és - bár viszonyítási alapom még nincs, hisz ez az egyetlen regény, amit olvastam tőle - egy olyan sajátos stílussal bír, mely teljességgel magával ragadott. Azt hiszem, ezek után a Száz év magány is megérdemel még egy kísérletet. :)

Értékrlés: 10/10
Tudnivalók az íróról
A könyv alapján készült film

David Davidar: A kék mangó háza

2008-07-11T02:27:00.000+02:00

"Dél-India Csevatar nevű faluja a Dorai család otthona és megszállottan védelmezett kincse nemzedékeken át. Azonban 1899-ben, amikor Solomon Dorai személyesen kénytelen felvenni a harcot a paradicsomi környezetben felbukkanó veszedelmek, a viszálykodás és az elkerülhetetlen fejlődés fenyegető rémségei ellen, minden megváltozik. A Dorai család sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a tengerparti településsel és India viharos történelmével. Solomon fiainak és unokájának innentől kezdve állandóan harcolniuk kell: a függetlenségükért vagy az álmaikért, a britek, a különböző kasztok vagy éppen egymás ellen – a lelki békéjükért és a család boldogulásáért egyaránt."

A kétkötetes regényre az Alexandra honlapján akadtam rá a leértékelt könyvek közt. Valamiért megtetszett a cím, s a vidám borító, úgyhogy anélkül, hogy valaha bármit is hallottam volna róla, megrendeltem. Érdemes volt.

Ahogyan az a fenti fülszövegből is kiderül, mindamellett, hogy több generáción keresztül nyomon követhetjük egy indiai család történetét, a könyv bepillantást nyújt a különböző kasztok rendszerébe, folytonos csatározásaikba, és több szemszögből is láttatni engedi az indiaiak és britek közti (akkoriban) igen kényesnek mondható viszonyt. Az író maga is indiai, mégsem érezhető igazán, hogy bármelyik oldalra is megbillenne a mérleg nyelve. Érdekes például, hogy egyetlen családon belül is (igaz, nem kis családról van szó) van, aki csatlakozik a forradalmárokhoz, hogy harcoljon hazája függetlenségéért, akad azonban olyan is, aki minden erőfeszítésével igyekszik beilleszkedni egy angolokkal teli közösségbe, még akkor is, ha ezzel fel kell adnia népének régről megőrzött hagyományait. Számomra egyébként ezutóbbi hozzáállás kevésbé szimpatikus. Szomorúnak találom például, hogy sok indiai különböző kencével és porral fehérítette az arcát, hogy beilleszkedhessen a társadalomba, hogy ne keljen szégyenkeznie bőrszíne miatt a saját (!) hazájában. Danielnek, a regény egyik főhősének egyébként épp egy ilyen bőrfehérítő kenőcs feltalálásával és forgalmazásával sikerül meggazdagodnia.

A korabeli történelmi, politikai helyzet tehát kiemelten hangsúlyos szerepet kap a műben, de bepillantást nyerhetünk természetesen az ott élők szokásaiba, hagyományaiba, az író sorai által szinte mi magunk is gyönyörködhetünk a tájban, s ízlelhetjük a helyi ízeket (melyek összetevőinek némelyikéről én még csak nem is hallottam), s megtudhatjuk többek közt, hogy mennyiféle mangót termesztenek szerte Indiában, hogy hogyan zajlik egy indiai lánykérés, és esküvő, és a könyv végefelé még annak is tanúi lehetünk, hogy hogyan kell szakszerűen tigrisre vadászni. (Imádtam ezt a részt!) :)

Értékelés: 8/10

Melissa P.: Minden este 100-szor, kefével

2008-07-05T19:15:00.000+02:00

Már jó pár hónappal ezelőtt elolvastam, de valahogy elmaradt a bejegyzés. Talán a kényes témának köszönhetően. Egy 15 éves szicíliai diáklány naplóját tartjuk ugyanis a kezünkben, melyben arról a megközelítőleg két éves időszakról olvashatunk, mely leforgása alatt egy ártatlan kamaszlányból egy valóságos "prostituált" válik. Azt hiszem, tipikusan az a fajta írás, melynek olvasása közben nem a könyv által nyújtott fantasztikus olvasmányélmény, hanem sokkal inkább a kíváncsiság vezérli az embert abban, hogy a végére érjen.

Én nem teljesen erre számítottam. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy ilyen is van. Ha van. Mert tegyük hozzá, itt-ott kissé hamisnak, és hiteltelennek éreztem a leírtakat. Vagy legalábbis remélem, hogy egy 15 éves lánynak a valóságban nem ilyen egyszerű lépten-nyomon pont egy olyan felelőtlen és perverz fickóba botlani, aki fenntartások nélül belemegy egy tinídzserkorú lány erotikus kihívásaiba. A másik problémám azzal volt, ahogyan mindezt papírra vetette Melissa. Számomra kissé mesterkélt, szavait nehezen tudom azonosítani egy tizenévesével. Aztán persze ki tudja... A mai gyerekek annyira mások, mint mi voltunk.

A napló jellege is furcsa, hisz gyakorlatilag másról nem is olvashatunk benne, csak Melissa szexualitással kapcsolatos élményeiről, érzéseiről. Családról, barátokról, iskoláról szinte semmi. (Létezik, hogy valakit, ennyi idősen csak és kizárólag a szex foglalkoztasson?) És ami tán a legérthetetlenebb számomra, hogy könyörgöm, hogy lehet az, hogy egy 15 éves gyerek oda, és akkor mehet, amikor csak akar, anélkül, hogy a szülei mindebbe beleszólnának, illetve bármit is észrevennének abból, ami a kislányukkal történik?? (Remélem, nem én vagyok túlzottan konzervatív, és nem élek álomvilágban.)

Ha igaz is a történet, ma már bizonyára Melissa szülei is tisztában vannak vele. Legjobb tudomásom szerint ugyanis a könyv előszőr álnévvel jelent meg, aztán persze nem sokáig sikerült titokban tartani a napló írójának kilétét, így ma már mindenki tudhatja, ki is ez a titokzatos szicíliai diáklány. Erre mondják, hogy ciki! :)

Értékelés: 5/10
A könyv alapján készült film

Stefanie Zweig: Viszontlátni Afrikát

2008-06-04T17:04:00.000+02:00

Szeretek más, a miénktől merőben különböző tájak és kultúrák világában barangolni, megismerni az ott élők szokásait, hiedelmeit, a számomra még ismeretlen természet csodáit, ízeket, illatokat... Ha másképp nem megy, legalább a könyvek lapjain. Ilyenkor, nyáron különösképp élvezem az ilyen, és ehhez hasonló olvasmányokat, hisz egy kicsit mintha ezáltal is nyaralni mennék.

A könyv szerzője, Stefanie Zweig maga is sok időt töltött Afrikában (ld. önéletrajzi regénye: Hontalanul Afrikában), így minden bizonnyal hiteles képet kaphatunk a lenyűgöző afrikai tájról, s az itt élők mindennapjairól, gondolkodásmódjáról. Engem rabul ejtett ez a miénktől távoli és merőben más értékrenden alapuló világ, mely talán sokunk számára túlontúl civilizálatlannak és nyersnek bizonyulna, de szerintem pont ebben rejlik a varázsa. A könyvben felvonultatott afrikaiak élete közel sem könnyű, mégis hihetetlen nyugalommal és kiegyensúlyozottsággal élik azt. Minden sokkal lassabb, az emberek velünk ellentétben ráérnek "szafarira menni" (mint megtudtam, ez jelenti azt, amikor elmerülnek gondolataikban, múltról, jövőről, az élet dolgairól). Különös lehet számunkra az is, hogy egy egyszerű szék, vagy egy kőfalakkal épült viskó tolajdonosa már kiváltságos embernek számít köreikben. Furcsa szokásaikról pedig csak annyit így előljáróban, hogy meglepve olvastam, hogy az afrikai emberek (legalábbis a műben szereplők) csak évekkel születésük után adnak gyermekeiknek nevet.

A történet egy fiatal hölgyről, Stelláról szól, aki gyermekkorát Afrikában töltötte a szüleivel. (Mint utóbb rájöttem - bár nem zavaró a könyv olvasása szempontjából-, okosabb lett volna előbb az írónő Karibu - Isten hozott c. regényével kezdenem, az szól ugyanis a család Afrikában való letelepedéséről, s Stella gyerekkoráról.) Itt Stella már felnőtt nő, gyermeket vár egy férfitől, akivel - tudomása szerint - nem lehetnek együtt. Úrrá lesz rajta a bizonytalanság, nem találja a helyét a világban, így gondol egyet, s várandósan útnak indul Angliából a távoli Afrikába, ahová élete korai szakaszának feledhetetlen emlékei fűzik. Célja, hogy kiderítse, melyik is valójában igazi hazája: Anglia, ahol szülei halála után él gazdag nagyapjával, vagy a múltját jelentő afrikai táj?

Értékelés: 8/10
Információk az írónőről

Mit olvassanak a 7-8. osztályosok?

2008-06-04T12:15:00.000+02:00

Nem tűntem el, s olvasok még mindig, amikor időm engedi, csak hát igazság szerint egy elég strapás két hónapon vagyok túl. Két szakdolgozat megírása, leadása, vizsgák, aztán hamarosan államvizsga... szóval akad(t) teendő bőven. Most is épp az irodalom módszertani záróvizsga tételeimet nézegetem. Apropó... kíváncsi lennék a véleményetekre az egyik tétellel kapcsolatban. A feladat egy 5 tételből álló ajánlott olvasmány-lista elkészítése a 20. századi világirodalomból 7-8. osztályos tanulóknak. Ti mit ajánlanátok a kis nebulóknak? :)

Deborah Moggach: Libikóka

2008-03-08T23:24:00.000+01:00

"A Price família átlagos, jómódú angol család - tágas ház, jól menő cég, elegáns állás, előkelő iskolák. Egy szép napon még floridai utazást is nyernek, és képük bekerül a lapokba. Kisvártatva nyomtalanul eltűnik a tizenhét éves Hannah. Amikor az emberrablók félmillió font váltságdíjat követelnek érte, a család minden erejét összeszedi, hogy a lányt kiválthassa. Ám a történet akkor veszi igazán kezdetét, amikor Hannah visszatér. Mi történik egy családdal, ha elveszítik a házukat, a társadalmi rangjukat, minden vagyonukat? Miként hullik szét egy addig boldog közösség a bűntudat és a pénztelenség súlya alatt, hogyan kényszerülnek a családtagok szembesülni önmagukkal? És ez még nem minden. Hannah megdöbbentő meglepetést tartogat valamennyiük, sőt az elrablói számára is..."

Amikor előszőr elolvastam a fülszöveget, szinte biztos voltam benne, hogy a nagy meglepetés, csakis az lehet, hogy az elrabló teherbe ejtette Hannah-t. Aztán ahogy belekezdtem a könyvbe, és megismertem a lányt, az emberrablót, a körülményeket, egyre bizonytalanabb voltam teóriámban. Aztán megint csak meglepődtem...

Nem voltak túl nagy elvárásaim, mégis egészen élvezetes és izgalmas kis történet kerekedett ki belőle. A borító viszont - szerény véleményem szerint - borzalmas. :)

Értékelés: 8/10
Az írónő weboldala

Anna Gavalda: Szerettem őt

2008-02-21T13:34:00.000+01:00

"A Szerettem őt igazi kamaradráma, mely fiatal szerzőjét nemzetközileg ismert művésszé avatta. Anna Gavalda regényének története szinte egy mondatban összefoglalható: egy fiatal nő magára marad, mikor férje úgy dönt, elhagyja egy másik nő kedvéért."

Ez így is van. Egy mondhatni sablonsztorit dolgoz fel az írónő, hisz számtalan könyvben olvashattunk már szerencsétlenül járt elhagyott feleségekről, akik magukra maradtak egyedül, vagy ami talán még rosszabb - mint ez esetben is - a gyermekeikkel. Mégis valamitől különleges ez a regény! Talán a nem mindennapi szituációtól, hogy Cloét épp apósa próbálja vígasztalni. Kettejük beszélgetése építi fel a regényt, melyben az idős férfi a meghatározóbb, ki kifordulva addigi önmagából megnyílik a fiatal asszony előtt, s elmeséli saját történetét...

A könyv nagyon életszerű, témáját és stílusát tekintve egyaránt, ami - miután elkezdtem olvasni az írónő novelláskötetét (Szeretném, ha valahol valaki várna rám) - úgy vettem észre, általában jellemző Gavalda műveire.

Értékelés: 9/10
Az írónőről

Moon Unit Zappa: Amerika, szépségem

2008-02-14T19:09:00.000+01:00

Bizonyára sokaknak ismerősen cseng a legendás rockzenész, Frank Zappa neve. Moon Unit, a kissé különös nevű írónő nem más, mint Zappa elsőszülött lánya, aki 1998-ban írta meg Amerika, szépségem c. (szerinte) nem önéletrajzi regényét.

Szerintem viszont bizonyára nem véletlen, hogy címszereplőnk, America Throne személyében Moon Unithoz hasonlóan egy a híres apuka árnyékában boldogulni kívánó fiatal leányzót ismerhetünk meg. Azzal az apró különbséggel, hogy esetünkben nem egy rockzenészről, hanem egy széles körökben elismert festőművészről van szó.

America Los Angelesben él egy (szintén) festőművésszel, azonban nem sokkal összeköltözésüket követően szerelme szakít vele. Ekkor indul el a lejtőn. Mély depresszióba zuhan. Kezdetben abban reménykedik, hogy kedvese visszatér hozzá, később újabb és újabb férfiakkal próbál vigasztalódni, többnyire sikertelenül. Mineközben kétségbeesetten keresi önmagát: előbb egy felkapott terapeuta segítségét veszi igénybe, majd csendes magányba vonul vissza, hogy elérje a vágyott harmóniát, és újrakezdhesse életét leszámolva azzal a lelki teherrel amit a múlt és a szüleihez (főképp apjához) fűződő emlékei jelentenek. Moon Unit le sem tagadhatná a légkört, melyben felnőtt, a műben ugyanis alapvető motívum a képzőművészet, a zene, és egyáltalán a hippi életforma. Mindemellett pedig a regényt olvasva gyakran belebotlunk hírességekbe is.

Jó volt, szórakoztató volt, bár néha kissé gyerekesnek találtam America megnyilvánulásait. Emiatt - amellett, hogy legtöbbször jókat nevettem rajta - volt, amikor kicsit idegesített a karakter. De azt hiszem, ez hozzá tartozik egy sztárgyerek kissé elkényeztetett világához.

Értékelés: 8/10
Moon Unit oldala:http://www.moonzappa.com/

Carol Shields: Norah, gyere haza!

2008-02-11T22:11:00.000+01:00

Carol Shields, kanadai írónő számtalan irodalmi díj birtokosa. Könyvei az egész világon népszerűek. A Pulitzer-díjat a Kőbe vésett történet (The Stone Diaries) című könyvével nyerte el, amit úgy érzem, mielőbb el kell olvasnom! Legalábbis miután a Norah, gyere haza! végére értem, erős késztetést éreztem arra, hogy jobban megismerjem az írónőt és alkotásait.

Gondolom, ezek után nem nehéz kitalálni, hogy szerettem ezt a regény. Bár meg kell hagyni, volt egy érdekes tapasztalatom vele kapcsolatban: Jellemző rám, hogy általában mindenféle körülmények közt - legyek akár épp vonaton, metrón, akárhol - zavartalanul bele tudok mélyedni éppen aktuális olvasnivalómba. Ez esetben valamiért ez sehogysem sikerült. Miután azonban kettesben voltunk, csak én és a könyv, valósággal ittam Carol Shields minden egyes szavát, s egy este alatt kiolvastam a regényt.

Nem az a fajta pörgős, izgalmas eseményekkel, fordulatokkal teli olvasmány, mely anélkül, hogy különösebben gondolkodásra késztetné az olvasót észrevétlen gyorsasággal halad a vége felé. Nem. Itt csupán válaszokat keresünk. Választ arra, hogy mi késztethet egy 19 éves, harmonikus családban nevelkedő, jó képességű, intelligens fiatal lányt arra, hogy elhagyja otthonát, s nyakában egy táblával - melyre csak ennyit írtak: jóság - kiüljön az utcasarokra koldulni? Választ arra, vajon mi zajlik le egy idős, sikeres írónő lelkében, amitől képes kitörölni emlékeiből a gyermekkort, s úgy tekinteni magára, mint aki már 18 éves volt, amikor elkezdődött számára az élet? Választ arra, mi dúlhatja fel lelkünket, legyünk akár tizenévesek, akár megállapodott anyák vagy idős egyedülállók?

Engem elgondolkodtatott, s magam is próbáltam megtalálni a kulcsot a fent említett problémákra. Mindemellett pedig borzasztóan tetszett az, ahogyan mindezt az írónő papírra vetette. Korábban már említettem (talán a Nővérem húga kapcsán), hogy mindig van bennem egy kis félsz a hasonló történetek kapcsán (betegség, testi vagy lelki rendellenességek stb. kálváriája). Folyton attól tartok, hogy többszáz oldalnyi csöpögős, könnyfakasztó szenvedés tárul elém, amit - lehet, önző dolog - jobb szeretek nem olvasni. Itt nem erről van szó. És azt hiszem, ez az írónőnek köszönhető. Annak, ahogyan megírta ezt a könyvet.

"Koponyaműtétre vágyom. Tiszta munka: a fejem tetejét egyenes vonalban lemetszenék, és a kijelölt agyrészeket eltávolítanák. Megszabadulnék attól, ahol a tavaly tavaszi egy hetet őrzöm, amikor semmit sem tudtunk Norah hollétéről. Kidobnám azt is, amikor Natalie homlokából ömlött a vér, mert évekkel ezelőtt a kertben megbillent a magas etetőszéke, és a kerítésnek dőlt. S ha már itt tartunk, eltűnhetne az összes seb, köztük az a var is, amit Norah csuklóján, a kesztyű és a kabátujja között pillantottam meg. Körben vörös sebhelyek. Kivetném magamból a My Fair Lady filmzenéjét, anyám emlékét, amint porcelánt fest, miután be kellett költöztetnünk egy otthonba, mert apám halála után képtelen volt egyedül boldogulni, és még a nevére sem emlékezett. Vagy azt az esetet, amikor Ottawába menet a vonaton megjött a menstruációm, és természetesen fehér nadrág volt rajtam..."

Értékelés: 10/10
Carol Shieldsről

Alison Lurie: Feltételes megálló

2008-02-06T16:57:00.000+01:00

"Alison Lurie amerikai írónő a patinás Cornell Egyetemen (Ithaca, New York állam) az angol irodalom professzora. Számos regényt, gyerekkönyvet, tanulmányt írt, megszámlálhatatlan irodalmi kitüntetésben, előkelő díjakban részesült. Feltételes megálló című regénye elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat."

Azt nem mondanám, hogy rossz volt, de igazán jó sem. Egy kedves, könnyű kis olvasmány, melynek nagyszerű helye lehet nyáron a strandtatyónkban, de kb. ennyi is. Gondolkodni nem kell rajta túl sokat, minden olyan magától értetődő és előre megsejthető, még a két - gondolom, hatalmas csattanónak szánt - fordulat is a könyv végén. Vicces, hogy olvasás közben többször is megfordult a fejemben, hogy ez egy amolyan tipikus amerikai romantikus filmbe illő történet, és lám: ma rábukkantam a neten egy a regény alapján készült tv filmre Külügyi szívügyek címmel. A tartalomra én nem is térnék ki különösebben (mellesleg nem mondhatni, hogy egy cselekményekben gazdag történetről van szó). Legyen elég annyi, van benne minden ami egy ilyesfajta könyvben lenni szokott: egy kis szerelem, egy kis szenvedés, egy kis dráma... Dehát néha ilyen is kell.

600 Ft-ot megér (ennyiért jutottam hozzá az Alexandra honlapján, a leértékelt könyvek közt), de ennél többet - így utólag - már lehet, hogy sajnáltam volna rá.

Értékelés: 5/10
Az írónő: http://people.cornell.edu/pages/al28/
A film: http://us.imdb.com/title/tt0106947/

Yann Martel: Pi élete

2008-02-04T18:50:00.000+01:00

Yann Martel 1963-ban született Spanyolországban kanadai szülőktől. Pi élete című regényével elnyerte a Booker-díjat, számos nyelvre lefordították, s kiadója nemzetközi pályázatot hírdetett meg a könyv illusztrálására. Itthon a 2004-es Könyvhétre jelentették meg magyarul, ám nem aratott zajos sikert.

Igazság szerint, nem értem, miért. Én imádtam a könyvet! Magasan a legjobb regény (az Üvegbura mellett), amit az utóbbi időben olvastam. Végre mindehez egy tartalomhoz méltó borító is járult csodás illusztrációkkal... egyszerűen minden tökéletes. Élmény olvasni, és szinte lehetetlen letenni!

A történet főhőse - mint ahogyan az a címből is kiderül - Pi, egy 16 éves indiai kisfiú, aki családjával és egy állatkertre való vadállattal a fedélzeten (édesapja egy állatkert vezetője és tilajdonosa volt Indiában) nekiindul a Csendes-óceánnak, hogy új éltet kezdjenek Kanadában. Egy éjszaka azonban elsüllyed a hajó valahol az óceán kellős közepén. Az egyetlen túlélő Pi, és mint később kiderül még egy mentőcsónaknyi állat: egy orángután, egy zebra, egy hiéna és egy bengáli tigris.

A továbbiakben nyomon követhetjük Pi több, mint 200 napos hánykolódását az óceánon, ami azért is különösen izgalmas, mert hősünk személyében nem egy hétköznapi fiút ismerhetünk meg: mélységesen vallásos, olyannyira, hogy egyszerre muszlim, hindu és keresztény; hinduizmusából fakadóan vegetáriánus; alapjában véve egy jámbor személyiség, a légynek sem tudna ártani. Kérdés, hogy ilyen tulajdonságokkal felruházva, hogy lehet életben maradni ilyen páratlanul hosszú ideig az óceánon, és hogy lehet elviselni a tényt, hogy egy pillanat alatt elveszítette az egész családját? Vagy talán pont emiatt képes a végsőkig kitartani?

Remek könyv, ajánlom mindenkinek! (Azoknak pláne, akik szeretik Hamingway Öreg halászát vagy Defoe Robinson Crusoeját!)

Értékelés: 10/10
Egy "kritika" a Pi életéről és Yann Martel novelláskötetéről
Tudnivalók az íróról

Alberto Moravia: A megvetés

2008-01-31T09:35:00.000+01:00

"A házasság első két évében - ma már megállapíthatom - tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben a homály kísérte az érzékek teljes és mély összhangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem. Vagy talán láttam a hibáit, és ő is látta az enyéimet, ám a szerelem titokzatos módon nemcsak hogy bocsánatossá varázsolta őket, de egyenesen szeretnivalóvá is, mintha nem is hibák, hanem erények volnának, bár kissé különös erények. Mindenesetre nem bírálgattuk, hanem szerettük egymást. Ez a történet azt beszéli el, hogy amíg én továbbra is szerettem, és nem bírálgattam Emiliát, ő egyszercsak fölfedezte vagy fölfedezni vélte néhány hibámat, és bírálgatni kezdett, következésképp: kiábrándult belőlem."

Az első könyvem Moraviától, de valószínűleg lesz még, ami folytatja a sort. Nem állítom, hogy méltó helyet kap a kedvenceim közt, annyira azért nem volt maradandó, de mindenesetre jó könyvnek találom. Elejétől a végéig fenntartotta az érdeklődésem és kíváncsiságom arra vonatkozóan, hogy vajon mi okozhatta azt a hirtelen feltámadt megvetést, melyet Emilia érzett a férje iránt? Végül nem kellett megvárnom, míg Molteni, az elbeszélő maga mondja ki a titok nyitját, a nő és férfi közt lezajló bárbeszédekből, mélylélektani boncolgatásokból szépen lassan összeállt a kép. Vagy legalábbis egy alternatíva, hisz tulajdonképpen csak sejthető, mi lehetett a táptalaja ezeknek a váratlanul feltörő negatív érzéseknek.

Értékelés: 7/10
Az íróról: http://emk.uhu.hu/szerzo.jsp?authorID=16096
Filmadaptáció: http://www.filmkatalogus.hu/A-megvetes--f7156

Abby Lee: Hol jár az eszem?

2008-01-29T11:03:00.000+01:00

"Abby Lee harminchárom éves. Londonban él és a filmiparban dolgozik. Valóságos szexkalandjait részletező internetes naplójának több mint 2 millió látogatója volt, és jelenleg is több mint 100 000 olvasót vonz minden hónapban. 2006-ban elnyerte a Legjobb Brit és Ír Blog címet."

Már nincs kétségem affelől, hogy miért is ő nyerte el ezt a bizonyos díjat. Azt hiszem, a szex, mindig kifizetődő téma lesz.

Valami Bridget Jones-féle olvasmányra számítottam. Ehelyett 250 oldalon keresztül olvashattam egy valóban nimfomán hölgyemény naplóját a legapróbb részletekbe menő kalandjaival tarkítva, ami - megjegyzem - az elején még érdekes is volt, egy-két résznél kifejezetten megnevettetett, ám ahogy haladtam a lapokkal (és napokkal), egyre primitívebbnek, idegesítőbbnek és sajnálatraméltóbbnak találtam a mi kis Abbynket. Nem tartom magam prűdnek, és semmi esetre sem ítélem el azokat a szexuális kalandokat, melyeket volt szerencséje átélni, ám azt hiszem, merőben más értékrendet képviselünk a kapcsolatok terén, s ennél fogva nem is igen tudtam azonosulni főhősnőnkkel.

Apróság, de még annyit megjegyeznék a könyvvel kapcsolatban, hogy én kicsit fennakadtam a borítón. Naplójában ugyanis Abby mint harmicas éveinek elején járó bögyös barnát, jellemzi magát, ezzel szemben a borítón egy 25-nek is alig-alig kinéző szőke leányzót láthatunk... Na de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. :)

Értékelés: 4/10
A blog: http://www.girlwithaonetrackmind.blogspot.com/

Joanne Harris: Csokoládé

2008-01-28T14:02:00.000+01:00

Bajban vagyok a könyvvel, s ennek egyszerű oka valószínűleg az, hogy előbb láttam filmben, mint olvastam volna. A film pedig tetszett. Nagyon is. És van egy olyan érzésem, hogy a regény is éppen így magával ragadott volna, ha nem tudom előre, mikor mi fog történni. Persze vannak eltérések, meg nem egyezések, szó se róla, de ettől függetlenül is valahogy lassan haladtam az olvasással, lassabban, mint bármelyik másik eddig olvasott Joanne Harris regénnyel.

A történet főhőse Vianne Rocher, aki kislányával egy kis francia kisvárosba, Lansquenet-be érkezik, hogy sok év vándorló életmód után végre végleg letelepedjen. Egy kis csokoládéboltot nyit épp a nagyböjt idején, ami már önmagában is némi ellenszenvet vált ki Francis Reynaud tiszteletesből. Ezt csak fokozza Vianne különös, a falu közösségétől eltérő életszemlélete, melynek köszönhetően sokakat magába bolondít, a szó pozitív értelmében. A történetben nyomon követhetjük Vianne boldogulását, melyet jócskán megnehezít a tiszteletes (a "Fekete ember") és annak népes tábora. A regény telis-tele van ínycsiklandó ízekkel, illatokkal, hangulatokkal, sötét titkokkal, ahogyan azt az írónőtől megszokhattuk.

Mindenképp kellemes olvasmánynak tartom, ám a könyv hátoldalán szereplő felirattal kapcsolatban ("Ha ízlett a sikerfilm, kóstoljon bele az eredeti regénybe is!") annyit megjegyeznék, ha valakinek még sem a filmhez, sem pedig a regényhez nem volt szerencséje, én inkább fordítva ajánlanám: Ha ízlett az eredeti regény, kóstoljon bele a sikerfilmbe is!

Értékelés: 8/10
Joanne Harris honlap: http://www.joanne-harris.co.uk/
Film, mert az is van: http://www.imdb.com/title/tt0241303/

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

2008-01-28T09:01:00.000+01:00

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Amikor az Alexandra honlapján nézelődtem, akadtam rá a könyvre, mint Sylvia Plath Az üvegbura című regényéhez hasonló olvasmányra.

Wurtzel könyve szintén önéletrajzi mű, tizenéves korától kezdődő majd' tíz évig tartó depsressziójának történetét meséli el. Nyíltan beszél mesésnek nem mondható családi körülményeiről (mely talán úgy-ahogy részese volt a betegség kialakulásának), őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, a pszichoterápiák alkalmával megismert terapeutákról, kórházi kezelésekről, egyetemi éveiről, öngyilkossági kísérletéről és a betegség ideje alatt átélt kínlódásairól, érzéseiről. A mű végén egy esszét is olvashatunk a címben szereplő Prozacról, mely a 90-es évek elején csodaszerként jelent meg a gyógyszerpaicon, s melynek segítségével végül őt is "meggyógyították". A gyógyszer megjelenésével azonban úgymond divattá vált a Prozac-szedés. Már szinte mindenkinek, aki az átlagosnál egy kicsivel rosszabb hangulatra panaszkodott, felírták a Prozacot vagy egy ahhoz hasonló antidepresszánst. Wurtzel szerint azonban az igazi depressziónak nem lehet 100%-osan véget vetni egy tabletta segítségével, csupán enyhíteni lehet azt. A valódi depresszióra ma sem tudjuk a megoldást.

Valahol olvastam a könyvről egy nem túl pozitív olvasói véleményt, melyben Wurtzelt 400 oldalon keresztül hisztiző, nyavajgó, idegesítő lányként jelllemezte az illető. Én ezzel nem értek egyet. Tény, hogy egy egészséges ember talán megütközik azokon a problémákon, melyeken Elizabeth teljes mértékben kiborul. Számunkra ezek apró-cseprő dolgoknak tűnhetnek. Na de épp ezt írja ő is, és ebben rejlik a depresszió maga, hogy bár nem lenne "jogunk" a szomorúságra, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mégis értelmetlennek látjuk a világot. S a kívülállók emiatt nem igen tudnak mit kezdeni a bajunkkal.

"S amikor több olvasómtól is azt hallottam, hogy miközben olvasták, bosszantónak, dühítőnek találták a könyvet, azt válaszoltam nekik: Helyes. Nagyon helyes. Ez csak azt mutatja, hogy sikerült megcsinálnom, amit akartam. Azt mutatja, hogy az a tehetetlen düh, az a bosszúság, amelyet a könyv olvasása közben éreztek, hasonló ahhoz a tanácstalansághoz, amelyet a legtöbben éreznek, amikor a való életben egy igazi depresszióssal van dolguk. A depresszió egy makacsul narcisztikus állapot, s olyan intenzív befelé fordulással jár, hogy a beteg egyszerűen nem lát ki belőle, képtelen észrevenni, ami szép és jó mégiscsak akadna a környező világban. "

/részlet az Utószóból/

Értékelés: 9/10
Az írónőről: http://en.wikipedia.org/wiki/Elizabeth_Wurtzel
Film: http://www.imdb.com/title/tt0236640/

Sylvia Plath: Az üvegbura

2008-01-22T11:32:00.001+01:00

"Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás." :)

Azt hiszem, az igazán jó könyvekről a legnehezebb véleményt írni. Legalábbis én így vagyok ezzel. Nemrég fejeztem be, de szivem szerint ismét kézbe venném, s belekezdenék újra. Ezúttal egy ceruzával a kezemben, hogy sorra aláhúzzam vagy kiírjam azokat a részeket, melyek a leginkább megfogtak. Ami azt illeti, körmölhetnék egy darabig...

Önéletrajzi mű. Sylvia Plath saját fiatalkori válságáról írta a regényt, melyben nyomon követhetjük idegösszeomlásának folyamatát, szűnni nem akaró rettegéseit, majd gyógyulását ebből a különös, tudathasadásos állapotból. Borzasztó dolgokról ír (elmegyógyintézetek, elektrosokk, öngyilkossági kísérletek, hogy csak néhányat említsek..), mégis mindezt olyan humorosan, ironikusan teszi, hogy nem sajnálatot, se nem szánalmat, sokkal inkább valami hihetetlen szimpátiát és érdeklődést ébreszt maga iránt.

A mű egyébként az írónő egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása, melyet tíz évvel összeomlása után írt. 1963-ban jelent meg. Ugyanebben az évben öngyilkos lett.

Értékelés: 10/10 (Teljességgel lenyűgözött, úgyhogy hamarosan: Sylvia Plath: Naplók!)
Weboldal: http://www.sylviaplath.de/
Film is van: http://www.sylviamovie.com/

Joanne Harris: Urak és játékosok

2008-01-21T14:16:00.000+01:00

A borítót és a címet elnézve első gondolatom az volt, hogy ez bizonyára egy "fiús" történet lesz. Úgy is indult... aztán a vége felé döbbentem rá, hogy "te jó ég, mekkorát tévedtem". Na de nem akarom lelőni a poént! :)

A cselekmény nagy része a St. Oswald Fiúgimnázium falai közt játszódik. Az esemény több szálon fut, két főhősünk beszéli el a történéseket. Ezt egyébként szépen következetesen - és szerintem nagyon ötletesen - egy fekete és egy fehér sakkfigura váltogatásával szemlélteti az írónő a fejezetek élén. Az egyik kulcsfiguránk egy St. Oswald-beli tanár, aki szomorúan tapasztalja, hogy hőn szeretett iskolája lassan romokban hever. Egy titokzatos alak ugyanis kegyetlen tréfát űz a tanári karral, ami eleinte még ártatlannak tűnik, ám idővel egyre aggasztóbbá válik. A tanárok egy részét letartóztatják, egymást követik a botrányok a fiúgimnáziumban, és senki sem sejti, hogy ki lehet a történések mozgatója, az a bizonyos "Tégla"? Ő bizony nem más, mint a másik sakkfiguránk, ki tanárunkhoz hasonlóan ide-oda ingázva az időben meséli el saját történetét, amiből szépen lassan összerakjuk, hogy miféle bosszú vezérli abban, hogy tönkretegye a jó hírű iskola életét? Ám a legnagyobb csattanó csak ezután következik, ami számomra döbbenetes volt. Nem hazudok, ha azt mondom, az írónő sikeresen megvezetett a könyv elejétől a végéig.

Értékelés: 10/10 (Eddigi kedvencem Joanne Harristől!)
Az írónő honlapja: http://www.joanne-harris.co.uk/

Jodi Picoult: A nővérem húga

2008-01-21T07:50:00.000+01:00

Számtalan könyvajánló blogon találkoztam a könyvvel, és szinte kivétel nélkül ódákat zengtek róla. Többek közt ezért is vettem a kezembe. Bár a fülszöveg alapján érdekesnek és nem mindennapinak találtam a történetet, be kell, hogy valljam, én valamiért alapvetően óckodom a hasonló sztoriktól.

A könyv egy háromgyerekes család történetét meséli el. A legidősebb testvér, Jesse amolyan "fekete bárány", a középső lány, Kate már egészen pici korától kezdve súlyos leukémiával küzd. Hogy megérte tizenhatodik életévét, legfőképp húgának, Annának köszönheti, kit kifejezetten azért és úgy hoztak a világra, hogy tökéletes donor legyen nővére számára. A tizenhárom éves Anna úgy dönt, véget vet ennek, s bepereli szüleit, hogy saját maga rendelkezhessen teste fölött. Elhatározása megbolygatja a család életét. Az anya és egykor volt ügyvédnő, Sara rendíthetetlenül küzd Kate életbenmaradásáért, ami csak úgy érhető el, ha Anna visszavonja vagy elveszíti a pert. Édesanya és kislánya kerül szembe egymással, és igazándiból vitatható, kinek is adjunk igazat ebben a helyzetben.

Az eseményeket felváltva, hét szereplő szemszögéből szemlélhetjük, néhol váltogatva az idősíkokat is. Így betekintést nyerünk a család otthonába, az édesapa munkahelyére, a kórház és a tárgyalóterem világába, és ezzel együtt egy kicsit mindegyik szereplő lelki világába is. Hogy őszinte legyek én Annáét éreztem a legértékesebbnek és az ő gondolatait találtam a legérdekesebbnek, így kicsit sajnáltam, amiért nem hallhattam gyakrabban a történet folyamán. Sőt, a regény kezdeti szakaszához képest, kicsit úgy éreztem, hanyagolva lett tizenhárom évesünk. Ahogyan a fülszöveg is írja, a végkifejlet majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi. Ez így is van, bár azért hozzátenném, számítani lehet a csattanóra...

Összességében azt mondanám, nem volt rossz könyv. De jó sem. Könnyen magával tudja ragadni az embert, nagyon igaz rá, hogy ha valaki belekezd, nem tudja letenni. De esetemben ez nem a könyv "nagyságának" volt köszönhető, sokkal inkább annak, hogy nem hagyott nyugodni, vajon mi fog kisülni a történetből. Végül elolvastam - gyorsan, két nap sem kellett hozzá -, de nem hagyott igazán mély nyomokat bennem, nem volt meg benne az a plusz, ami miatt egy könyvet úgy igazából a szívébe zár az ember.

Értékelés: 6/10
Az írónő honlapja: http://www.jodipicoult.com/